2008. február 20., szerda

Buddha #1-2

No, még azt lehet gondolni, hogy mangaista "vok", pedig nem. A töméntelen manga közül eddig egy kezemen meg tudom számolni hányat olvastam. És talán kétszer-háromszor annyira vagyok kiváncsi. De mindegy, Tezuka mester következik. Erre a sorozatra is kritikák hívták fel a figyelmemet, és mivel a nekem lényeges dolgokról jót mondtak (sok és sokféle érzelem, brilliáns történetmesélés), meggyőztek, és most össze akarom gyűjteni az egészet (8 kötet, 3000 oldal).

Alapból érdekel a buddhizmus, ráadásul nemrég olvastam Hesse-től a Sziddhárta-t, az remek regény volt. Valójában még az is számított, hogy Tezuka ugye istennek számít mangailag, nosza, mondom magamnak, legalább lesz egy klasszikus sorozatom a komolyabbik fajtából. És tényleg. A kritikáknak pedig igazuk van, remek történet.

Ami a legjobban megfogott, az a "könyörtelen" (a történet szempontjából tényleg az) kasztrendszer és a többi történelmi hozadék keveredése, a szerelmi-hatalmi-intellektuális kalandok szálaival. Utóbbiak váza talán bármelyik csajos vagy akármilyen mangában megtalálhatók, sőt, szerintem legtöbbjük bonyolultabban van megírva, mint ez, de itt rárakodik valami más. Az érzelmeket, a drámát egészen érdekesen felelrősíti és talán hihetőbbé teszi a történelmi környezet. Emellett olyan fő történettel (Buddha életútja) fut együtt, ami szellemileg is kalandos, a többi hozzávaló mellett pedig tényleg utánozhatatlan ízt ad a levesnek.

Ebbe persze simán beletörhet bárkinek a ceruzája, de Tezuka tényleg zseni lehetett eme egy sorozat alapján is, mert valahogy nagyon folyékonyan olvashatók az oldalak. Egy közgazdász, képregényekkel abszolút nem foglalkozó barátomnak mutattam az első kötetet és ahogy belelapozott, alig bírta letenni. Ide is ragasztom azt a szöveg nélküli képsort, amire ő is rácsodálkozott: misztikus... (balról jobbra - tükrözték az eredetit - nagy méretben itt, hogy tudjátok értékelni):


A sokat emlegetett manga stílus egyik fő jellegzetességével, az eltúlzott, felnagyított, humoros, szertelen ábrázolással is itt találkoztam először. Fura, hogy mennyire szabadon tartja a ceruzáját, milyen sokminden belefér képileg és szövegileg is! Nem tudom mi a titka, talán az, hogy nem erölködik vele, vagyis nem az a célja, hogy ezzel frankó legyen, vagy nem ennek a mennyiségével akarja eladni a dolgot. Van, hogy 100 oldalon keresztül nincs egy "kiesett-az-öngyújtó-az-ókori-pap-köpenyéből" jelenet, aztán meg halmozódnak, akár a legdrámaibb pillanatban. Imhol két oldal (illetve három), ahol izgi, sőt halálos történés közepette azt csinál a rajzlapon, amit csak akar: elforgatja a keretet, kiszakítja a papírt, belerajzolja önmagát, egy oldalon három alakváltás, amit a többi szereplő nem vehet észre, csak nekünk rajzolja - abszurd is lehetne akár.


Az első kötetben egyébként (azon a 400 oldalon) Sziddhárta (a késöbbi Buddha) éppenhogy megszületik, a kalandok másokkal játszódnak. Van köztük gyermek, aki több köteten keresztül kisér minket, vannak olyanok, kiknek sorsa az első kötet végén beteljesedik, és van olyan is, akinek kétkötetnyit oszott Tezuka. Szóval azt túlzás lenne mondani, száraz életrajz, nagyon izgalmas, kalandos történet. Aminek a hátterében ott a készülődés Buddha érkezésére - igen érdekes vegyület. Imhol két oldalpár a képi-írói zsenialitás bemutatására. Az egyiken az ország királya kényszerül a legsúlyosabb törvényt megszegni, vagyis egy rabszolga származását titokban tartani és önmagával egyenrangúként bánni vele - persze a lényeg az, hogy önmagát kényszeríti erre: a két oldal szerkezetén belül, a különlegesen hosszú idő alatt megforduló arc a második oldalon remekül hozza a belső feszültséget.

