Nem véletlen

Virtuálisan megjelent a Random képregény-magazin első száma, ami nem túl heves, de különleges képregényes élményeket okozott és emiatt, meg persze azért is, mert első és új utakon járó cucc, írok róla - van mit.

Az egyik legfontosabb elem ebben az egészben nekem Chavez hozzáállása. Megcsinálta. Ha innen nézzük, akkor lehet mondani: hitt benne, és a fenébe is, igaza lett abban, hogy már most, pár nappal a megjelenése után sokkal, de sokkal több emberhez eljutott, mint egy fesztiválon árusított szerzői kiadás, sőt, gyanítom többen tölthették le az index-es címlapnak köszönhetően, mint ahányan egy-egy rendes, boltban kapható képregényt megvettek. Kész. A jövőről nem okoskodok, mert minden más most ahhoz képest, amikor gyerekkoromban a Kockást olvastam, majd meglátjuk.
Egyébként igen, Kockás-os élményem volt olvasni. A sokfélesége miatt, amiatt, hogy egyben kapom őket - érdekes, hogy ha külön-külön jelentek volna meg nyomtatva, füzetben, akkor nem szólnának így, de most a legérdektelenebbre is kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik...

Gratula nekik, a koncepció és a kitartás miatt külön is, mert újat léptek, és sok munkájuk van benne. Köszönet! :)

Na, lássuk a képregényeket. Az első a "Város legendái", amit korábban már olvastam, lévén a szerzője, közzétette a blogján, sőt néhány folytatást is. Ezek már akkor elkaptak, de nagyon. Van bennük valami zsigeri dolog, ami nagyon jó élménnyé teszi az egészet. Egyszerre finom a tálalás, valószínűleg a rajzstílus is kell hozzá, mert szerintem ez a nem túl realisztikus rajz nagyon jól passzol a durván felskiccelt és a karakterek mögött nem mindent feltáró sztorihoz. Az egyik kritikában a pár mondatból, amit írtak, kiemelték a jelenkori korrupt vezetés elleni küzdelmet, de nekem sokkal inkább az jött át, hogy az a kicsit fura csapat milyen sérült, milyen egyenetlen, milyen vad, nem illik a törvény keretei közé sem, mégis ami mozgatja őket, egészségesebb, emberibb, mint bármelyik csendben tévéző lakóteleplakó, a kapzsi hatalom ittas politikusokról nem is beszélve. Gondolom lényeg, hogy kikerültek az átlagemberek köréből először traumájuk okán, ami viszont majd minden emberre vonatkozhatna akár, de ők ezt az emberebbé válás akart folyamatát törvényen kívüli göncökbe bújva élik át. Ennyi. A többi már a sztori része, a keserűség, a mániák, a függőségek - és emellett, hogy mégis jobbak, mint a rendőrök és emberségesebbek a "munkaadóknál" - micsoda bitangul elcsépelt szó lett ez, ha belegondol az ember.

Szóval személyes kedvencem. Az olvasásnál nekem is volt gondom, a kínai jelenetnél, nem is kicsit, de ez már a végére is sokkal jobb lett. Nagyon jó. Hogy használja a kockákat, hangulatot rak bele, amit persze lehet, hogy nem értékel mindenki, az számomra csodálatos volt. Nyilván kell ehhez az, hogy be is tudjam fogadni, nem csak rajta múlik. De szerintem akinek van fogalma erről a kicsit régi vágású, tán klasszikus emberségről, igazságszeretetről, amiben van még hősiesség, barátság, kitartás, példamutatás, annak átjön ez a felszín alatti hangulat.

Egyébként, ha mint képregényt nézem, szerintem nagyon jól el van találva az, hogy mennyit bíz a nézőre. Nem arra gondolok, hogy felismerhetetlenné teszi a karaktereket (ezt csak a képregényt nem olvasók kedvéért mondom), hanem arra, hogy az elmondott vagy lerajzolt hatásokat úgy adagolja és állítja össze, hogy aki képregényként olvassa jelentős részét magában rakja össze és sokszor azokat, amiket nem is lehet könnyen leírni, tán kínos vagy szájbarágó is lenne, érzékeltetni, vagy elvezetni oda az embert, viszont annál eredményesebben. Ez most nem volt valami konkrét, de pl. ezekre a képekre gondoltam (az elsőnél beindulhat a fantázia, hogy mit éltek már át, akár az egyik, akár a másik oldalon, vagy csak tudnak róla, hogy mással történt, a záróóldalon pedig remek végefőcím előtti hangulatkeltés, finom - és kissé szomorkás, ahogy az egésznek van egy sötétebb hangulata - utalással a jelmezes emberekre):


