Gergő komikul beszél

Hanyattvágtam magam megint Gergő egyoldalas képregényétől. Olyan hihetetlen módon hangulatos számomra, hogy már kezdem azt hinni, hogy túlságosan a saját szememen át látom és objektíve nem is annyira.


Egyrészt pontosan elhelyez engem, mint olvasót a szituban. Mondjuk ehhez lehet, hogy kellett a blogbejegyzése is, de olyan egyszerűen nyomja meg az idegvégződéseket, hogy egyből a legcélszerűbb módon bekattannak azok az érzések, amiket én ott átélnék.

Há! Megyünk a kávézóba, látszik a környezet, amit elhagynak, benne van már a női táska kotrása miatt a kávézós hangulat és a kettő közti átmenet is erősen. Halálos jó beállítás ehhez a szélesebb panelhoz. Ja, az elsőt pedig klasszul elintézte egy címképnek. :)

A comic speech-nél ilyen furmányos témát és szöveget még nem láttam: hogy önmagára utaljon vissza és a buborékban az legyen, ami arról szól, hogy ott van a buborék... Tényleg félelmetesen egyszerű és ütős élmény. A második sorban az első kép személyes közelség, tanács női szemmel, aztán lecuccolás az asztalhoz, és egy szótlan nekikészülés. Nem tudom Gergő hogyan találta ki ezeket, de egyszerre változatosak, viszik előre a helyzetet, mutatják a közegben az elhelyezkedést, fókuszálnak nem verbális vagy nem külső, hanem belül játszódó eseményekre. A hegyezés gyakorlatilag magát az ötletelést is megszemélyesíti. Komolyan: állat.

A harmadik sorban bezuhanós hangulat a háttér függőleges vonalai és a látható tanácstalanság, ráadásul a magányos asztal-társtalanság teljesen együtt van. A teljesen kívülről érkező beszólás a kávéról ezt erősíti, de a magány ezzel elzavaródott.

Arra jöttem rá, hogy ezzel az egymáshoz egyáltalán nem kötött panelekkel a kettő közötti rést kényszeríti megtölteni az olvasóval. Megvan a szitu, minden, ami kell, hogy belül megszülessen a történet, mi a francnak törődni akkor azzal, hogy összekapcsold, amit az olvasó is ösztönösen megtesz? Basszus, ez már művészet, amikor nem csak rajzolni, hanem azt is meg tudja határozni az ember, hogy mit lehet az olvasóra bízni. És tényleg úgy is van.

A végén pedig lehet, hogy nem is fontos, de megint visszautaló és persze le is záró, pont a légiességével, ami nem old fel semmi problémát, a feszültséget viszont igen. A műértő azt mondja mekkora baromság ez a kötelem a buborékkal, a külsős pedig azt, hogy ne vacakolj, annál érdekesebb...

Annyira, de annyira ütős az egész együtt mindennel, a váltásokkal, a hangulattal, a hétköznapi, beszippantó személyességével, a témával, a változatosságával, hogy kész, itt egy bejegyzés róla. Biztos elfogult vagyok.

Pici képek

Hehe, nem bírom ki, hogy ne örökítsem meg itt ezt a két kis finomságot. Nyilván egy halommal lehet ilyet minden nap találni, de egyrészt én nem találok, másrészt nem is keresek, tehát nem véletlenül találtak meg ezek engem, harmadrészt pedig izgatják az agysejtjeimet és képregényesek, amik teljes mértékben eleget tesznek a posztolhatóság feltételeinek.

Végülis mindkettőt Oroszlány Balázsnak köszönhetem, a google-s buzz "csatornájából" halásztam ki, ami elfolyik a házam előtt.

Az egyik az xkcd egyik képe, ami anno felkeltette az érdeklődésem, a grafikája miatt (a pálcikaemberek általam is elérhető távolságra vannak megvalósíthatóság szempontjából), de nem fogott meg a tartalma. Még szerencse, hogy Balázs szorgalmasan posztolja a megszűrt minőséget. :)

Szóval egy halálos, szöveg nélküli téma a tárgya ennek a képnek.


Ki gondol kire? A fiú gondol egy lányra, hogy az bárcsak gondolna rá, mert ő is azt teszi? Vagy mindketten elképzelik a másikat? Vagy mindketten valóságosan, csak a vágyuk, hogy a másik gondoljon rájuk? Mi köze a valósághoz? Ja, hát semmi, ahogy mondják, mindenkinek másik valósága van - persze nem a hétköznapi vasgyári értelemben... Szóval jin és jang, örök körforgás és páros páratlanság egyszerre, halálos végtelen történet, újjászületés a szerelemben, teremtő erő és még ki tudja mi... Amit beleképzelsz. Ja, hát idáig eljutni, hogy ilyet firkáljon valaki, na, az szép lenne.

A másik meg azért érint - nem egy óóóriási poén - mert a képregényes és a szoftveres világban is benne vagyok valamennyire, a grafikonokat meg imádom (csak be kéne fejezni azt az átkozott tanulmányt ide).


Fanyar kritika a szoftverek világáról. El lehet gondolkodni, hogy vajon miért nem tud az esetek több, mint 90%-ban úgy tervezni az ember ilyen valóban megtervezhető dolgokat, hogy azokat ne tudja úgy megcsinálni, ahogy megtervezte? Hol lehetnek a rendszer valódi határai, amiket esetleg nem vesz figyelembe és nem tud elkészülni "az emberi tényező" miatt időre a halálosan egzakt programozással és módszertannal telepakolt informatikai projektekkel...?

De mindegy. Egy kép többet mond, mint...