A "New Adventures" füzeteket az elsőnél hagytam abba a múltkor, összesen nyolc jelent meg, most a következő hármat rakom ide. A szomorú benne az, hogy igaziból nem érdemes folytatni ezt a karaktert. Legalábbis úgy nem, ahogy régebben ez sikeres lett. Nem működnek az átlagos, poénos, rejtélyes dolgok, kell valami még hozzá. És ha megvan az a valami, szinte mindegy mi is történik Spirit-tel.
A második füzetben Van valami, ami Gaiman-nek és Campbell-nek köszönhető. Fura, szerintem nagyon is kettejüknek írta Gaiman ezt a cuccot, nem ismerem Campbell-t, de amennyit olvastam róla, ahhoz a befelé vizsgálódó, önmagán keresztül kiforduló rezignált tükröződéssel játszó hangulat teljesen illik. Azért is emlékezetes ez a történet, mert van benne egy olyasféle izgalom, ami bármilyen körülmények között a "bármi megtörténhet" feszültségét tartja az emberben.
Közben itt nincs semmi. Egy író ponyvás megbízásával küszködik, bizonytalanul méregeti a csábos szomszédasszonyt, Spirit idétlenül sablonos lótása-futása banális ütközéseket okoz, elcsépelt akciófilmes jelenetekre mondatja Gaiman azt, hogy ez nem lehet más csak forgatás... Szóval nagyon is gazdag, élvezetes, emlékezetes sztori. Olyan egyéni íze van, amire emlékszik az ember és élvezettel keresi a titkát.
Ebben a füzetben a második történet iszonyatosan elszúrt. Éppen hogy oda van biggyesztve egy kis poénosság (Spiritnél legmegszokottabbak közül: leszúrja a főnöke, hogy szedje össze magát, miközben ő az életét kockáztatja), de emellett halál sablonos történet, semmi, de semmi egyéniség nélkül. Ha az előzőhöz képest nézem: nincs benne a szerzőnek viszonya Spirit-hez. Ha lenne, akármilyen, az már izgalmas lenne. De nincs.
A harmadik, na, abban van valami édesség. Ebben a főszereplő megint a kisember, a meghatározott pályán mozgó, szerencsétlenül sorsától menekülni nem tudó kis gazember, akinek a történetét (Spirit csak mellékszereplő) teljesen jogosan egy óriási társasjáték-táblára rajzolja fel a picike történet mégpicikébb kerettörténete. Drámai, személyes és általános. Ezt a fajta mellékízt tökéletesen megérezte az író (John Wagner).
A harmadik füzetben két történet van, az első egy Moore tisztelgés, a második megint a kisemberre hajt, de nem nagyon találja el. Moore zseniális módját választotta annak, hogy Spirit történetet írjon, egyrészt a távoli jövőbe helyezte, másrészt egy Spirit-emléktúra idegenvezetőjének szájába adta Spirit-történetek (legalábbis Moore számára?) legfontosabb részeire való figyelem-felhívást. A betűket formázó tereptárgyak, a női szereplők jelentősége... Ennek a rajza is odatett nagyon, le voltam nyűgözve.
Nyilván személyes dolog, hogy tetszenek az ilyen letisztult rajzok is, de ezek nagyon illettek a történethez. Visszaemlékezés ez, tisztelgés, mindenféle művészieskedés nélkül, lassú, nyugodt vonulás, a gondolatok belül peregnek és a megidézett múltban. Mindegyik oldal egy teljes szélességű négyzetes és egy maradék helyet kitöltő négyszögből áll, remek komponálásokkal. felül mindig nagylátószög, burjánzó Spirit-emlékek, futurisztikus betűtípus, szédítő távolságok, alul személyes kézírás, részletekre közelítés, a fejben belül hangzó gondolatok visszhangja. A tökély az, hogy átjön: Moore szerint Spirit olyan karakter, ami sosem hal meg.
A második történet egy túlságosan hosszúra nyújtott átlagos krimitörténet, egy csavarnak látszani akaró ügyeskedéssel, de sajnos sem a rajz, sem a tartalom nem nyújtott többet egy kiszámítható és mást nem is célzó C-kategóriás szerda esti kriminél. Igaziból ez is lehetne szórakoztató, de könyörgöm, miért átlagos dolgokkal tömje az ember a fejét, amikor igenis vannak bőven felemelőbb, tartalmasabb alkotások?
Ja, ennek a harmadiknak a hátlapján van egy Moebius "rajz", az öreg Spirit-ről, talán nem véletlenül Moore visszaemlékező tisztelgésével egy füzeteben. Nagyon megkapó, gondoltam rá, hogy kirakom valahova a falra, olyan emblematikus, olyan zseniális maga a rajz is, de olyan sok eredeti, emberi, felemelő, hősies és sokféle férfiasságot magába foglaló emlék kapcsolódik már bennem ehhez a Spirit-hez, hogy ez nagyon jó kis "gyújtópont" lehetne, ami egy képen keresztül mindezt fel tudja idézni.
Iderakom az "Utolsó villamos" című eredeti Eisner oldalt is, ami szerencsére megvan a Best of kötetben (azok aztán ütősek, majd sorra kerülnek egyszer), mert ez valami csodálatos oldal. Ezekben a "New Adventures" füzetekben van egy-egy egész-oldalas panel, általában még Eisner kezéből, ami remek amiatt, hogy valami nagyon jót is talál az ember a füzetben, ha épp a "rendes" történetek nem sikerültek jól. Ez a '46-os oldal viszont iszonyat jó.
A negyedik füzet három krimisztori, féééélelemetes náci robotokkal, brutális, csontvázzá gyilkoló bogarakról és persze egy gyönyörűnek szűnt tolvajról, akiket mind-mind jól elkap hős Spirit-ünk. Nem is tudok róla egy bekezdésnél többet írni, olyan sablonosak. A poén, hogy az első "splash"-oldala egész jól sikerült a többi ilyen rajzhoz képest (ebben a sorozatban), fájdalmas arra gondolni, hogy Cooke mennyire jókat csinált.