Az Árnyékfalu halálos stílus-ponyva számomra, ami nem rossz, simán belefér egy ilyen "kockás" füzetbe, bár másképp tán nem is olvasnám el. Igen, ez szerintem lényeges, hogy így egyben jöjjön ki ez az öt képregény, más hatása van, másképp dönt az egész megvételéről (ha meg kéne venni) az ember. Ha egy történet lenne a füzetben, akkor az döntené el - érdekel-e a stílus, az előzetes alapján a minőség, a történet, akármi. Így egyben viszont az dönt: képregény van benne, több is, többféle is, nem gyerekjáték, folytatások.


Ja igen: árnyékfalu. Az a pillanat vagy momentum kapott el, hogy láthattuk a szörnyet. beszélt is, emberi módon, tehát van hozzá valami kapocs, nem valami olyasmi, amit az író sem tudott megfogni. Persze, Poe-t senki nem kéri itt számon, de ez legalább közelebb hozta a sztorit. Remélhetőleg ilyen módon, meg hogy nem egyforma (nem egyféle) a szereplők és a szörny kapcsolata sem, hát lehet a stílus rajongásán kívül (ami nálam azért nem jellemző) izgalmat lelni még benne.

A Café Postnuclear rajzai brutálisak. Tutkóra odakentek, faltam a grafikát, nagyon bejött. Hangulatos részletek, haláli beállítások, bár ha már itt tartunk, és amit az előző kettőn nem lehetett számon kérni, itt a tárgyak mellett az anatómia néha feltűnt, hogy nem éppen... De ez nem számít. Nagyon hangulatos, nem véletlen volt az ország bulvárcímlapján magyar Mad Max-ként reklámozva, halálosan megfogta a hangulatot. Ebben ez volt a legjobb. A történet eddig csak annyira nem lineáris, mint egy pisztolygolyó röppályája, de ebből is lehet bármi, ha meg ez alá nem megy, ezért is megéri még két-három részt olvasni belőle. De a bosszúállós vonalon kikerekedhet akármivé.


A Rossz bőrben-t a Város legendáit jegyző ?? rajzolta és ez is nagyon bejött. Kissé egyszerű (gimis/főiskolás színvonalú szórakoztatási faktor), de itt is az dominál számomra, hogy személyes bénaság-jegyet váltott a főszereplő és van mögött valamennyi karakter, hozzátartozó, vágy, nehézség, akármi. Egy kissé idióta vámpíros történettel nyakon öntve, de valaminek ugye kell lennie... Ezt élveztem legjobban a legendák után. Mondják: egyéni cociális probléma.


Az utolsó robotos-háborús dolgot a szörnyes-fantasy-s dologhoz mérem, ahhoz hasonlít leginkább. De nem, nem mérem semmihez, attól félek ennek a történetének van leginkább megkötve keze-lába, bár a hangulata elkapott, de leginkább ez volt számomra olyan, hogy csakis azért olvastam el, mert ott volt a többi között. Fel sem vettem, hogy a párbeszédek talán kissé életszerűtlenek, vagy hogy a bevezető szöveg előre láthatóan lelőtte a történet alapját, de végülis átadtam magam a hangulatnak. Azt hiszem rossz lenne, ha csak az én ízlésemet kiszolgáló cuccok lennének benne, tényleg veszítene a kockásos hangulatából, ami ebben az egészben nekem nagyon lényeges.


Olvastam fanyalgást arról, hogy mennyire gyengék a rajzok (a Café kivételével) a devantart-os alkotókhoz képest, és hogy a szerkesztői szöveg bizony nem állja meg a helyét a minőségi jelző említésekor. De a képben szerintem nagyon ott van még, hogy a képregény rajzolás kissé más azért, mint különálló rajzokat készíteni. Nem csak mennyiségileg, tehát a vállalt munkát belerakni, hanem a képregényes nyelv miatt is. És ezt még a képregényes magból sem értik/értékelik mindannyian, nem csoda, hogy egy inkább képeket látó, mint képregényt olvasó embernek a magyar Mad Max fog leginkább bejönni. Dehát jöjjön. A Random pedig folytatódjon! :)

Gergő komikul beszél

Hanyattvágtam magam megint Gergő egyoldalas képregényétől. Olyan hihetetlen módon hangulatos számomra, hogy már kezdem azt hinni, hogy túlságosan a saját szememen át látom és objektíve nem is annyira.


