2008. augusztus 15., péntek

Olórin

A kepregeny.net-en idén év eleje óta sok-sok ciket írt az Olórin nevű fazon, aki történetesen valóban kritikus, szerintem a knet szerzőinek túlnyomó többségétől eltérően. Ami érdekes számomra, az az, hogy valami miatt ellenszenves a stílusa a srácnak, pedig a knet közösségéből eddig senki nem volt az, még Keoma is inkább vicces, de a nagy O leginkább bicskanyitogató. És a jelek szerint nem csak nekem. Tony folyamatosan vitázik vele, ami mondjuk lehetne pozitívum is a pezsgés és az értelmes izgalom okán, de túl sokszor utalgatnak vissza egymás kijelentéseire, mintsemhogy a téma lenne a valódi lényeg. Nyíltan kimondott ellenérzés kevés akad, de még így is több, mint bárkivel kapcsolatban, és még a nem kimondottakat is hozzászámolhatjuk - merthogy volt olyan, aki privát levélben írt nekem véleményt. Megígértem O-nak, hogy valahogyan elemezni fogom az írásait, inkább magam miatt, hogy rájöjjek az ellenszenvre, ami zavar. Egyszóval valószínűleg nagyon kevés a haszna ennek az írásnak, előre is elnézést mindenkitől... :)

Az egyik szempontom az informatív tartalom. Többször találkoztam a cikkeiben keveset vagy semmitmondó hatásvadászattal, szóval ezt mindenképp statisztikázni akarom. A másik lényeges dolog a stílusában a "tuti megmondása". Ez nem olyan egyszerű, mint az előző, körítem: kis vita tárgya volt a knet fórumon az is, hogy vajon a választásnál az ember támaszkodik-e kritikusok véleményére, vagy sem? Én úgy szoktam választani, hogy ha ránézésre a tartalom és a forma vonzó, akkor utánakeresek és valójában a kritikák (többes számban!) döntik el, hogy felírom-e a listámra beszerzendőnek, vagy sem. Persze van olyan eset is, amikor emlékek, vagy a stílus/téma szeretete felülírja az általában használt szempontokat. Ízlése mindenkinek van és már egy kevés minta (egy borítókép, egy elolvasott félmondat) alapján is képes véleményt alkotni, persze nem teljeset, hanem első benyomást. Innentől kezdve a kritika ennek a formálásához járul hozzá, ami ha emberek kommunikációjaként vesszük, megfogalmazható, hogy mikor jó.

Ez a véleményformálás akárhogyan is nézzük, közös tevékenység, ahol egy ilyen cikk/kritika írásánál az író előre kell, hogy figyeljen a jövőbeni hatásokra. A műtárgy (most képregény) "elfogyasztása" után kialakítja saját véleményét és különböző tények mellett tálalja cikkében úgy, hogy az olvasó fel tudja használni. Ez a felhasználás persze sokféle lehet, van, akinek elég, ha megmondják, hogy jó és nem is kell neki több, van, akit a tényekkel, összehasonlításokkal alátámasztott vélemény győz meg, van, akit pedig semmi sem, mert mondjuk jókora előítéletei vannak. Én szeretném magam a középső csoportba sorolni, tehát ne csak vélemény legyen önmagában, hanem valamennyire objektív szempontok alapján el is tudjam hinni azt, amit ő vélekedik a dologról, illetve úgy mondja a el nekem, hogy a saját véleményembe való beépítésnél építeni tudjak, ne csak átvenni a kulcsrakész házat. Kicsit olyan ez, mint egy páros labdajáték, mondjuk ping-pong, vagy tenisz, ahol az egyik totális erőfölényben van, és rajta múlik, hogy jó játék lesz-e, vagy csak a gyengébbik legyőzése. Valójában jobban kell játszani ahhoz, hogy a kezdő is jól érezze magát, mintha csak a nyerésre koncentrál az erősebbik és mindig leüti a labdát. Egyszerű példa erre a "szerintem"- jellegű árnyalt fogalmazás, amikor az egész "beszélgetésnek" olyan a légköre, hogy könnyebb összegyúrni a kritika és a saját véleményemet - ugye egy beszélgetésben nem csak a tények számítanak.

Na, nem ragozom túl, bár ez már bőven sok volt eddig is. Tehát az egyik jelzőszám mondatonként a tartalmi érték lesz ez vagy 0, vagy 1, a másik pedig a "párbeszédesség", ez viszont -1, 0, és 1 lehet. Ha nem figyel rám oda, hanem zavar az, ahogy beszél, akkor kap -1-et. Elővettem az első, az ötödik és a tizedik cikkét, illetve a Nocturne és a Hush kritikáit, valamint az ötödik Heti Marvel írását. A mondatok után zárójelben, a fenti sorrendben lesz a két érték. Gyakorlatilag az első szám azt jelenti, mennyivel gyarapította a véleményformálás alapját a mondat, a második pedig, hogy mennyire kellemes stílusban - amennyire én el tudom dönteni, hogy egy olvasónak mi lehet a kellemes a fenti kommunikáció-párbeszéd eszmefuttatás fényében. Vagy árnyékában.

1. cikk (kepregeny.net)

Superman: Whatever Happened to the Man of Tomorrow? - Az Acélember végnapjai

“…people still sometimes glance up hopefully from the sidewalks, glimpsing a distant speck in the sky… but no: it’s only a bird, only a plane – Superman died 10 years ago.”

Amikor 1985-ben a DC Crisis on Infinite Earths című crossoverje megrengette a mainstream képregény-piacot, és újradefiniálta a kiadó bő fél évszázados karaktereit, hogy a kor igényeinek megfelelően modernizálja őket (és elsimítsa az akkorra igencsak felhalmozódott kontinuitási problémákat), Alan Moore lehetőséget kapott, hogy olyasmit adjon a világ leghíresebb szuperhősének, Supermannek, ami a végtelenített cselekményű képregények karakterinek szökőévenként egyszer sem adatik meg: lezárást. (0/0) Mivel a Crisis on Infinite Earth új korszakot kezdett a DC-univerzumban (többek közt a karakterek új, aktualizált eredettörténetével), a régi sztorik érvényüket vesztették. (1/0) A ’80-as évek nyersebb, sötétebb, karcosabb stílusa porossá tette az arany- és középkor naiv, könnyedebb hangvételű műveit – de Moore úgy érezte, ez a korszak megérdemel egy tisztességes befejezést. (1/0)

A Whatever Happened… így a DC legnagyobb hősének, Supermannek utolsó napjait meséli el, lezárva a karakter ezüstkorbeli énjének történetét. (0/0) Az 1986-ban írt képregény az akkori jövőben, 1997-ben kezdődik. (0/0) Az immár férjes, gyerekét nevelő Lois Lane-t egy riporter keresi fel házában, aki cikket készül írni Superman halálának tizedik évfordulójára. (1/0) Ezután az olvasó Lois narrációjával kísért flashbackekben ismerheti meg az Acélember utolsó kalandját. (1/0) A végzetes események sorában Bizarro ámokfutása az első, majd két másodélvonalbéli gonosz intéz támadást a Daily Planet ellen, amelynek során lelepleződik Clark Kent identitása. (0/1) Superman érzi, hogy valami nagy és baljós van készülőben, ahogy régi ellenségei egymás után tűnnek fel, hogy leszámoljanak vele, így elviszi barátait és szeretteit otthonába, a Magány Erődjébe, hogy megvédje őket. (1/0) Rövidesen felbukkan Kryptonite Man és a Lex Luthort gazdatestnek használó Brainiac, hogy leszámoljanak az Acélemberrel. (1/0) Az ostrom megkezdődik. (0/0)

