2008. június 5., csütörtök

Füzetek? Fizetek!

A múlt héten volt először, hogy Vladitól csak füzeteket hoztam el és ez jó apropó, hogy a füzetekkel és magával a vásárlással kapcsolatban is élménybeszámoljak - mint újkori szenvedély megéléséről. Magát a fogalmat (szenvedély) amúgy "okostolyásként" lenézem, mert milyen dolog az, hogy nem bír uralkodni magán az ember, de szihésen valószínűleg egészségesebb engedni valamennyit (saját magamnak), miközben annyira baromira tudatos az ember. Semmi vész, próbálok csak a képregényekről beszélni.

No, az öt füzet eléggé különbözőek, van három gyűjtött sorozat, fontossági sorrendben: The Sword #7, Batman #675 és The Spirit #16. Vladi rábeszélt egy gyönyörűen rajzolt, de minimálisan képregényes Glamourpuss #1-re, illetve ajándékba adott egy őskövület Spaced füzetet. Őszintén szólva a Sword-on kíbvül a Spaced esett a legjobban, de előveszem őket szép sorban.

A Sword hetedik része az előző csúcspontja után kicsit kérdéses volt milyen érzéseket fog kelteni, de abszolúte nem csalódtam benne. Az előző féltucat füzetben izgalmas, ötletes - azt mondjuk nem tudom, hogy valójában mennyire eredeti, de nekem az volt -, gyakorlatilag sokkoló történet a tudatalatt mindenkiben ott lévő öröklét vágyáról és határtalan személyes hatalomról, mások fölé növésről. Számomra ez sok kimondatlan kérdést vet fel, valószínűleg majd mindenki másban is - és szerencsére a szereplők sem egydimenziósan viszonyulnak a dologhoz, sőt kifejezetten visszafogottan bomlanak kifelé a döntéseik, kérdéseik, irányaik a történetben. A hatodik füzetben lekerekedik a fejezet, magyarázatot (szó szerint őstörténetet) kapunk mindenre. Ez az utolsó előtti oldal a hetedik részből:

Ami nagyon tetszett, vagyis első olvasás után emlékezetes élmény volt, az a viszonylag sok beszéd hangulata. Az első füzetben szembesültem vele, hogy hétköznapi, hosszabb arc-kamerázás esetén milyen átérezhetően láthatók az apró, szöveghez nagyon passzoló mimikai mozdulatok, vagyis egyszerű beszélgetésekhet tökéletes panel-tartalom és -sorozat társult, ami odatette a hangulatot, ahova kell, ezekben az "unalmasabb" jelenetekben is.

Valahogy nagyon ki van számolva a feszültségkeltés, egyszerre visszafogott és pontos, számító, mintha hosszútávra, a mostra és a következőre és a legvégére is egyformán gondolnának az írok. Ebben a részben kapunk egy kellemesen határozott és igéretes bosszúállás motívumot, új távlatokat az üldözött szereplők mozgási lehetőségeit tekintve és apróságokat is, pl. egy bolti vásárlás kapcsán, ami elsőre kicsit érthetetlen, de másodikra telitalálat a félelmek ábrázolására, ugyanakkor tökéletes kontraszt, ami nálam jelentős árnyalást eredményezett. Hogy ne legyen túl hosszú ez a mondat, újba írom az előzőre a példát: vásárlásnál ott a főszereplőnél a kard, amivel fizikailag bármit megtehet, de végül felvesz egy símaszkot és úgy lép oda a pénztárhoz, hogy aztán rendesen fizessen - nehogy felismerjék...

Szóval ütős egy sorozat, van benne valami démoni, ahogy magával ragadja az embert ezzel a kimért történetépítéssel. Viszont ennél is mocorog a kisördög bennem, nem uralkodik el teljesen a lelkesedés és a jó érzés, mint a Bone-nál - ennek ellenére már most emlékezetessé vált és biztos, hogy az is marad, ezek a Luna tesók elég karizmatikusak az alkotásukon keresztül, valószínűleg az első Luna élményként lesz különleges helye. Néhány korábbi füzetet újraolvasva tökéletes élmény volt, ami szerintem nagyon jó teljesítmény egy első ránézésre(!) a meglepő dolgokra építő történettől.