Egyrészt pontosan elhelyez engem, mint olvasót a szituban. Mondjuk ehhez lehet, hogy kellett a blogbejegyzése is, de olyan egyszerűen nyomja meg az idegvégződéseket, hogy egyből a legcélszerűbb módon bekattannak azok az érzések, amiket én ott átélnék.

Há! Megyünk a kávézóba, látszik a környezet, amit elhagynak, benne van már a női táska kotrása miatt a kávézós hangulat és a kettő közti átmenet is erősen. Halálos jó beállítás ehhez a szélesebb panelhoz. Ja, az elsőt pedig klasszul elintézte egy címképnek. :)

A comic speech-nél ilyen furmányos témát és szöveget még nem láttam: hogy önmagára utaljon vissza és a buborékban az legyen, ami arról szól, hogy ott van a buborék... Tényleg félelmetesen egyszerű és ütős élmény. A második sorban az első kép személyes közelség, tanács női szemmel, aztán lecuccolás az asztalhoz, és egy szótlan nekikészülés. Nem tudom Gergő hogyan találta ki ezeket, de egyszerre változatosak, viszik előre a helyzetet, mutatják a közegben az elhelyezkedést, fókuszálnak nem verbális vagy nem külső, hanem belül játszódó eseményekre. A hegyezés gyakorlatilag magát az ötletelést is megszemélyesíti. Komolyan: állat.

A harmadik sorban bezuhanós hangulat a háttér függőleges vonalai és a látható tanácstalanság, ráadásul a magányos asztal-társtalanság teljesen együtt van. A teljesen kívülről érkező beszólás a kávéról ezt erősíti, de a magány ezzel elzavaródott.

Arra jöttem rá, hogy ezzel az egymáshoz egyáltalán nem kötött panelekkel a kettő közötti rést kényszeríti megtölteni az olvasóval. Megvan a szitu, minden, ami kell, hogy belül megszülessen a történet, mi a francnak törődni akkor azzal, hogy összekapcsold, amit az olvasó is ösztönösen megtesz? Basszus, ez már művészet, amikor nem csak rajzolni, hanem azt is meg tudja határozni az ember, hogy mit lehet az olvasóra bízni. És tényleg úgy is van.

A végén pedig lehet, hogy nem is fontos, de megint visszautaló és persze le is záró, pont a légiességével, ami nem old fel semmi problémát, a feszültséget viszont igen. A műértő azt mondja mekkora baromság ez a kötelem a buborékkal, a külsős pedig azt, hogy ne vacakolj, annál érdekesebb...

Annyira, de annyira ütős az egész együtt mindennel, a váltásokkal, a hangulattal, a hétköznapi, beszippantó személyességével, a témával, a változatosságával, hogy kész, itt egy bejegyzés róla. Biztos elfogult vagyok.

Pici képek

Hehe, nem bírom ki, hogy ne örökítsem meg itt ezt a két kis finomságot. Nyilván egy halommal lehet ilyet minden nap találni, de egyrészt én nem találok, másrészt nem is keresek, tehát nem véletlenül találtak meg ezek engem, harmadrészt pedig izgatják az agysejtjeimet és képregényesek, amik teljes mértékben eleget tesznek a posztolhatóság feltételeinek.

Végülis mindkettőt Oroszlány Balázsnak köszönhetem, a google-s buzz "csatornájából" halásztam ki, ami elfolyik a házam előtt.

Az egyik az xkcd egyik képe, ami anno felkeltette az érdeklődésem, a grafikája miatt (a pálcikaemberek általam is elérhető távolságra vannak megvalósíthatóság szempontjából), de nem fogott meg a tartalma. Még szerencse, hogy Balázs szorgalmasan posztolja a megszűrt minőséget. :)

Szóval egy halálos, szöveg nélküli téma a tárgya ennek a képnek.


Ki gondol kire? A fiú gondol egy lányra, hogy az bárcsak gondolna rá, mert ő is azt teszi? Vagy mindketten elképzelik a másikat? Vagy mindketten valóságosan, csak a vágyuk, hogy a másik gondoljon rájuk? Mi köze a valósághoz? Ja, hát semmi, ahogy mondják, mindenkinek másik valósága van - persze nem a hétköznapi vasgyári értelemben... Szóval jin és jang, örök körforgás és páros páratlanság egyszerre, halálos végtelen történet, újjászületés a szerelemben, teremtő erő és még ki tudja mi... Amit beleképzelsz. Ja, hát idáig eljutni, hogy ilyet firkáljon valaki, na, az szép lenne.