A másik szken pedig kiváló példa a mozgást érzékeltetésére. Az első kockában még a köveket is úgy vájta ki a szél, hogy megmozgassák a szemet, a paták alatt a porfelhő semmire nem hasonlít, de érezni lehet a lendületet, az utolsó kocka megtorpanása után pedig vagy egy ugrás, vagy egy hanyattesés következhet...


Nem tudna meglenni ez a történet csak ilyen cartoon jellegü rajzokkal. Kitartóan, jó ritmusban váltakozik a helyszínekkel és a témával a rajzstílus is. Újra a szabadság az, ami meglepett sokszor: volt, hogy nem is képregényes, hanem inkább egymás mellé rakott ikonokra emlékeztet az oldal (pl. az alábbiak közül felső). De ha a hangulat, a nem az emberek által érzékeltetni akart érzelmek, vagy más megfoghatatlan dolgot akar MÉGISCSAK éreztetni velünk, akkor részletesebbek, árnyaltabbak a rajzok, több tus fogy.


A következő is egy remek akciósorozat, elég sokféle oldalfelépítéssel. Nem tököl, egészoldalas hangyaember-kép, hatfázisu zoom, szögletes-katonás mozdulatok, aztán a negyedik oldalon lassan megdőlő, aztán teljesen kibillenő, megmozduló képkeretek... Ez egy francia albumban talán egy oldalt kitenne... :) (nagyban)


A következő két kép újra a szabadság jegyében telik. A bal oldalinak egyetlen egy funkciója van: érzékelteti annak a jelentőségét, hogy milyen "fontos" lehetett Sziddhárta életében (fiatal korában) a fényűzés részeként a táncosok előadása. Semmi más. Ezek a táncosnők láthatók a szomszédos oldalakon, körülveszik, miért hát a sok-sok lebbenő haj, fátyol és feszes cici? Két oldalt ilyen gyorsan és könnyen meg lehet rajzolni? A jelek szerint Tezukának megérte megcsinálni.

A másikon az "erdei iskolából" első alkalommal ellógó gyermek Buddha kalandjai kezdődnek, két oldalon összesen négy kép. Előtte közel sem ilyen aprólékos a rajz: a figyelem a gazdag részletekre terelődik, szétnéz az ember, mint amikor új helyen jár - pont, mint a főszereplő. Az emberek ábrázolása pedig eléggé... khm, egyszerüsített.


Nos, itt az egyik legváltozatosabb oldal jön, remek összeállítás. A fiatal, tizenéves Sziddhárta meglóg a palotából és a kiközösített Tattával, plusz egy menet közben hozzájuk csapódott tolvaj lánnyal "ismerkednek a világgal". Életének első nagyobb sokkját kapja meg itt a késöbbi Buddha: szeme láttára hal meg egy öreg néni - pár perc és a számára felfoghatatlan halál megtörténik a szeme előtt ("Welcome to reality!"). Biztos meg van ezeknek a szakmai nevük: izzadtság- és könnycseppek, fényvillanás a szem alatt, sebességvonalak, kápráztató körök... és minden a helyén van, jól működik, vezeti a szemet, nem akaszt meg, folyékonyan olvasható. És milyen kifejező! A második oldal harmadik, felkiáltós képén például már nem is vártam volna ilyen erős érzést, de nagyon tudja Tezuka, hova lehet rakni érzelmeket. Az utolsó három kocka pedig tökéletes lezárása az oldalnak és benne a drámának.


Anatómia? Ugyan, minek az? Egyesek szerint nagyon fontos, valahol nemrég még az MKA elnöke is pironkodott, hogy biza túl nagy lett az egyik figura nyaka, de az itthoni mangafanok is lehúzták, amit le lehetett egy vázlatos rajzokkal operáló füzetről (Magyar múzsa). Tezuka azt mondja: nem fontos. Nézd meg a harmadik kockán a fekvő női alakot. Ilyen egy akt? Egy lusta rajzoló gyorsan odakanyarította, oszt máris a másik kockát rajzolja. Combnyi karok, aránytalan fej és törzs, lábfejek ikonként jelölve... Viszont a hangulat, a beállítás tökéletes. Az ötödik kockában a völgykatlan kicsit zavarba ejtő, egyrészt mert más az árnyalás stílusa (mondjuk valószínűleg a távolság miatt), de azért is, mert nekem a meztelenkedés miatt más is beugrott... :) Mindegy, az utolsó kockában megint csak ikonok - mit mondana erre egy fiatal magyar mangafan?!