Alan Moore kiválóan teremti meg az elkerülhetetlen vég hangulatát, azt, hogy Superman története visszavonhatatlanul a végéhez közeleg. (0/0) Érezzük, hogy bár hősünk már ezerszer nézett szembe ilyen veszedelmekkel, ez most más, ez elől most nincs menekvés, egy legenda utolsó napjait látjuk – az első rész végén, magányosan síró Superman képe pedig világossá teszi, hogy ezt ő is tudja. (1/0) A külvilágtól elzárt ostromban (amibe így a DC-univerzum többi szuperhőse nem tud beavatkozni) Superman több barátja is elesik, mielőtt elérkeznénk ahhoz a ponthoz, amikor kiderül, ki áll a félelmetes pontossággal összehangolt támadásözön mögött (egyébként a képregény egyetlen komoly hibája, hogy az ősellenség, Luthor karakterét fájdalmasan semmibe veszi). (1/1) Moore itt egy, még a naivabb korszakokban is nehezen komolyan vehető, afféle bohókásan gonoszkodó karaktert értelmez át egy igazán sötét és gonosz figurává (hiszen, ha ő egy szuperhős-témához nyúl, valaminek mindenképpen változnia kell a megszokotthoz képest, és ez már a Miracleman történetei óta így van). (1/0) Majd pedig jön a vég, amit Moore kedves eleganciával megspékel egy kacsintós fordulattal, méltó és maradandó emlékművet állítva egy legenda addigi, több mint ötven éves pályafutásának. (0/0)
A Whatever Happened… azonban attól lesz igazán egy korszak hattyúdala, hogy annak klasszikus rajzstílusát idézi fel. (1/0) Curt Swannak, Superman egyik leghíresebb rajzolójának (aki több mint 20 évig illusztrálta a kriptoni hős kalandjait) ez volt az utolsó jelentős alkotása, és könnyed, nosztalgikus stílusa szívszorító kontrasztot képez a sztori sötét, pesszimista és sorsszerű hangulatával. (1/1) Így lesz Moore képregénye a ’70-es évek első felében véget ért ezüstkor utólagos, megindító lezárása. (1/1)


Számolunk: (0/0):6, (0/1):1, (1/0):9, (1/1):3. Vagyis inkább informatív, mint nem (a 0/1 aránya az első számnál 7:12) és inkább elviselhető, mint nem (ugyanez a második számnál a három értékre (-1/0/1) 0:15:4). Valójában nem olyanok Olórin írásai, mint egy (interneten is) szokásos "review", mert nincs akkora körbejárás, nincs akkora alapozás és nincs akkora részletekre való kitérés sem - biztosra veszem, hogy a téma jellege miatt: ismert, felidézhető rajzoló-stílusok, szuperhősöket sem kell újra és újra elmagyarázni...

Az egész pontozás persze elég durva, mivel kicsi az értékkészlet, nem igazán egzaktak a kategóriák, illetve én sem vagyok jó értelemben gépies sem az értelmezésben, sem a döntésben - de egy cikkben is elég sok mondat van ahhoz, hogy nagyjából belőhető legyen.

5. cikk (kepregeny.net)

Batman: Első év - A sötét lovag születése

Az Első év (Year One) alighanem mocskosabbnak, korruptabbnak, sötétebbnek, reménytelenebbnek és elveszettebbnek mutatja be Gotham Cityt, mint az addigi Batman-képregények együttvéve. (0/-1) Nem csoda, hisz írója Frank Miller, aki soha nem vidám, kedélyes történetiről volt híres. (0/-1) A későbbi Sin City szerzője volt a felelős Fenegyerek ’80-as évek eleji újraértelmezéséért is (nem beszélve első Batman-sztorijáról, a klasszikus The Dark Knight Returnsről), és annak a sorozatnak a hangulatából nem keveset mentett át a sötét lovag keletkezéstörténetébe, ami olyan mélyen pillant a maszk mögé, a motivációk és lelki gyötrődések tengerébe, mint korábban még egyetlen más sztori sem. (1/-1)

De hogy a bűn városának mindent elborító, hősünket formáló szennyét jobban megismerhessük, a sztori James Gordon felügyelőre is éppoly komoly hangsúlyt fektet, mint Bruce Wayne-re, ez tehát nem Batman, hanem kettejük története – és a történet kettejük Gothambe érkezésével kezdődik. (1/1) A fiatal, milliomos férfi 12 év után tér vissza szülőhelyére, nem tudjuk, távozása óta merre járt, és mi történt vele, az azonban rögtön nyilvánvaló, hogy űzi valami, hogy démonokkal viaskodik, és így rokonlelke a felesége terhessége feletti öröm és keserűség közt őrlődő, a város menthetetlen veszettségén hitetlenkedő nyomozónak. (1/1) Végül az utca problémájának gyökerét mindketten a korrupcióban látják meg, és azzal szállnak szembe. (1/1)

Az Első év tehát nem vonultatja csatarendbe a denevérember egyetlen klasszikus ellenségét sem, nincs sem Joker, sem Madárijesztő, de Batman maga sem misztifikált, szinte legyőzhetetlen szuperhős még: első bevetésén egy szedett-vedett, 3 tagot számláló piti banda is kis híján elveri rajta a port, és a későbbiek során sem kerül ki sérülések nélkül a korrupt rendőrökkel vívott csatáiból. (1/1) Ezt a realizmust erősíti a két fő karakter kidolgozottsága, és vívódásaik nyers belső monológokkal való érzékeltetése is. (1/0) Mindketten jóval mélyebbek a szokásos, csuklóból felskiccelt jófiú-sablonoknál. (0/0) Gordon gyarló, feleségcsaló, szükségből törvényt szegő ember, aki a középkor nyomasztóan ábrázolt problémáival küszködik, fojtogatja a korrupció, fiatal kolléganője iránti vonzalma, és döntésképtelensége Batmannel kapcsolatban: vajon a maszkos igazságosztó barát vagy ellenség? (1/1) Valójában egy mély lelki sebektől szenvedő ember, aki még ennyi év után sem tette túl magát szülei halálán, ez a tény pedig képtelenné teszi az átlagemberek mindennapi életére. (0/0) Megszállottságának talán legpéldásabb érzékeltetetése az, amikor (még “denevérré válása” előtt) egy komoly sebből vérezve nem hívja be a sebészetben jártas Alfredot, mert inkább meghal, mintsem még egyetlen percet várjon, hogy kitalálja, hogyan keltsen félelmet az alvilágban. (1/1)

Maga a történet fordulatos és izgalmas, nem elégszik meg a szokott sablonok rutinszerű egymásra pakolásával, és a főhős detektív oldalát ugyanolyan gondosan hangsúlyozza ki, mint harcban való jártasságát, így a noir-elemekkel dúsított krimi és a dinamikus akció szépen megfér egymás mellett. (1/1) A csúcspont viszont kétségkívül a felrobbantott ház romjaiba beszorult denevérember, és az ő lemészárlására odarendelt rendőrségi kommandó döbbenetes intenzitású küzdelme, ami majdnem a teljes harmadik részt igénybe veszi – egészen nagyszerű képekkel elmesélve. (1/1)

És ha már képek: David Mazzuchelli rajzstílusa rendkívül erőteljes és magával ragadó. (0/0) Nyers, sokszor csak a leglényegesebb elemeket kiemelő kontúrjai vonzzák a tekintetet, a leginkább drámai pillanatokat pedig Richmond Lewis (egyébként jellegzetesen milleres) erős kontraszthatásai emelik ki: legtöbbször a fekete-sárga kompozíciót alkalmazza, de néha a klasszikusabb, mindenféle hátteret nélkülöző fekete-fehér képekhez nyúl. (1/1) Nagyszerű például, ahogy a társa korrupt módszereire rádöbbenő Gordon járőrözését egyetlen, az oldal közepére beillesztett kép szakítja meg, melyen Bruce magányosan, szomorúan térdel a szülei nyugvóhelyét jelző két sírkő előtt. (1/0) Ez az egyetlen kép többet mond a férfi majd’ 20 év alatt sem múló fájdalmáról, mint sokoldalnyi gazdagon illusztrált dialógus. (1/1)