A másik meg azért érint - nem egy óóóriási poén - mert a képregényes és a szoftveres világban is benne vagyok valamennyire, a grafikonokat meg imádom (csak be kéne fejezni azt az átkozott tanulmányt ide).


Fanyar kritika a szoftverek világáról. El lehet gondolkodni, hogy vajon miért nem tud az esetek több, mint 90%-ban úgy tervezni az ember ilyen valóban megtervezhető dolgokat, hogy azokat ne tudja úgy megcsinálni, ahogy megtervezte? Hol lehetnek a rendszer valódi határai, amiket esetleg nem vesz figyelembe és nem tud elkészülni "az emberi tényező" miatt időre a halálosan egzakt programozással és módszertannal telepakolt informatikai projektekkel...?

De mindegy. Egy kép többet mond, mint...

A kard másik vége

Klasszikussá nőtt a szememben a Sword, legalábbis a történet szempontjából. Nem hiába volt a "sok" moralizálás a flashback-ek, mint töltőanyagok felhasználása ürügyén... Remek finálé lett, még a hetes buszon elolvastam és néztem ki a fejemből, hogy ezt biza értékelni fogom évek múlva is.

Az ütött meg, hogy olyan volt a hatása, mint egy valóban klasszikus történet vége után: újraszőttem a fejemben a történetszálat, nem csak a mozaik-kirakása miatt, vagyis igen, de nem az elsődleges történet-felszín képe miatt, hanem amiatt, ami alatta van. Elsőre érthetetlen, de ott van a magyarázat a hétköznapi alatt (hogy jó hasonlat legyen): az emberfeletti.


Akármennyire "emberek" vagyunk a szó degradáló értelmében, mégis emberek vagyunk a szó felemelő értelmében is... akármennyire közhely, és ezt most jó mélyre és jó magasra húzták Lunáék, nagyon klasszul magasra.

Szentimentális vagyok biztos, de ezzel megfogták az idegvégződéseimet, pontosabban megadták a lehetőségét, hogy belegondoljak abba, amibe ők is belegondoltak, hogy sokkal nagyobbak lehetünk a hétköznapi önmagunknál, emberi létünknél. Baromság, lehetne mondani, egy brutális akció-képregény kapcsán, de mégsem. Nagyon nem. Tökmindegy mi a médium, elviheti az embert az univerzum pereméig és ott ledobhatja, hogy beinduljon a kapálózás és szembesüljön a sötétséggel az ember. Vagy épp mással.

Node mindegy. A poén az, hogy haladós a sorozat, van olyan akciódús rész, amit 10 perc alatt el lehet olvasni, szóval elő lesz ez még véve. Kellemeset a hasznossal. És igen precíz lett a történet olyan szempontból is, hogy összerakja, átrakja a kamerát máshova, a történeten belüli feltárásoknál is, kereknek érzi az ember, ez is egy plusz pont.

Sokszor jut eszembe: "Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan" Zsoltárok könyve 82,6. Ráadásul ilyen szép beállítások tarkítják, mintha valami "Jézus tanít az utcákon" beállítás lenne.


Klasszul használják fel még a teljesen elcsépelt képsorozatokat is és minden joguk megvan hozzá.


Szóval nem erre számítottam, bár voltak rá jelek, "így utólag", hogy nem lehet más, ha igazán jó akar lenni. Brutális, hack-n-slash, szuperhős, magányos bosszúállós... aztán a végére egy igen-igen felemelő dráma. Nem lehetett más. Szép lett - ezt mondjuk félve mondja ki az ember, főleg mert itt képek is vannak, de remek lett. Egy finom mozi ütős lehetne belőle, kihegyezve erre az emberi természetre. Szóval ajánlom olvasásra.

2blog, amit birok

Nemrég a kepregeny.net is indított egy közösségi blogot, ahová leginkább más (külföldi) blogok átvett bejegyzései szerepelnek - jogos, talán a hazai hírek nem blogba, hanem a portál fő hírei közé valók. Olyan kevés és így olyan lényeges mindegyik. A külhoni híreket megosztani viszont kicsit köldöknéző dolog, merthogy akik még nem képregény-rajongók, azoknak ezek a hírek nem érdekesek/fontosak, akik pedig igen, azok szinte biztos, hogy tudnak róla, vagy legalábbis ellátják magukat minimum angol nyelvű hírtáplákékkal. Most viszont írok arról, hogy én melyik két magyar blogot kedvelem nagyon.