Hát ezzel a Batman-nal (#675) nem tudok zöld ágra vergődni. Gyönyörűséges, bár egyszerű címlap, összetéveszthetetlen bármelyik más szuperhőssel, szép rajzok belül, még kifejezőek is, látható a különbség az ifjú titánok és Bruce Wayne között - az életkor, vagy a történet szempontjából fontos belső rendezettség vagy nyugalom szempontjából is. Ráadásul tegnap reggel elolvastam újra és remek kompozícióknak tűntek az oldalak - próbáljátok ki a reggeli indítás és a napi melókezdés közötti stresszmentes félórás képregényolvasást, nekem mindig jobb élmény, mint más napszakban. Szóval egyrészt olyan hatása volt, mint a Hush-nak, szó szerint magával ragadó látvány, amiért hálás vagyok, de a történet az egyfolytában a szappanopera kifejezést juttatja eszembe. De komolyan.

Ha jól emlékszem (két füzettel korábban vágtam bele a Batman-gyűjtésbe - hogy nagyképű legyek) egy füzet arról szólt, hogy hogyan cserkészi be B. a szülei gyilkosát és hogyan éli át flashback-ekkel a halálközeli élményt meditációban (tök jó párhuzam) - bár először nem tudni melyik a visszaemlékezés, aztán kiderül, hogy mindkettő. A végén arra ébred, hogy ellensége fogjul ejtette, mivel szívrohamot kapott... Jól néz ki, izgalmas, nem lehet panasz. (Mondjuk ezek a belső monológok a szülei haláláról erősen visszatérő hangulatúak, de ameddig hatni képes rám, addig jöhet, akárhányszor kezd bele...) A következő kép a mostani számból való:

Az eggyel ezelőtti részben következett az egyszobás küzdelem és szabadulás, miközben feltárul, hogy több Batman-like álruhás őrült is "harcol a trónért"(?) és az előzményekből is többet megtudunk. Okés, elcsíptem egy történet végét, de érthető a pár kockányi/oldalnyi vissza-következtetések miatt. Nohát ezután a mostani füzetben Robin(?) és Nigthwing épp legyaknak egy halom bűnözőt, Bruce vacsora közben morcizik egy hisztis szépséggel és egy nő Robin Hood hasonmásával arról beszélget, hogy Batman fia csodagyerek...

Aztán a végére összefutnak a szálak, amikor még véget sem ért a bunyó, a sarkkörön túl máris tudnak a dologról - ezen is csak néztem. De érted: előzőleg egy Batman-pótlék csoport és egyedeinek harca zárult le (persze nem véglegesen), aztán itt van ez a vacsora és egy bunyó, miközben egy távloli helyen Batman fia gyakorolja a célbalövést és a következő számban meg kezdődik a naaagy Batman R.I.P. történet. Szóval teljesen az a szituáció ugrik be, hogy nem olvastam a műsorújságban az előző részek tartalmát. Nem baj, egy évnyit csak megveszek Denevéremberből, meg utána is picit talán, ha nem sokallok be, aztán majd döntök, hogy kell-e ez nekem. Érzem, hogy közömbös nem leszek, vagy belehamarodok, vagy megútálom.

Tökéletes illusztrációja ennek a követhetetlen szuperhős kavalkádnak pont a füzet végén lévő szerkesztői szöveg (az előbbi kép), ami arról szól, hogy mennyire akarják és milyen nehéz a sok történetet egyetlen (vagy több?) univerzumban passzolósan összehozni, ezért kitalálták azt, hogy a fontos "mérföldköveket", fordulópontokat külön megjelölik és annak is érdemes elolvasni, aki nem veszi azt a sorozatot. Klafa: egyrészt vegyél mást is, ne csak a kedvencet, másrészt kevesebbet kérhetsz rajtunk számon, mert elég a "Sightings" cuccokat szorosan egyeztetni - így fogják jelölni a DC Univerzum főbb eseményeit. Nem semmi.

A #16 is ugyan azzal a hibával, vagy inkább hiányossággal küszködik, mint a többi, a #12 (vagy inkább a #13, mert abban vegyes szerzőktől voltak rövidebb történetek) után: a detektív történeten kívűl sablonos, egyszerű poénok, a karakterek elcseszése (főleg Dolan lányáé), az ismert jellemek mellől Cooke-kal (aki a #12-ig írta és rajzolta) eltüntek a bármiben is újat adó vonások, vagyis egyhangú, érdektelen, csak a sablonokat megtartó füzetekké vált. És nem olyan újdonságot várok, ami pl. a zombik behozása volt tavaly, hanem mondjuk a modern környezet kihasználása, a társadalomkritika aktualizálása (persze nem ez a fő csapásirány, de tökéletes kisérőzene), és mellette a karakter lényegének megtartása - de nem.