Apró hibái vannak csak Miller és Mazzucchelli Első évének, például Selina, vagyis a Macskanő karakterének teljesen felesleges, sőt kissé erőltetett felvezetése, amit nyugodtan megspórolhattak volna (és a vicc az, hogy a figura ilyen különösebb cél nélkül való történetbe erőszakolása nem utoljára fordul elő a sötét lovag első éveit elmesélő képregényekben). (1/-1) De az efféle apróságokat leszámítva a világ egyik leghíresebb Batman képregénye tökéletesen méltó a műfaj minden rajongójának figyelmére. (0/-1) Annak idején egyébként ez képezte volna az alapját Darren Aronofsky Batman-filmjének, és a forgatókönyvbe maga Miller is besegített volna. (1/0) Végül ez dugába dőlt, Aronofsky helyét pedig Christopher Nolan vette át, aki a Batman Beginsben feltárta azt az időszakot, ami még az Első évből is kimaradt, még mélyebbre ásva a karakter lelkében, és még erőteljesebben éreztetve vívódását, ami Batman megszületéséhez vezetett. (1/-1) A képregény többet burkol a múlt misztikus ködébe, a film pedig az átlényegülés minden pillanatát végigköveti. (0/-1) Más-más, de mindkettő ugyanolyan nagyszerű. (0/-1)


Számolunk: (0/0): 3, (0/-1): 5, (1/0): 3, (1/1): 10, (1/-1): 3. Ez is informatív volt (8:16), de "szélsőségesebb" stílusú, mint az előző (8:6:10), pozitív mérleggel. Most, hogy jobban elolvastam, észrevettem, hogy néha indokolatlanul hosszú mondatokat használ - azt gondolom a fogalmazási hév vezeti, és a remekül futó szófüzért nem akarja megszakítani, aztán pedig jól hangzik neki, klassz teljesítménynek tűnik és ezért úgy marad. Pedig néha nem ártana darabolni, mert jobban követhető lenne, így kap a stílustól függően egy kis "lerohanás" fílinget. Néha viszont simán össze lehetne vonni a mondatokat, nem csak a hosszuk alapján, hanem mert jól köthető és így inkább a ritmussal szétválasztott adatok vannak bennük. Pl. a harmadik bekezdés második és harmadik mondata, de az ötödik bekezdés utolsó két mondata is jobban tetszene egyben - és ott a hossz azért nem zavaró, mert egyszerű a szerkezet.

10. cikk (kepregeny.net)

Marvels - Szuperhősök hétköznapi szemmel

A szuperhős-történetek természetesen a szuperhősökről szólnak – mindig is róluk szóltak, hisz ez az egész koncepció lényege. (0/0) Azonosulásra kényszerít olyan emberekkel, akik nemritkán szinte isteni hatalommal bírnak – és micsoda érzés beleképzelni magunkat olyasvalaki helyébe, aki repülni tud, sebezhetetlen, gondolatolvasó, vagy épp egyetlen pillantással épületeket tud romba dönteni. (0/0) A szuperhős-képregények menekülést kínálnak egy szürke világból, amiben a fizika és a kémia törvényeit nem lehet áthágni, egy olyanba, ahol bármi megtörténhet – és meg is történik. (0/0) Mi értelme hát egy olyan sztorinak, ami ezeket az csodálatos hősöket a hétköznapi emberek szemszögéből mutatja? (0/0) Erre a kérdésre adott kirobbanó erejű (és hihetetlenül sikeres) választ Kurt Busiek 1994-ben, amikor megírta a Marvels című minisorozatot. (1/0) Ebben a Marvel Univerzum történetének négy fontos, és jól ismert eseményét mutatta be az utca emberének, konkrétan egy fotóriporternek a szemszögéből. (1/1)

Phil Sheldon fotós ott van New Yorkban, amikor Phineas Thomas Horton tudós, mint egy modernkori Frankenstein, bemutatja a sajtónak teremtményét, az eredeti Fáklyát (original Human Torch), aki bár elszökik, és pánikot okoz, később a világ első szuperhőse lesz. (1/0) Ezután felbukkan az atlantiszi Namor, és a város, Sheldonnal együtt, szemtanúja az első csatának két szuperlény között, akik félretéve nézeteltéréseiket, hamarosan bajtársként aprítják a nácikat a világháborúban, Amerika Kapitány oldalán. (1/0) Aztán megjelennek az első mutánsok, akiknek érdekeit az X-Men képviseli, majd az emberek hitüket vesztik a szuperhősökben, sor kerül a Fantasztikus Négyes és Galactus harcára is, amiben majdnem odalesz az egész világ, és végül azt is megtudjuk, milyen hatással volt a fotóriporterre Pókember barátnőjének, Gwen Stacynek a halála. (1/0)

Bár a szuperhősök hétköznapi emberek szemén keresztül való ábrázolására már korábban is akadt példa (gondoljunk csak a Bosszú Angyalai megjelenésére a ‘80-as évek talán legjobb Marvel képregényében, a Daredevil: Born Again-ben), ilyen részletesen még egyetlen képregény sem merült el ebben a témában. (1/-1) Busiek pedig tudja, mit csinál, és a lehető legtöbbet hozza ki a koncepcióból. (0/-1) Bár Phil Sheldon, a főszereplő személyes, a hősök csatái által közvetetten befolyásolt története, abból adódó morális konfliktusai és magánéleti problémái meglehetősen elnagyoltak és nem mindig hitelesek (és olykor túlságosan közvetlenül vonja be őt Busiek a történetbe, ld. a pincéjében elbújó mutáns gyermek és Gwen Stacy esetét), de az utca emberének általonos reakciója elemei erővel jelenik meg az oldalakon. (1/0) Rendkívül erőteljes a kétség, a félelem, a tudatlanság és a tehetetlenség ábrázolása, ahogy New York lakói ámulva és rettegve figyelik a hatalmasságok csatáit, anélkül, hogy értenék, mi is történik valójában – sorsuk ezen a ponton nem a saját kezükben van, hanem szuperhősökéiben, akiknek világa nekik elérhetetlen, akiknek motivációi számukra ködösek (főleg az aranykori sztorik idejében). (1/1) Így képtelenek feldolgozni például annak tényét, hogy Namor, aki legnagyobb nemzeti hősük oldalán harcolt a háborúban, hirtelen minden látható ok nélkül a város elpusztítására tör. (1/0)

Szintén ügyesen használja Busiek a rasszizmus kérdését is: a mutánsok megjelenésekor az egész közvélemény (még a főszereplő is) ellenük fordul, a szuperlények iránt addigra kialakult bizalom és szeretet a félelem és a gyűlölet felé sodródik, ami heves utcai lázongásokban éri el csúcspontját – majd pedig jön a totális kiszolgáltatottság, avagy hogyan éli meg több millió ember, hogy egy földönkívüli, istenszerű teremtmény az egész bolygót fel akarja emészteni. (1/1) Ezeket a tömegérzelmeket kapja el az író nagyon hatásosan, ez az egész sorozat lelke: egyszerű emberekről szól, akik megpróbálnak normális életet élni egy abnormális világban, ahol mutánsok, idegnek, és egyéb szuperlények oly megszokott jelenségek, mint a filmsztárok, és ahol az irányítást, de még annak illúzióját is, náluk hatalmasabb lények kivették a kezükből. (1/1)