Az egyik Lénárd Laci, a másik Oravecz Gergely blogja. mindkettő rohadtul közvetlen és lényegre törő, emiatt lehet mondani, őszinte - és mindkettőben nagyon ott van a képregénynek az a csücske, ami nekem fontos. Fogalmam sincs, ez mennyire esik egybe a szubjektív vélemények átlagával, de ez az, ahogy a kocka magában és együtt a többivel is élő legyen bennem. Másképp: működjön a formanyelv, jó legyen a történet, kerek legyen a strip, üssön a beállítás... Korszakalkotó, mi? :)


Laci az élményeiről ír, ami nem csak a képregényekkel, hanem mondjuk vizuálisan kapcsolódó területekről és a hazai szcéna egyéb nyúlványairól (pl. boltok) is ír, Gergő meg egy napi stripet rajzol, ami tán egy hónapja indult, de azonnal nagy kedvenc lett. Pont azok miatt.


Olvastam rövidebb-hosszabb ideig szerintem vagy 30-40 képregényes blogot is, egy időben hevesen gyűjtöttem a linkeket, rss feed címeket, de idővel kigyomláltam őket, mert nem állták ki az idő próbáját... A legmaradandóbb talán az "olvasásra érdemes képregények" volt. Ezeknek a magyar oldalaknak viszont csak a legjobb élmény és utóhatás maradt nyomukban (nem nyomokban). Úgyhogy ajánlom őket, mert. Nem mintha számítani itt, amit ketten talán olvasnak, de akkor is.

Ja, a parkocka.hu-n meg igazan humoros karikaturistáktól sorjáznak strip-ek, egy-egy témára felcsövezve (hogy miért csövezve, azt a honlap elmondja. :)

Szuperkard

Izgalmas, egyedi képregénybe vágtam bele lassan több, mint két éve, megtetszős volt ez is és nem bántam meg, bár nem vált a szívem csücskévé. A Luna fivérek Sword-ja most áll az utolsó szám megjelenése előtt, tehát még nem vágták el teljesen az egész élményt, bármi lehet belőle. Leírom nekem milyen volt eddig, az utolsó előtti füzet végéig.


Ez a két tesó engem a Wachowski fivérekre (vagy az egyik már nő???) emlékeztet, egyrészt mert annyira kreatívak, másrészt mert annyira formabontók vagy átvitt (és fizikailag is néha) kegyetlenek. Nem kímélnek, semmilyen szempontból. A Girls, amin megakadt a tekintetem, az sem finomkodott, rögtön az első szám ütős volt, már az első kockák miatt is: a turmixgépbe ökörködő kocaszakács módjára röhögve dobálták bele a személyes nyomor hétköznapiságát, az ebből elvágyódó hiányérzetet, a nők iránti vonzalmat, a rejtélyes, hátborzongató elemeket... Tipikus és mégis egyedi. Nagy nő-fetisiszták lehetnek, ahogy minden férfi, de rájátszanak, vagy inkább: túlteng bennük, ami egy művésznél pont jó, mert másképp hogy is alkothatna olyat, ami mást is magával ragad. No mindegy.


Szóval itt ez a Sword. Majdnem azt írtam, hogy már az első rész is ütős volt, dehát milyen legyen egy első rész, másrészt az összes rész végén nagyszerű függőjátszmák vannak, remek kritikus helyzetekkel. Arról van szó, hogy van egy kard, amit egy görög isten gyermekei készítettek, de egy halandó ellenük fordította, mivel más nem veszélyezteti őket - csakis a Kard.


Az első hat részben kiderül a háttértörténet, ami a mai időponthoz képest valami ezer évekkel ezelőtt kezdődött... A kard egy bénult lány kezébe kerül, aki szuperhőssé válik az zacél érintése által, gyógyul, ugrik, lövedéket állít meg, és a többi. Szóval mérnökinek tűnő, kiábrándítóan pontos számítás látszik a történetből: bosszúhadjárat négy felvonásban: bevezetés és a három életben maradt isten-leszármazott (jaj, szándékosan nem írok gyermeket) kinyiffantása.


Egyébként a rajz is olyan mérnökies egy kissé. Semmi túlzásos izomnövesztés, kitekeredő végtagok, eltúlzott lendületvétel. Megmaradnak a hétköznapi kereteken belül a félbevágások, a repülőről leesések és a ház fölött ugrálások alkalmával is... Az arcokról nem is beszélve. Simaarcúak, semmi szemölcs, ráncok, arcvonalak alig. Viszont, van mimika! Vagyis olyan, hogy nincs ez sem eltúlozva, felnagyítva, hanem valahogy egyszerűsített valósághűséget lehet rá mondani. És mivel direkt nem akarja megnyalni az ingerküszöböt, hát nehezebb "észrevenni".