Nem mosolyodtam el rajta egyszer sem, nem izgultam, nem kapott meg egy oldalfelépítés, hangulata sem volt - jó, mondjuk Cooke biztos különleges tehetség, egyedi és szerintem nagyon ért írni is és rajzlni is képregényt, de ez az Aragones valahogy mellélőtt. Ez itt egy bármilyen korba áthelyezhető, egyszerű detektívtörténet, minimális humorral. Nem ragozom, a Spirit füzetekről amúgyis akarok írni egy ideje.

Erre a fura nevű narancssárga füzetre Vladi beszélt rá (először megkérdeztem: nincs a címe végén ipszilon?), és csakis azért vettem meg, mert éppen belefért a pénzembe, illetve még a szép rajzok számítottak. Több nem is jött ki belőle, mert nem képregény, hanem egy rajzolónak (aki híres neves ugyan, de akkor és ott be kellett valljam, hogy nem ismerem) a kedvtelése: szuperfotorealisztikus nőcik (divatlapból másolt) rajzai, agymenős szöveggel - ami kis sztorit kerít köréjük. Szóval van bennük rajztechnika csillogtatása, sok hasonló stílusban jártas kolléga megidézése, illetve a rajz tárgyainak (glamour) kigúnyolása, vagy legalábbis olyan szemmel való nézése (a szövegen keresztül), ahogyan nem szokás ezeket. Ahogy nézegettem, a rajzok egyre brutálisabbakká váltak számomra, vagyis ilyen minőséget rajzban ritkán látok - és ezt egyre jobban értékeltem, ahogy bele-bele lapoztam. Az más kérdés, hogy ez a stílus valahogy nem a kedvencem, de valószínűleg azért, mert egyrészt tapasztalat, másrészt előítélet részemről, hogy a hiperrealisztikus rajzok mellé a történet csak kísérő, ami nálam rossz pont.

Érdekes a kontraszt a csúcsminőségű rajzok és a félig egoista, félig marháskodó, harmadik felében meg rajzleckét adó szöveggel, vagyis a történet hiányával. Tényleg fura hatása volt ennek az egyensúlytalaánságnak, de nem hiányzik, többet nem veszek ebből, ennyi elég belőle - még az is lehet, hogy néha elő fogom venni.

Ez meglepett, ajándékba kaptam a többi mellé és a legfrissebbnek éreztem első ránézésre - főleg a Spirit és a Glamourpuss mellett. Aztán már nem annyira, de óhatatlanul is más szemmel néztem rá, lévén a 80-as évekből származik és a rajzok, a beírás gyakorlatilag egy mostanában megjelent magyar szerzői képregénynél is gyengébb minőségű, a történet pedig hatalmas koppintás, vagyis valójában paródia, de erős kaland-elemekkel... Ezt jól megmondtam. Szóval sci-fi történet egy USS Pragmatic nevű, hajszárító alakú űrhajó kalandjairól (nem palacsintasütő alakú, mint az USS Enterprise a Star Trek-ből - az ötlet biztos, hogy a fürdőszobában született), hihetetlenül másolós elemek a 2001 űrodüsszeiából, furcsa főszereplő tojásfejjel, mintha karikatúra lenne és közben egész jó, akciódús kalandok.



Néha feltünt, hogy mennyire egyszerűsítettek a képkockák: a hátterek, tárgyak hiánya, a figurák elnagyoltan rajzoltak, néha szétfolynak - de van, hogy hangulatos, vagy ütősen ilyesztő, neadjisten hallom a földbe csapódó úrhajó robaját. Rögtön eszembe jutott, hogy vajon miért nem csinálnak ilyen rajzilag sokkal igénytelenebb, de történetében elrugaszkodottabb képregényeket itthon. Ha szerzői kiadásról van szó, ez a legjobb alternatíva talán, így nem lehetne és nem is kellene profikhoz hasonlítani, nem lenne konkurrenciája - mondjuk lehet, hogy itthon piaca sem akkora, mint ha sztereotip stílusra akarna hasonlítani.