A képregénynek emellett azonban van egy másik nagy erénye is, azt pedig Alex Ross, az illusztrátor szolgáltatja. (1/0) Ross nem rajzolta, hanem kézzel festette a több mint 200 oldalnyi történetet, ami különösen erős realitásérzéket kölcsönöz neki. (1/1) A kifinomult színhasználat, az olykor már-már fényképszerűen elkapott pillanatok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a Marvels igazán hiteles és átérezhető legyen, és nem mellesleg, a tradicionálisan rajzolt képregényekkel szemben művészileg is kiemeli a sorozat egyéni perspektíváját. (0/-1) Így, bár Busiek a főszereplő egyéni szemléletmódját nem tudja igazán kihasználni, és inkább csak a tömegreakciók terén jár sikerrel, ráadásul az említett Born Again pár panelja zsebrevágja az egész sorozatot, Ross munkája részben ezért is kárpótolja az olvasót. (0/-1) Azóta pedig egyre-másra születnek a hasonló alkotások. (0/0) Egy évvel a Marvels után jelent meg Warren Ellis saját verziója a sztorira (Ruins), majd jött többek közt az Astro City, a Kingdom Come és a Powers. (1/0) És ugyan ezek közül nem egy jobb, mint Busiek minisorozata, azért mindenképpen érdemes elolvasni azt is. (0/-1)


Számolunk: (0/0): 5, (0/-1): 4, (1/0): 8, (1/1): 5, (1/-1): 1. Szintén többségében informatív (9:14) és nem szélsőséges (5:14:5), de éppen kiegyensúlyozott "érzelmi" szempontból. A legkritikusabb mondat, ami a többihez képest szinte sznobnak, érthetetlennek hat, az az utolsó bekezdés harmadik mondata. Ami zavart több helyen, az a jelzőhasználat módja, méghozzá a "tuti", szélsőséges állítások bátor használata: "még egyetlen képregény sem", "zsebrevágja az egész sorozatot", hozzá viszont nincs olyan összehasonlítás említve, ami ezeket a tényleg a skálák szélén lévő minősítéseket hihetővé tenné - a kritikus azt akarja, hogy bízzuk rá a minősítést. Na, ennek már örülök, hogy rájöttem, mert errefelé lehet az alapja az ellenszenvemnek.

5. Heti Marvel 08/16 (kepregeny.net)

Leszámítva egy Wolrd War Hulk utózöngét, és egy bizonyos mutáns múltját szétretconáló sorozat újabb részét (nem, nem vagyok hajlandó a főoldalra kiírni a címét, aki van olyan szerencsés, hogy nem tudja, miről van szó, kénytelen a továbbra kattintani), ezen a héten csupa jó képregényeket kapunk a Marveltől – ami a múltheti dögunalom után ránk is fér. (0/-1) Miközben a skrullok kávéznak, és a Secret Invasion takaréklángon ég, olvashatunk többek között egy antológiát a feloszlott X-Men néhány ifjú tagjának sorsáról, egy kifejezetten jól sikerült Pókember részt (igen, igen, hölgyeim és uraim, nem csalás, nem ámítás, jó és Pókember szavak egy mondatban, egymással összefüggésben, jöjjenek, jöjjenek, fáradjanak be, egyetlen kattintásba kerül az utazás a csodák világába!!!), elkezdődik Amerika Kapitány halálának harmadik felvonása, és hogy kellően rákészüljünk a mozifilmre, Vasembert is láthatjuk két pompás sztoriban. (Ó, és befejeződik az Annihilation Conquest is, de arról majd később és bővebben…) (0/0)

Divided We Stand 1: Az ehhez hasonló, rövid sztorikat egybegyűjtő különkiadásokra általában nem lehet nem rókabőr lehúzásként tekinteni („találjunk ki pár történetet gyorsan, hogy még több képregényt adhassunk el az aktuális események farvizén evezve”), de aki elolvassa a Divide We Stand első részét, az rájön, hogy erre a képregényre egész egyszerűen szükség van. (0/-1) Az X-Men (látszólag) feloszlott, és ennek hatásaival az írók mindeddig pusztán a régi főszereplőkkel kapcsolatban foglalkoztak, pedig rajtuk kívül is van egy tucatnyi remek karakter, akiknek reakciói fontosak, vagy legalábbis érdekesek lehetnek. (1/0) Így ebben az öt sztoriban most öt szereplő Messiah Complex utáni életébe nyerhetünk betekintést – méghozzá Mike Careytől, Chris Yosttól, Craig Kyle-tól, Scottie Youngtól és Matt Fractiontől. (0/0) A két legjobb Anole és Hellion története: az írók erőteljesen, szívszorítóan ábrázolják rajtuk keresztül, hogy a fiatalabb X-nemzedék tagjai hogyan élik meg, hogy mentoraik, példaképeik hirtelen magukra hagyták őket, és hogy saját családjuknál sem képesek otthonra lelni. (1/1) Hellion egyébként még Magnetóval is találkozik, aki ugye az idei év egyik nagy aduásza lesz az X-képregényekben, és akit Yost figyelemreméltó óvatossággal és hozzáértéssel ír. (1/1) Nehzno beilleszkedési problémája Wakandába kicsit kevésbé, de szintén jól sikerült, Skalpvadász és Árnyék konfrontációja és beszélgetése intelligens és érdekes irányba mutat (bár Árnyékot a rajzoló egy helyütt borzasztóan karakteridegen vonásokkal ruházza fel), egyedül Ágyúgolyó sztorija problémás. (1/-1) Összecsapott és felesleges az egész (ráadásul előhozza a Guthrie-Cabot rivalizálást minden idők egyik legrosszabb X-Men sztorijából, amire nem bölcs dolog emlékeztetni az olvasót), és ha ez lesz minden magyarázat, amit kapunk a karakter szerepére a Young X-Menben, akkor régen rossz. (1/1) De ettől eltekintve ez egy remek képregény. (0/0)

X-Factor 30: Még a viszonylag régóta jó sorozatok közt sincs talán egy sem, amit hónapról hónapra olyan magabiztossággal kezdek olvasni, mint az X-Factort. (1/1) Ez a 30. rész, és nem találkozhattunk eddig egyetlen gyenge történettel, de még csak közepessel sem. (1/1) A színvonal legfeljebb a nagyon jó és a zseniális közt ingadozik, és David olyan területeken is sikereket ér el, amik pedig nem feltétlenül érdekesek – amíg ő foglalkozni nem kezd velük. (1/-1) Arisztid például sosem volt egy különösebben izgalmas gonosz: jellegzetesen az a karakter, akit bőven elég lett volna 2-3 történetben szerepeltetni, mint érdekességet, aztán annyiban hagyni, nem pedig újra és újra elővenni évtizedeken át. (0/0) De azon a maroknyi panelen, amin ebben a számban látható, David méltósággal és eleganciával ábrázolja, valamelyest szakítva a vihogó, gyerekes bolond hagyományával – ahogy az is kellemes újítás, hogy nem egy saját „vidámparkban” tör hőseink életére, hanem egész Mutant Townt változtatja játszóterévé. (1/1) Így Arisztid beteg húzásai komolyabbnak, veszélyesebbnek hatnak, a sötétebb hangulatot pedig stílusosan erősíti Madrox narrációja az X-Factor minden eddiginél válságosabb és bizonytalanabb helyzetéről. (1/1) Ráadásul David még arra is képes, hogy egyszer az életben arcot és lelket kölcsönözzön az általában csak ágyútöltelékeknek használt mutánsvadász vallási fanatikusoknak, a Purifiersnek – akik ettől persze ugyanúgy gyilkos, eszement vadállatok maradnak, de egy kis árnyalás sosem árt. (1/1) Kiváló, mint mindig. (1/1)