És itt van még egy csavar, enélkül tán nem is működne: a panel beállítások is unalmasak! Ugye milyen izgi??? :) Mert enélkül nem néznéd végig az egy oldalon a hat TÖK UGYANOLYAN beállítást, de így bizony végignézed, keresed a jeleket, hogy "ugye basszus ezeket csak lemásolták", de nem: mind egyedi rajz (már amennyire számgéppel rajzolnak még), de EKKOR észreveszed, hogy milyen kifejező a száj, a tekintet.


Ehhez képest a klasszikus Pókember rajzokon a mimika és testbeszéd mondjuk 20-30%-ban kitöltötte a füzet oldalának felületét, itt pedig olyan, mint a valóságban: 2-3%. És így meggyőző, sőt, hatásos. Mondjuk biztos van, akinek nem tetszik. De azért ki van ez számítva, rátaláltak a holdfivérek már arra, hogy ez bizony eladható, más szóval hatásos. Szerintem tudatosan és ügyesen egyensúlyoznak a mérlegen, rakosgatva a tudattalan küszöb alá a dokumentarista, a brutális, a hétköznapi személyes élmények és természetesen a szuperhős, vagy más címkével a görög istenek adagjait...


A mérnöki szerkezet azért nem teljesen igaz, vagyis nem úgy, hogy unalmas legyen, vagyis nem egy hídelemet pakolnak le többször, hogy átérjenek a folyó túloldalára, hanem annak ellenére, hogy lehet látni a 4x6 füzetnyi pontos terjedelmet, szépen variálják a szereplőket, a történetet. Szerintem nagyon jól érzik, hogy a történet elején, közepén, végén milyen jellegű sebességre, kibontásra, konfliktus-típusokra, szereplő-fejlődésekre van szükség, illetve mik jönnek jól.


Szóval ilyen szemmel élvezet volt olvasni. A történetről így a vége felé megvan a véleményem, igaziból egy jól kidolgozott csavaros, a szélsőségeket birizgáló akció-történet, sok ötlettel és remekül megkomponált füzet-szerkezettel (klassz cliffhangerek). De ennyi.


Emlékezetes, de nem a szívem csücske, ahogy mondtam. Sőt. Szélsőségességben annyira elmennek, amennyire tudnak. Többször felszisszentem egy-egy brutálisabb jelenetnél, nyilván az egész hangulata is segített ebben, vagyis hogy olyan "hétköznapi" fílingje van. Mindegy, egyéni szoc problémám.


Az utolsó rész még hátra van. Nem tudom milyen volt a Girls utolsó része, annyit olvastam róla, csavaros vagy ütős volt, de volt akinek kifejezetten nem tetszett, volt, aki azt mondta, hogy pont jó volt. Gondolom itt is olyasmire lehet számítnai, ami csavaros is, lezáró is, vagyis meglepetés lesz, ami lehet ugye a kihegyezett vége miatt kellemetlen is akár. Vagy kellemes.

Hétköznapi művészet

Három összetevő köré csoportosultak az élményeim Lénárd Laci képregényét olvasva: az anyai szeretet érzései, a legtisztább akció-kalandfilmek klasszikus élménye, illetve a nosztalgia. Mindegyik elég egyértelmű, tiszta szál, amin keresztül jól meg lehet fogni az embert, a három együtt pedig - pár szavas felütésre redukálva - egy avantgard, szerzői, szabad vizuális és képregény-nyelvi alkotásban működött együtt az olvasóval.

Ez jó kis mondat volt, remélem nem fogom szégyellni később sem, amihez csak a hitelesség kell, más nem. Vegyük az első összetevőt, az anyai szeretetet, mert ez fogott meg elsőként, elolvasván szinte csak ez maradt meg. Hát... mit szépítsem, nekem szívbe markoló volt. Rövid, pontos késszúrások a saját élményeim testén, fájdalmas helyekre, vagyis inkább "érzékeny" helyekre hatottak. Elszakadás, a hiány általi értékelés, a tehetetlenség kényszere. Ezek mind a gyermekkorban összegyűjtött hiányokra emlékeztetik a tudatalattit. Nyilván kell hozzá szubjektív hasonlóság, de gyanítom, hogy sok emberben talál visszhangra. Sőt, amikor a szavakkal határozottan megfogalmazott, de a történet többi elemébe beleszőtt és így kissé elmosott érzés-szál hatása csak erősödik. Szemérmes ember a magyar, hátmég ha férfi...