Magán azon, hogy egyáltalán gyűjtsek-e füzetet, elgondolkodtam, amikor rájöttem, hogy lassabban és valamivel drágábban jutok hozzá egy sztorihoz, bár hamarabb. Amikor a Spirit-et elkezdtem (az volt az első), akkor az is indok volt, hogy na, ezt biztosan nem adják ki gyűjteményesben, mivel különálló történetek majdnem mind, de kiadták mégis, ráadásul keményfedelesben. Ami vígasztalt az ára miatt egy kicsit. Batman-nál ugye tuti, hogy nem adnak ki mindent, mondjuk a R.I.P. lehet, hogy kijön, viszont a Sword biztosan megjelenik tp-ben, úgyhogy ez a kérdés ott lebeg a fejem felett. Sok képregény van, amit szeretnék, de nincs meg, és hamarabb fejeződne be egy sorozat, ha havonta megvenném egy könyvében 5-6 részét, mint hogy 3-4 különböző füzetért fizessek. Valószínűleg mégis lesz olyan sorozat, amit így szedek össze, kicsit azért is, mert mintha ez a füzetezés hozzátartozna a képregényes követelményekhez, kicsit meg a különlegessége miatt. Ráadásul a Sword az Image kiadásában szerencsére nem hordoz reklámot, nem úgy, mint a DC füzetek. És könnyebben is lehet szkennelni. Viszont a tárolása macerásabb. De mégis... :)

Ééés akkor következik képregény vásárlásaim leírása. Nos, pénz a hónap utolsó harmadában érkezik, akkor tudok valamennyit "félretenni" erre a célra, de már korábban látható, hogy mennyit. Biztosra kell mennem pénzügyileg, tehát már hónap elején próbálom kalkulálni, hogy mit kell és mit lehet fizetnem, ha pedig szerencsém van, akkor a hóeleji rendelést a hónap végén haza is vihetem. Nagyjából a maximum 10e pénz, amit ritkán túllépek, de inkább alulmúlok, most pl. 4-et hagytam ott, mert ennyi volt, a többi kellett másra. És azt már megtanultam, hogy jobb a visszafogottság, gondolni kell a holnapra is. Ebből ugyan nem telik túl sokra, főleg, ha az amerikai tp-k, vagy vaskosabb gn-ek árait nézem, de nem baj - pont múltkor gondolkodtam azon, hogy lehet, ki is fulladna az érdeklődésem, ha korlátlanul fogyaszthatnám a képregényeket. Így nagyjából egyensúlyban van a vágy és a beteljesülés ahhoz, hogy mindkettő érezhetően megmaradjon. Hinnye, miket nem írok!

Vladiékhoz utazni már szinte szertartás. Valószínűleg ezért is, mert amikor még az első időkben jöttem tőlük hazafelé, hatalmas élménynek éltem meg egy-egy kötet szorongatását a buszon és a metróban, félve vettem elő és kincsként forgattam - vagyis a beavatáshoz erősen kötődik ez a hely. Hangulata is van a vásárlásnak, ami néha egy órán át is eltart, mert Ákos olyan szóval tart, mintha tényleg gyakorolná marketinges szakmáját - ez tök jó érzés (olyan helyen lenni, ahol ezerféle képregénnyel van plafonig pakolva a szoba), de közben frusztrál a dolog, mivel pénzem nincs annyi, hogy ne csorogjon a nyálam és túlságosan alkalmas beszélgetőpartner sem vagyok tájékozatlanságom okán. De valószínűleg megszokták már ezt ők is. A munkahelyen, amikor "kiugrom" hozzájuk, már mosolyogva néznek, hogy mikor keveredek vissza, mivel a "háromnegyedóra múlva itt vagyok" eltart néha két óráig is. Mindegy, havonta egyszer kibírható ez a "kellemetlen" érzés. :)

Aztán viszont jön a kellemes érzés, amikor tudom, hogy vár rám vizuális olvasnivaló (a rendes mellett) és néha berakok egyet-egyet a táskámba, hogy a vonaton szemérmetlenül a magamévá tegyem. Leginkább mennyisége okán van ennek ilyen értéke, meghát amiatt is, hogy Ildi nem igazán tűri meg ezeket, vagyis jobban mondva, nem lehet megosztani vele a képregény fílinget - magányos élvezet ez. De türelem rózsát terem, a gyerekeket nem kötik még az előítéletek - ők már megszerették Kázmért és Hubát, Bucót és Szettit, sőt Pif-et és Hercules-t is.
tovább...