Wolverine: Origins 24: Nem kellene meglepődnöm, de mégis… (0/-1) Ennek a katasztrofális sorozatnak az írása közben Daniel Way egyetlen egy sztorival volt képes viszonylag korrektül szórakoztatni, az pedig a mostani – illetve a mostaninak az első három része. (0/0) Rozsomák és Deadpool bő hatvan oldalon keresztül vagdosták, kaszabolták, lődözték egymást, és persze az egészről ordított az értelmetlenség, hogy nem tart sehová, és hogy inkább egy Deadpool-képregényben volna a helye, mint itt, de legalább vicces volt. (1/0) Erre most képünkbe vágja ezt a negyedik részt, amiben Rozsomák fogságba esett, Deadpool pedig kivégezni készül őt, és közben beszélgetnek. (1/0) Normál esetben pozitívum lenne, hogy háromrésznyi őrült harc után Way valami mással próbálkozik, de hé! (0/0) Itt az Originsről van szó. (0/-1) A „normál eset” címke nem aggatható rá egy olyan sorozatra, aminek már jó másfél éve nem kellene léteznie. (0/-1) De hogy rátérjek a konkrét problémákra, ez a szám egy vérkomolyan vett „kinek elcseszettebb az élete”-jellegű, a karakterek pszichológiai mélységeit célzó dialógusra épül. (1/0) Ilyesmit el lehet sütni Rozsomákkal kapcsolatban, nade Deadpool? (0/0) Ő elsősorban komikus karakter, ő a szájmenős zsoldos, akinek marhára nem vagyok kíváncsi a gyerekkori problémáira és a keserű sirámaira, hogy milyen üres az élete. (1/0) Miért nem írnak mindjárt egy melodrámát Beavis és Butthead szeretethiányos gyermekkoráról? (0/1) Döbbenetes inkompetencia. (0/0)

Amazing Spider-Man 557: Hohó! (0/1) A Brand New Day eddigi legjobb részével van dolgunk, kérem szépen. (1/0) Mármost tudom, hogy a Brand New Day és a ’jó’ szó egy mondatban való használata önmagában egy paradoxon, de vicc nélkül: Zeb Wells kitett magáért. (0/0) A múlt heti szám ugyan kicsit sutára sikeredett (ez a sztori alighanem két részben lett volna igazán hatásos), de ezzel könnyedén kiköszörülte a csorbát. (1/0) Úgy tűnik ugyanis, hogy Wells az egyetlen, aki tud valamit kezdeni a One More Day utáni katasztrofális állapotokkal. (0/0) Míg a többiek szenvednek, görcsölnek, és pocsékabbnál pocsékabb gonoszakat húznak ki szakadt kalapjukból, hogy valahogy visszahozzák a sorozat 20-25 évvel korábbi stílusát, ugyanakkor belevigyék mellé a modernkori trendeket is, ő ezt simán megoldja. (0/0) Megvan a könnyed hangulat, a jóleső vidámság, és persze a jellegzetes (szövegi és képi) humor, ami több kacagtató csúcsponttal is szolgál (repül a pók… és az utolsó oldal hajléktalanos poénja). (1/1) Bachalo pedig abszolút elemében van: a maja isten fantasztikusan néz ki, a mindent elborító fehérség remek atmoszférát teremt, és még Pókember képei is jól sikerültek. (1/1) Na jó, erre a sztorira sem fog emlékezni senki két év múlva, és ha nem félévnyi agyhalált követne, talán nem is tűnne ilyen jónak, de akkor is öröm volt olvasni. (1/1) Az egyetlen nagy bánatom, hogy a moslék Brand New Day cím alatt kellett megjelennie. (0/1)

Captain America 37: Kezdődik az Amerika Kapitány halálát követő sztori harmadik felvonása (The Man Who Bought America) – és már szinte azt kívánom, bárcsak Brubaker hibázna, legalább egy kicsit, mert lassan hónapról hónapra ugyanazt a mondatot fogom csak tudni leírni, jelesül, hogy „megint egy nagyszerű rész”. (0/0) Bucky továbbra is kétségek közt őrlődve igyekszik méltóvá válni Steve Rogers ráhagyott, súlyos örökségéhez, jut idő a nagy előd régi barátainak (Sólyomszem, Sólyom) reakcióira is, Sharon Carter pedig próbál megszökni a Vörös Koponya és társai fogságából, miközben utóbbiak egy új Amerika Kapitányt készülnek rászabadítani az országra, hogy tovább mélyítsék az egyre nagyobb válságot. (1/0) Az már a következő részek borítóiból és tartalomismertetőiből is látszik, hogy a sztori nagy rejtélye az új Kapitány kiléte és szerepe lesz, amit Brubaker lassan, szépen és ügyesen vezet fel. (1/0) Az egyetlen apróság, amibe itt bele lehet kötni (de csakis akkor, ha valaki olyan álnok és rosszmájú, mint én), az a Vörös Koponya kicsit sablonos, heves gesztikulációkkal kísért monológja Faustusnak arról, hogyan fogja majd ő, a nagy, számító, manipulatív gonosz szétzúzni Amerikát. (1/0) Szóval igen… megint egy nagyszerű rész. (0/1)

Captain Marvel 5: Marvel Kapitány vissza is tér, meg nem is. (0/0) Sőt, Marvel Kapitány Marvel Kapitány is, meg nem is. (0/1) Brian Reed érdekes fordulattal zárja a réges-rég elhunyt karakterről szóló minisorozatot, egy egészen sajátos helyzetet állítva fel, és megkavarva kicsit a Secret Invasionben rejlő lehetőségeket is. (0/0) Merthogy ez egy Secret Invasion tie-in, ami a Kapitánynak a skrull invázióval kapcsolatos szerepét tisztázza le, teljesen háttérbe szorítva a Church of Halát (egy szekta, ami Istenként tekint a „halálból visszatért” Mar-Vellre), ami pedig az első részekben még a történet középpontjának tűnt. (0/0) Vagyis ez az egész szám a karakter valódi kiléte körül forog, minden a fordulatra épül, és Redd ügyesen, hatásosan és hihetően adja azt el az olvasónak – az majd a későbbiekben derül csak ki, hogy ezt a koncepciót Bendisnek hová sikerül fejlesztenie a Secret Invasionben. (1/0) Az első részben mindenesetre már láttuk Marvel Kapitányt, ergo nyilván komoly beleszólása lesz az év nagy crossoverének eseményeibe – és egy ilyen mini után ez nem is lehet másként, hisz most már világos, hogy az egészre pusztán azért volt szükség, hogy megágyazzon a karakter invázióbeli szerepének. (1/1) Összességében érdekes, korrekt mini volt, nincs más hátra, mint kivárni, hová vezet. (1/1)

The Incredible Hercules 116: Miután úgy döntöttek, elég pofont osztottak ki a S.H.I.E.L.D.-nek, a World War Hulk eseményei óta menekülő Hercules, és zseni segítője, a tinédzser Amadeus Cho a főhős nővérénél találtak menedéket – legalábbis azt hitték. (1/0) A sztori nagyrésze egy egyszerű (és mulatságos) félreértésből adódik: egy Eternal meg van róla győződve, hogy Hercules valójában közéjük tartozik, és ennek bizonyítására sajátosan „ütős” érveket sorakoztat fel a támadásokat (sör nélkül különösen) nehezményező félisten okulására. (1/1) Persze nincs ennek semmi különös jelentősége, csak afféle közjáték az egész: „na, üssük el valamivel az időt a következő rész Secret Invasion tie-injéig”. (0/0) De ez nem baj, a fő, hogy a képregény szórakoztató, ötletes, ráadásul roppant szimpatikus és bájos, hogy az egész csak egy aprócska gegre épül. (0/1) Az pedig külön dicséretes, hogy még egy ilyen tölteléksztoriról is süt Pak és Van Lente lelkesedése, és Rafa Sandoval rajzai is teljesen rendben vannak – a duplaoldal az istenek megjelenéséről különösen hatásos. (1/1) És ha már istenek: bizony, a hódítók közéjük is beszivárogtak, úgyhogy a következő részben az emberek és a skrullok isteneinek csatája kerül majd sorra. (1/0)