Második olvasatra tűnt fel, vagy hatott inkább a retro és az akció-múvik hangulata. Ekkor már látszott nekem is, hogy ez bizony tényleg háromrészes darab. Csodálom Lacit, hogy ilyenbe belevágott, de drukkolok neki, hogy végigvigye, úgy teljes. Elindult a dolog de az érzelmi szál és az akció-sablon-forgatókönyv is csak az egyharmadáig jutott. Úgyhogy várom a folytatásokat.

Azon is csodálkoztam, hogy a vége jelenet - ami mese a mesében, klasszikus rétegek közötti átbeszélésekkel - kiesett első olvasatra. Nem emlékeztem rá. Pedig milyen tuti az utolsó kép... Annyira tipikus és ismerős, de (ennek ellenére) hatásos, visszaköszön, emeli kalapját a gyermekkorban végigizgult filmekből. Nagyon kellemes filmvégi mosollyal tettem le.


Képileg? Nem hétköznapi, de hiteles. Olyan, amilyen és nagyon olyan. :) Változatos. Van benne két oldalnyi szöveg is, de egy egész oldalas templomkép is, vagy egy elég bonyolult olvasási utat bejáró, sűrű szöveggel megtűzdelt panelsorozat is (az egy kicsit megdolgoztatott). De attól függetlenül, hogy zavarba ejtő volt, olvastatta magát, működött, nem is akárhogyan. A rajz és a szöveg jól hatott

Őszintén drukkolok Lacinak, hogy végigrajzolja-írja ezt a történetet, élmény volt az első rész, de nagyon szép, kerek cucc lenne a három rész együtt. Tényleg olyan, mint amikor már ismerjük a szereplőket és beindul a történet, aztán hív az anyu, hogy kész a vacsora. De én basszus végig szeretném nézni!

Lépcső

Nem tudom megállni, szóval nem állom meg, hogy ezt a képet ide ne rakjam, meg ami eszembe jut róla. Mondják, hogy a szépérzékét az embernek igenis ápolni, használnia kell, mert fontos része a kapcsolatának a nem látható emberi minőségével... Hát ez egy ilyen ápolásra, - szubjektíve, tehát hitelesen - tökéletesen alkalmas alkotás. Bár elmélkedni lehetne róla, de inkább csak a személyes élményeket írom. :)

Szóval egy igen szimpatikus alkotópáros füzeteit olvasom mostanság, a Daytripper-t, van persze blogjuk is és oda posztolta Fábio Moon ezt a hat képkockás tipitopit. Nem tudom, hogy része-e valaminek, vagy csak úgy szórakozásból, esetleg egy formanyelvi teszt vagy játék kedvéért, direkt a blogra, mert akár dramaturgia-elméleti kérdés is lehet mögötte...


Ezért is tetszik, mert egy jó adag az olvasóra van bízva és ez a képek sorozatára is vonatkozik, nem csak a koncepcióra, vagyis mi történik ezután...? Arról nem is beszélve, hogy még általánosabban is értelmezhető a döntési helyzetekre, ami csak úgy sorjáznak egymás után az életben. Ja. Nemrég jöttem rá, hogy sokkal többször döntök, mint gondolom, annak ellenére, hogy megszokásból simán rákenem a környezetemre vagy a körülményekre a szabadságom korlátozását.

Ráadásul a legizgalmasabb kérdés szerepel a képeken: férfi és nő találkozása...

A könnyed, de felismerhető, életszagú, hangulatos stílusról, kifejező vonalakról, vagy alkalmas színekről, illeszkedő árnyékolásról... nem is beszélve. Szóval ezért.

Biztos állítás

A CWR blogon olvastam egy új megjelenésről és feltűnt a szememnek a borítója, vettem a fáradtságot és visszatekertem az egérgörgőt, és megnéztem jobban. Ritkák már az ilyen megnézések, mert a beszerzendők listája bővül, néha belefáradok, hogy gyűjtsem a tetszetős címeket, mert újak jönnek, amik között elvárhatóan annyi a jó, mint a régiek között és azért ugye a jelenség (trend?) mindig az újítás, fejlődés. Legalább itt, a művészetben, ahol a szabadság uralkodik...

Szóval visszagörgettem és elolvastam, illetve előbb megnéztem a borítót.