Az utolsó kép a második kötet végéről való, amikor Sziddhárta elhagyni készül a palotát. Kulminálódik itt sokminden: a királyságot az erős szomszéd támadja, apja királlyá akarja tenni és gyermeke is megszületett. Ezek eddig külön-külön is vissza-visszatartották, de most mégis egyre erősebb az elhatározása, hogy elhagyja a jómódot... Az absztraktba hajló rajzokon pedig már szöveg is mondja, nagyon is erősen nyomatékosítja, hogy most bizony megáll az idő. Nálam megállt.


Az egész nagyon hatásos és én hálás voltam érte. "Naon" értékeltem, hogy sok és sokféle érzelmet sikerült átélni, folyékony, sima olvasással, remek oldalfelépítéssel, rajzfilmszerű, de teljesen szabad, néha ökörködő rajzokkal. Nagyon-nagyon kifejező, igazi képregény. És ráadásul a világ egyik legfontosabb szellemi emberéről szól. (Teológusoktól bocs, ha tévedtem volna.)




tovább...

2008. február 9., szombat

Nem értem

Érdekes élményem volt anno az Árnybíró első két részével, és most az Élni egykötetessel is - de nem kellemes. Csodálkoztam is rajta, mert új volt, addig nem találkoztam vele. Emlékszem, olvastam a vonaton (általában ott van rá időm) és faltam az oldalakat. Izgalom fogott el, szurkoltam, hogy a végére érjek a fél óra alatt és utána is volt szinte fizikai hatása, nem múlt el az izgalom. Viszont volt valamilyen keserű, kellemetlen utóíze, valami rossz érzés, magával az élménnyel kapcsolatban. És nem tudom igaziból miért, csak találgatni tudok. A rajzok jók. A történet ki van találva, ráadásul jól tálalja magát az egész - az látszott a hatásán. Akkor miért?

Finnyás vagyok, konzervatív? Talán. Valószínűleg nem tudtam azonosulni semmivel, ami ezekben a képregényekben volt. Sem a világgal, sem a szereplőkkel, sem a történettel, vagy hanghordozással, szöveg stílussal, semmivel. Hatott, mert megvannak az eszközei, de zavart, mintha közben egy másik szinten elutasítanám, hogy ez nem az enyém, nem való nekem.

Az az érdekes, hogy korábban tényleg nem találkoztam ilyennel. Olvashattam irodalmi, avantgard, szuperhős cuccot, bármit, de semmi nem okozott kellemetlen érzést, legfeljebb érdektelenséget. A 300 például ilyen volt: a felénél abbahagytam, és szinte elfelejtettem, hogy létezik (a mérete miatt máshol is van, nem a keskeny polcon a többi képregény mellett), csak késöbb olvastam végig. De ez a kellemetlen viszolygás ott sem fogott el - még a Dampyr történeteknél sem.

Valószínűleg van az Árnybíró és az Élni történeteiben valami harsány hatásvadászat, ami erősen megragadja az ember idegvégződéseit (és persze a tudatalatti csápokat is) és emellé olyan világ-karakter-történet kombó jött, ami valahogy önmagába fordulóan izgalmas. Értékek, általánosabb témák ugyan szerepeltek, de nem róluk szól az Árnybíró. Ugyan így az Élni-ben: a gyilkos ösztön olyan, mintha mélyütés-kategória lehetne, az "ember"-ről is szólhatna, de nem fog meg egyetlen olyan szálat sem, aminek valahol a végén, tényleg alap-dolog lenne.

Kérdezhetném: mi a töknek kell sarokkövet mozgatni, nem elég szórakozni egy kis ideig? Nem vagyok kicsit álszent? Nem hinném - bár ki tudja. :) Élvezem és értékelem a nagyon könnyű kategóriát is, de azokban van valami, amit tudok szeretni, ragaszkodni a sorozatokhoz: a rajz- vagy a szövegstílus, a karakter, vagy a történet küzül legalább egy nagyon tetszik. Az már más kérdés, hogy miért, de megvan a kapcsolat.

Szóval itt van ez az Árnybíró és ez az Élni és felnyomják a vérnyomásom, de az érzéki izgalmon kívül nincs kötődés - inkább taszítás. A tartalom az, ami hátralök. Hát ez van. Egyébként valószínűleg tényleg konzervatív vagyok, el sem merem képzelni, hogy egy Battle Royale mit okozna...

Nem szkenneltem képet, mert a mangafan honlapján kellemes mintaoldalak vannak, nem is tudnék kiemelni dolgokat...: az Árnybíró első négy köteténél és az Élni "Belenézek" gombjai mögött. Ráadásul az Árnybírót el is ajándékoztam, az Élni talán megmarad.

tovább...