Iron Man 28: Nem sokkal azután, hogy Warren Ellis sorozatindító Extremisét követően a Knauf fivérek átvették a stafétabotot, Brubaker Amerika Kapitányának nyomdokain kezdtek járni: hosszú lefolyású történetet meséltek, amelynek középpontjában a főszereplő ősellenségének alattomos manipulációi álltak, egy, az egész világ alapvető megváltoztatására szőtt tervvel, miközben maga Vasember saját, új szerepével küszködött a Civil War utáni, drasztikusan megváltozott körülmények közepette. (1/0) Ebben a részben csúcspontjához érkezik a Mandarinnal vívott, immár több mint egy éves harc (amire a főhős barátja, Sal Kennedy is ráment), és az írók nem okoznak csalódást. (1/0) A korábbi események tükrében még gonoszul ironikusnak is nevezhetjük azt a jelenetet, amelyben a regisztrációs törvény értelmében az ENSZ letartóztatja Starkot – aki persze Dum Dum Dugan segítségével megszökik, és végül nem nagy meglepetésre mégiscsak a nap hőse lesz. (1/1) (Igaz, Dum Dumról közben a Secret Invasionben kiderült, hogy skrull, de egy-két plusz időzavar és kontinuitási bukfenc már mit sem számít a Marvelnek.) (1/0) A végső csatát nem teszik feleslegesen túlzóvá és epikussá, inkább egy személyes és közeli, ember az ember elleni összecsapást kapunk, annak minden lehengerlő dinamizmusával együtt. (1/1) Emellett van egy ügyes szálelvarrás a Mandarin által korábban csúnyán manipulált Koonig miniszterrel, és egy zanzásított, de csinos kis politikai zűrzavar az ENSZ környékén, mindez stílusosan karcos, sötét képekkel. (1/-1) Knaufék remek sztorit írtak, lendületes lezárással, kár, hogy távoznak a sorozatból. (1/1)

Iron Man – Legacy of Doom 1: Bizony, a héten két Vasember címünk van – három hét múlva pedig kapunk még kettőt, vagyis két mini és két ongoing sorozat fog futni egyidejűleg. (0/0) Persze jön a mozifilm, és addig kell ütni a vasat, amíg meleg, de mégis, kíváncsi lennék, hallották-e valaha a Marvelnél a túlzás szót (költői kérdés), mert Vasember lassan több helyen bukkan fel egyszerre, mint Rozsomák. (0/1) De sebaj, mert a fősorozat most nagyszerű, és úgy látszik, az igen régi motorosnak számító David Michelinie-Ron Lim duó is jó munkát végez ezzel a minivel, ami egyébként Vasember és Doom két korábbi (1981-es és 1989-es) kalandjának folytatása, vagyis a Camelot trilógia záróakkordja. (1/1) Azért egy több évtizedes történet felmelegítése furcsa húzás, hiszen alighanem rengetegen vannak a mai olvasók közt, akik az előzményeket nem ismerik (köztük magam is) – de az alkotók természetesen összefoglalják a tudnivalókat, úgyhogy semmi gond. (0/1) Egyébként szinte az egész szám ilyen összefoglalókból áll, de a trükk az, hogy a második (és hosszabb) flashback, bár annak rendje és módja szerint egy régi eseményre utal, azt soha nem mesélték még el korábban, és a sztori elején Vasember maga sem emlékszik rá (Retconriadó! Retconriadó! És – irgalom! – Mephisto keze van benne!) – hogy miért, az nem világos, de majd nyilván kiderül. (1/1) Szóval vannak itt aggasztó dolgok, de az egész stílszerűen a ’80-as évek hangulatát idézi mind rajzban, mind írásban, és ez a kellemes nosztalgia simán elviszi a hátán a felütést, ami azért szerencsére lehetőségeket is bőven rejt magában. (1/1)

World War Hulk Aftersmash: Warbound 5: Kevés minisorozat indulásának örültem annyira, mint ennek. (0/0) A Hulkot a Föld elleni hadjáratában segítő Warboundban van fantázia, és a karakterek (az áruló Miek kivételével) az említett tavalyi crossover vége után sikeresen menekültek el a S.H.I.E.L.D. ügynökei és a szuperhősök elől. (1/1) Greg Pak aztán nem is habozott megírni első, csak róluk szóló történetét. (1/0) Kár, hogy a végeredmény végül csalódást okoz. (0/-1) A mini, úgy ahogy van, szinte egyetlen nagy harcjelenet, amiben egy régi Hulk-ellenség, a Leader, saját gonosz céljaira próbálja felhasználni a Warboundot a nevadai sivatagban. (1/0) Vannak itt szörnyek, katonák, dühös kisvárosi polgárok, és (bőven túlspilázott) fordulatok minden második oldalon. (1/-1) Végül annyira zavaros lesz az egész, hogy az ember szinte már észre sem veszi a sztori roppant buta felépítését – szinte. (0/0) Olyan az egész, mint egy számítógépes játék: legyűrtük az egyik fenyegetést, jöjjön (nem számít, milyen következetlen módon) a következő, még nagyobb vész. (1/1) Pedig ezekben a karakterekben, és a Marvel univerzumbéli helyzetükben tényleg van fantázia. (0/1) Nem lehet állandóan szökevényként kezelni őket, mert az előbb-utóbb unalmassá válik, és a szimpla szuperhősökké degradálásuk sem lenne jó húzás (márpedig Pak ezt itt majdnem (?) meglépi), de lehetne velük mit kezdeni – akár egy ongoing sorozatban is, csak persze ennél magasabb színvonalon. (1/1)


Számolunk: (0/0): 19, (0/1): 9, (0/-1): 6, (1/0): 18, (1/1): 25, (1/-1): 4. Többségében informatív (34/47) és többségében pozitív élmény (10/37/34)! Csodálkoztam, milyen jó volt olvasni. Lehet, hogy a tömörsége miatt nem volt benne hatásvadász szélsőség, sőt, szinte biztos, de komolyan élveztem. Nem hittem volna, Amerika Kapitányhoz pl. kifejezetten kedvet csinált - persze tudom, hogy nem jönne be...

Örültem neki, hogy (jobban) látható volt a személyes vélemény. Ilyen leírás tökre rendben van: olvasmány részeinek szelektált leírása, aztán általánosított élmények alapján saját minősítés megfogalmazása. De a magukban álló abszolút értékek kijelentése, hát az nem tetszik. A jelek szerint egy cikkben több van, mint a tényektől zsúfoltabb Heti Marvel-ekben. Hát még, ha a következőt nézzük!