És az tűnt fel, hogy hat. Mármint érzéseket ébreszt és ki is fejez dolgokat. Ismerős dolgokat, tehát egyrészt saját magából is táplálta a rajzoló a dolgot, másrészt el is tudja juttatni máshoz. Maga a szöveg ez:

"The second release, scheduled for December, will be Wandering Son, the first volume in an ongoing series (10 volumes so far) by Shimura Takako exploring transgender issues. As described by the publisher, “these 5th graders struggle with only not puberty, but also severe identity issues; Shichi is a boy who wants to be a girl, and Yoshino is a girl who wants to be a boy.” Sounds like fascinating material."

Utólag vettem észre, hogy hogyan is állnak a gyerkőcök. Aki szemben áll, annak van fiús állása, aki közelebb, annak lányos, szende összezárt lába. Jé, basszus, ilyen finoman utal? Igen. Első ránézésre a kép elrendezése is megfogott, volt benne valami visszafogott, de kifejező, amikor érzi az ember, hogy a felszín alatt érdekes, tapintható dolgok húzódnak meg. Nem akarom összehasonlítani vagy mellérakni a szuperhős címlapok hatásvadászat-halmozását. Semmi jogom nem lenne rá, mert más igény meg blabla, máshol állnak a potméterek a hangossági és az házemeleteket számoló csúszkákon, szóval fölösleges. Gyanítom, hogy ott is hasonló az arány a "jó" és a "kevésbé jó" alkotások között. Vagy nem, szimplán ízlés dolga...

Szóval tetszett, megfogott, felírtam a listámra. A színezés, az eldugott, kicsit zárt tér, minden. A végén látom, hogy Fantagraphics könyv, úgyhogy jogos a dolog, mármint hogy kommersz stílus alatt van más is. Persze mindezt a címlap alapján... "állítom biztosan". Az amazon azt mondja, hogy out of print, megjelenni meg csak 2010. dec. 22-én fog. Nem is tudom, honnan szedte a blog a képet.

Kis csillag

Újra megjelenik az Asterix magyarul! Juhééé!!! és ez a leghangosabb és leglelkesebb juhé évek óta. Komolyan átjár a gyermekkori bizsergés, a mindent elborító köd, a várakozás szele, a megszerzés vágya, a magamévá tevés előre elképzelt öröme... Vártam, vártam, de most, hogy valóság lesz, bizony, sokkal nagyobb és erősebb érzelmeket vált ki belőlem. Kicsit megint gyerek lettem.

Húha, nem is hittem volna. Téma ez régen képregényes körökben, hogy vajon mikor és ki? Hallottuk, hogy valami európai szintű jogi huzavona volt, meg hogy drága biznisz ez, de az Egmont most beindította a gépezetet és szerintem iszonyúan jól tette.

Van egy olyan érzésem, hogy ez nyomni fog egyet a képregény ügyén, nem csak a népszerűsége miatt, hanem mert ez egy speciális stílusú jelenség, ami igenis sok embernek férkőzött a szívébe oly módon, mint nekem. Ilyet állítani persze balgaság lenne, és el is szoktam kerülni az ilyeneket, hisz mindenki másképp őrzi a szívében a filmet, a könyvet, a képregényt, mást jelent, mást ad. Magamból kiindulva általánosítani balgaság. De mégis. Ha tetszik, megengedem magamnak a rajongói szemüveget. Ahogy teszik sokan és néha még igazik is van, vagyis bejön, amit jósolnak. Miért ne?

Szóval bízom, nem méricskélve, hanem megérzéssel. Ha tetszik, egy kvantummal hozzájárulok a pillangóhatáshoz és majd kerekedik belőle szélvihar...

Hej, micsoda élmény volt... De miért? Fogalamam sincs, nem megmagyarázható. Lehet az is, hogy ennél nagyobb is lehetne valami, ennél univerzálisabb, ennél szerethetőbb, ennél humorosabb... Egyszerre kaland, örörm, karakter, hősiesség persze, természetközeli, hamisítatlan fíling. Vadászat és harc, ötletesség, gyenge szerepbe bújva mégis győztesnek lenni, közösségben (gyanítom ez is fontos vonzereje), vagyis számítani egymásra, hülyeségeink, gyengeségeink ellenére. Ez a fíling például nemzet-független, elég egy elnyomott szerep felidézése a történelemben és máris átérezhető. Tényleg, vajon az olaszoknál mennyire népszerű (hogy ők a másik oldalon állnak)?

Hát igen. Sokféle húrt penget. És kortalan. Tökéletes.

Na majd most! (A blog.kepregeny.net-re kirakott időközbeni írásokat is áthozom majd... aztán beindulok megint itt is.) (Talán.) :)))