Nocturne: Éjszakai látogató - Sötétségbe merülés (kepregeny.net)

Gróf Balázs tintával rajzolt költészetnek nevezte Csordás Dániel Nocturne című alkotását, és az ember erre csak azt tudja mondani, hogy valóban, ennél jobban lehetetlen megfogalmazni, mit adott nekünk a mindeddig stripekben és egyoldalas képregényekben utazott szerző. (1/-1) A már öt éve megszületett, de szerencsétlen módon csak most megjelent mű az utóbbi időkben elszaporodott szerzői kiadványok ellenére is egyedülálló a magyar piacon, mind színvonalát, mind jellegét tekintve. (0/-1) Ugyanis aki kézbe veszi a Nocturne-t, az hajlamos lehet rá, hogy valamilyen magas fokú, a képregényen felül álló, szépirodalmi-képzőművészeti hibridet lásson benne, akaratlanul is lenézve ezzel a kilencedik művészetet. (0/0) Ne essünk ebbe a hibába: a Nocturne bizony képregény, méghozzá a legjobbak közül is való – talán csak meglepő, hogy valaki képes idehaza ilyen szinten űzni ezt a még mindig kicsit megvetett mesterséget. (0/-1)

A főszereplő régi álmok nyomán haladva, egy elhagyatott metróállomásra bukkan háza pincéjében – és miután beszáll egy kocsiba, egy félelmetes, sötét és nyugtalanító utazás veszi kezdetét álmon, valóságon, életen és halálon keresztül. (1/0) Ez volna a Nocturne története, amit a képi világ, a szöveg, illetve azoknak az olvasót valóságos transzba taszító szintézise szinte teljesen elhomályosít (és hogy miért csak szinte, arra még visszatérünk). (0/-1) Csordás egy szimbólumokkal, metaforákkal és kulturális utalásokkal terhelt rémálmot szabadít ránk, aminek azonban megvannak a maga meglepően szép pillanatai is. (1/1) Felrúgva minden hagyományos írói, és majdnem minden rajzolói szabályt, üstökénél ragad meg, és húz minket bele szürreális látomásába, amiből nincs menekvés. (0/-1) Nem csak mi zabáljuk az oldalakat, hanem azok is minket, és kétségkívül sokáig tart majd a kölcsönös emésztés – mind a szövegnek, mind a képeknek köszönhetően. (0/-1)

Csordás fekete-fehér rajzai elementáris erejűek. (0/-1) Főhősének elnagyolt, sokszor háttérbe olvadó, vagy inkább azzal összemosódó arcvonásai félelmetes ürességet hordoznak magukban – nem egy embert, mint inkább egyfajta érzelmi, vagy létállapotot ábrázolnak, és hol eggyé válnak az oldalakat általában uraló árnyakkal, hol fényt visznek beléjük. (1/0) A kontrasztok egyébként is lenyűgözőek: a fény és a sötétség kéz a kézben járnak, egymásba fonódnak, egymásból kelnek életre, sűrű tollvonásokként kavarognak. (0/-1) Nehezen értelmezhető őrület ez, aminek mélyén azonban mégis sajátos rendszer lapul, és ugyanez mondható el a panelekről. (0/-1) A képkockák olykor egy egész oldalt kitöltenek, olykor meglepően szabályosan sorakoznak fel, olykor pedig egy-egy apró, virtuóz megoldással járulnak hozzá a hol végtelenül egyszerű, hol szinte szemet bántóan komplex grafikai megoldások élményéhez. (0/-1)

A Nocturne-ben egyszerre van jelen többek között (talán akarva, talán akaratlanul) Salvador Dali, Louis Bunuel, David Lynch és Neil Gaiman szellemisége, úgy, hogy közben a végeredmény teljességgel eredeti marad, és hatásmechanizmusát itt-ott az említett ikonok is megirigyelhetnék. (0/-1) Csordás két kézzel szórja zavarbaejtő víziójának intellektuális sokkelemeit: nyomaszt, depresszióba lök, megtisztít, rémeket és csodákat mutat – de mindenekelőtt szinte határtalan kreativitást és képzelőerőt. (0/-1) Ember legyen a talpán, aki képes akár sokadszori olvasásra is megérteni minden utalását, megfejteni minden szimbólumát, és kibogozni, hogy van-e valami kézzelfogható ezek hátterében, és ha igen, mi az. (0/-1) A kérdések persze nem hagynak majd nyugodni, ezért vesszük újra és újra kezünkbe a Nocturne-t – feltéve, hogy egyáltalán le tudjuk tenni. (0/-1)

És bár igaz, hogy a képregény valóban inkább tekinthető benyomások, álmok, rémképek, hallucinációk, rajzokba foglalt érzelmek és állapotok laza füzérének, mint egy tényleges történet elmondójának, mégis, hiba volna azt hinni, hogy Csordás műalkotása nem szolgál történettel, vagy annak legalább egy koncepciójával, illetve koncepcióival. (0/-1) Az egyes epizódok, oldalak, panelek szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, mint azt elsőre (másodszorra, harmadszorra…) hinnénk, és aki egy kicsit megdolgoztatja az agyát, az egészen biztosan elő tud állni egy azokat összekötő sztorival – ami persze minden olvasónak más lesz majd, mert egyetemes értelmezése a Nocturne-nek aligha van. (0/-1) Ha akarom, egy halál utáni élmény, ha akarom, egy merengés ébrenlét és álom között, ha akarom, egy haldokló múltat és képzeletet összemosó fantáziája, ha akarom, egy félrecsúszott élet véget nem érő rémálma. (1/0) Az információmorzsák ott vannak, hogy ki mit hoz ki belőlük, az mindenkinek a maga dolga. (0/0) Csordás alkotása nehéz olvasmány, és mint ilyen, nyilván nem fog mindenkinek tetszeni. (0/0) Viszont ez már pár oldal után eldől, és aki azt követően még mindig olvassa, az – túlzás nélkül merem állítani – egy életre szóló képregényes élménnyel lesz gazdagabb. (0/-1)


Számolunk: (0/0): 3, (0/-1): 16, (1/0): 3, (1/1): 1, (1/-1): 1. A többihez képest sokkal kevesebb infó (19/5) és sokkal rosszabb kommunikációs élmény (17/6/2). Ahogy most újraolvastam és minden mondatnál megállva próbáltam őszinte lenni magamhoz, kezdtem sejteni, hogy tényleg lelkesedett ezért a képregényért és őszintén írta le, amit jónak gondolt. A baj ott bújik meg, hogy ilyen elvontat másképp kell tálalni, mint Amerika Kapitány kalandjaiban a hősiességet, karakterábrázolást, vagy a buta történetszövés leírását. És ez nem volt ott, amitől nekem egy üres, ugyanakkor hatásvadász dicshimnusznak tűnik. Ez volt az első cikke Olórinnak, amit végigolvastam, a többit nem is, mert ahogy fent is írtam, az abszolút értékekkel való magabiztos dobálózása nem jött be, e viszont még jobban elvette a kedvem. Aztán a knet fórumán és a Hush cikknél beindult a gépezet és aprították egymást az okosok. De mindegy, még hátravan ez a szegény Hush, lássuk.

Batman: Hush – Gonosznéző túra Gotham Cityben (kepregeny.net)

Két olyan remekmű után, mint a The Long Halloween és a Dark Victory, nem csoda, hogy a Batman-rajongók lélegzetvisszafojtva várták, hogy a polcokra kerüljön Jeph Loeb Hush című, 12 részes története, aminek első számából így több mint százezer fogyott már előrendelésben is. (0/-1) Loeb ezúttal is említett, híres műveinek tematikája szerint haladt: egy évig tartó, folyamatosan fokozódó, újabb és újabb fordulatokkal és akciókkal tűzdel rejtélyről regélt, aminek összekuszálásához és megoldásához felsorakozott a Sötét Lovag mítoszának színe-java, a szövetségesektől kezdve az ellenségeken át mindenkiig, aki a kettő között van. (1/0) Ehhez pedig Jim Lee-t kapta segítségül, aki éppolyan gyönyörű munkát végzett, mint korábban Tim Sale, csak persze egy teljesen más stílusban. (1/1) Azonban minden ígérete ellenére a Hush meglehetősen hamar unalomba fullad. (0/-1)

Batman kiszabadít egy fiút a rejtélyes okokból emberrablóvá avanzsált, és mutálódott Gyilkos Krok karmai közül, de a semmiből felbukkanó Macskanő meglóg a váltságdíjjal. (1/0) Mint kiderül, mindkettejüket Méregcsók manipulálta, aki egy ezt követő metropolisi kalandban még Supermant is a bábjává teszi. (1/0) A Sötét Lovag hamarosan rájön, hogy egy sötét, titokzatos játszma kellős közepén találta magát, amiben egy láthatatlan, hatalmas ellenség a háttérből mozgatja a szálakat, és füttyszóval táncoltatja a fél gothami alvilágot, annak minden elmebeteg őrültjével együtt. (1/0) Igazi szándékai ismeretlenek, ám Batman összefog Macskanővel, hogy fényt derítsen a rejtélyre – és közben kettejük kapcsolata is egyre szenvedélyesebbé válik. (1/0)

A Hush tizenkét résznyi rohangálás, akciózás, üldözés és bunyózás, amit egy soványka, viszont cserébe rétestésztaként nyújtott sztori hivatott alátámasztani. (0/-1) Loeb becsületére legyen mondva, már az első oldalakon úgy csap a lovak közé, hogy az olvasó levegőt is elfelejt venni, de az irdatlan tempó ellenére is, legkésőbb a harmadik-negyedik szám környékén világossá válik, hogy mennyire üres az egész. (0/-1) A gyönyörű rajzokkal, és egymást menetrendszerűen váltogató főgonoszokkal hizlalt lufi kipukkan, hogy csak egy csodálkozó arc maradjon utána: ennyi? (0/-1) És ezen a ponton még a „sztori” kétharmada hátravan. (0/0) A Hush-ból teljes részeket lehetne kihajigálni anélkül, hogy a lényegi cselekmény egy mikronnyit csorbuljon. (0/-1) És ez a cselekmény még csak nem is kifejezetten érdekes. (0/-1)

Loeb egy rakás fontosnak látszó változtatást eszközöl a sorozatban, kezdve Harvey Dent operációjától Batman és Macskanő kapcsolatának (majdnem) beteljesüléséig, de ezek személyes aspektusai elsikkadnak két hatásvadász nagyjelenet közt. (1/-1) Ilyen például Joker feltűnése: a fehérre meszelt őrültnek semmi szerepe nincs a sztoriban, minthogy abszolút semmit nem csinál azonkívül, hogy röhög egyet, és félholtra vereti magát Batmannel. (1/0) Maga Hush, a háttérből irányító figura is teljesen fantáziátlan: feleslegesen és kínosan túlmisztifikált, ahogy gyolcsba tekert képpel, háztetőkről, versszavalás közben (!) figyeli a fejleményeket, kiléte pedig olyan nyilvánvaló, hogy az olvasó azért kezd fohászkodni, nehogy az legyen, akire gondol, mert az túl ostoba megoldás volna. (1/-1) De persze az, annyi különbséggel, hogy Loeb még egy plusz csavart is bedob a végén, egy ismert Batman ellenséggel kapcsolatban, aki azonban sosem volt olyan nagypályás, hogy egy ilyen hosszú és bonyolult manipulációt le tudjon vezényelni. (0/-1)

Szóval az író drótón rángatható hülyék gyülekezetének nézi a Sötét Lovag ellenségeit, és ezzel őt magát is lealacsonyítja. (0/-1) De nem csak ezzel, és ezen a ponton nyugodtan sutba dobhatjuk az elnyújtott, üres sztori feletti kesergésünket, merthogy nem is az a Hush igazi problémája. (0/0) Hanem az, hogy Batman végigfutkossa és bunyózza mind a 12 részt, és folyton csak reagálni képes a válsághelyzetekre, miközben a leghalványabb fogalma sincs róla, mi történik körülötte. (0/0) Nem gyűjt bizonyítékokat, nem végez érdemi nyomozómunkát, nem kezdeményez, csak sodródik az árral. (0/0) Ez volna a világ legnagyobb detektívje? (0/-1) És ha már itt tartunk, Macskanővel való kapcsolatában is sikerül egy nyeretlen, őgyelgő tinédzserként ábrázolni. (0/-1) Éjszárny javaslatára fedi fel előtte kilétét, végül pedig bambán, szó nélkül néz ki a fejéből, amikor a nő közli vele, hogy vége. (1/-1) Ez nem Batman. (0/-1) Batman ragadja magához, és csókolja meg Macskanőt, vagy határozottan küldje el a fenébe, mert ő ilyen: pontosan tudja, hogy mit akar, ha vívódik is, azt magában, a külvilág számára láthatatlanul teszi. (0/-1) A Hush-ban viszont néha úgy tűnik, mintha egyetlen árva döntést sem lenne képes hozni. (0/0)

De szerencsére van itt nekünk egy Jim Lee, aki valamennyire javítja az összképet. (0/0) Talán senki nem tudja olyan „hitelesen” kicsavarni és eltúlozni az anatómiát, mint ő. (1/1) Nagy női mellek és hegynyi férfiizmok dagadnak mindenhol, és ez persze a szuperhős-képregények ismert rákfenéje, de ő képes szinte realisztikusan eladni, olyannyira, hogy mikor olvasás után kimegyek az utcára, majdnem csodálkozom, hogy az emberek nem úgy néznek ki, mint amilyennek ő mutatja őket. (0/1) Vonásai roppant erőteljesek, határozottak, városképei gyönyörűek, hátterei részletesek, egyik állandó színezője, Alex Sinclair pedig fantasztikus érzékkel lehel életet beléjük. (1/1) Gotham zöldes-feketés, barátságtalan és esős városként jelenik meg, ám közben mégis van valami megfoghatatlan, sötét szépsége (bár kicsivel több totálkép elkelt volna róla). (1/1)

Az a legbosszantóbb az egészben, hogy a Hush legalább egy üres, de látványos és gyors sodrású akció-képregény lehetett volna, viszont a főszereplővel való mostoha bánásmód még ettől a jogtól is megfosztja. (0/-1) Így nem csak üres, hanem bosszantó és átgondolatlan is. (0/-1) Jim Lee rajzai és a Képes Kiadó szép, igényes kötetei és fordítása mentik a helyzetet, amennyire tudják, de az olvasók két szélsőséges rétegén, a fanatikus rajongókon (akik úgyis megveszik), és a karaktert még nem ismerőkön kívül (akiknek nem tűnnek fel az ellentmondások) nem merném másoknak ajánlani. (1/-1)


Számolunk: (0/0): 6, (0/1): 1, (0/-1): 15, (1/0): 6, (1/1): 4, (1/-1): 4. Több terméketlen mondat (22/14) és többségében nem tetszős vélemény-nyilvánítás (19/12/5). A második bekezdésben leír sok mindent a történetből, de pl. meg sem említi a gyermekkori barát párhuzamos szálát, ami a végére összefonódik az akció-történettel és így azért található benne szerintem nek is kevés, ami elég egy akció-történethez: barátság, bosszú, árulás. Tényleg ez a baj ezzel a cikkel, hogy nagyon leszólja, megint csak abszolút jelzőkkel és egy szót sem szól arról, ami pedig igencsak ott van a füzetekben, nem is kevés oldalon.

Azt hiszem összességében okosabb lettem. Rájöttem, hogy nem jó (nekem) az, ha az író akarja megmondani, hogy egy műalkotás jó-e vagy sem. Azt én akarom kideríteni. Ne használjon abszolút jelzőket. Legyen viszont személyes, mert akkor hitelesebb és jobban meg is álla a lábán a véleménye. Ítélni, jelzőket használni ekkor is lehet, sőt, árnyalódik a kép, a megelőző élményleírások gazdagítják. Persze ez rám vonatkozik, mint olvasóra, aki csak az egyik vége a páros kommunikációnak egy cikk olvasásánál. Egyéni igények, egyéni tűrőképesség, stb. Más helyében nem is tudnék beszélni. :)
tovább...