2008. március 19., szerda

Magyar Batman 2005-2007-ben

"Első három évem"-nek mondhatnám, ha nem lettek volna a kamaszkori magyar füzetek, amik közül mondjuk kevésre emlékszem, de azért a köpeny árnyalata megmaradt. Most a kikerülhetetlen köpönyegforgató kalandjainak három újkori magyar kiadásáról írok. Azt hiszem a három közül az Első év áll hozzám a legközelebb. Nyaraltunk éppen, amikor megvettem, és drága feleségem nagyon rossz szemmel nézett a képregényre, szinte titokban kellett olvasnom.

Már az első képpel belopta magát a szívembe, olyan hangulatot teremtett rögtön. Tök általános külvárosi vasút-részlet, de a részletek, apróságok és a szín, meg persze a szöveg elég egyértelműek. Nagyon élveztem olvasni, szép lassan, részletesen megnézegettem, teljesen filmmé állt össze: a legjobb jelenetek képei a legjobb ritmusban.


A többihez képest ez a történet talán lazább és rövidebb szálakból áll, ami persze erős kötéllé fonódik, a gazdagsága többszöri olvasásra is kellemes. Klasszikus képregény érzését kelti, valószínűleg a témája (a "kezdetek"), a színezés és a korábbi kalandokra való visszautalások hiánya miatt is. Gyönyörűséges az esős hangulat is, amúgy is szeretem az esőt, szerintem nagyon illik a magányos érzéshez - ebben a gothami világban meg szinte mindenki magányos valahogy. Briliáns a magyar szöveg is, személyes, közvetlen és lényegre törő, tökéletes zsinór a képek gyöngyeihez.


Nincsenek korlátok, tágul-szűkül a látómező, lebeg a házak felett, vagy odafurakszik az orrod közelébe, semmi nem fogja vissza. Nem igazán lehet ezt ragozni, vagyis lehet, de nem akarom. Nagyon-nagyon emlékezetes élmény volt olvasni és később újra is. Nagyon jó a történet, a hangulat és a rajzok is - illenek egymáshoz, vagyis Batman-hez. Megismerkedni vele tökéletes volt.


Aztán jött a Hush. Nos, elképesztő volt olvasni. Brutálisan hatásos volt, ilyen tízpontos fogyasztói élményt még nem adtak el nekem. Tudtam ugye, hogy ez csak egy bunyó, vagy ez csak egy feltuningolt kocsi/repülő/motor, de a rajzok hihetetlenül kivetítették az akció könnyű, de pontos lényegét, a nehéz csizma talplenyomatát. Izgalom tartott fogva és utána kellemes érzés maradt, nem kellemetlen, mint pl. az Árnybírónál - lehet a "morális támasz" számított.


A beállások, sziluettek, figurák annyira, de annyira el vannak találva, hogy jobbak, mint amiket elő tud hozni az ember a tudatalattiból. Abszolút közhelyes formák, mozdulatok (persze Batmanian közhelyesek), de nem csak olyan, vagy hasonlít rá, hanem tényleg az, maguk válnak mintákká a jellegzetes kontúrok.


Aztán tavaly megérkezett a Préda. Más jellegű a történet, talán erre mondják, hogy detektíves, erős karaktere van a gonosznak is és vannak benne finomságok (pl. amikor hazafelé gyalogolnia kell B-nek), de sajnos nem tudott elvarázsolni, mint az Első év a hangulatos összhangjával, sem úgy, mint a Hush a hatásvadászatával. Számomra a rajzokban és a történet dizájnjában is van valami túlságosan jól felismerhető módszer, vagy technika... Az mondjuk egyértelmű - bár engem a végtelenítettség miatt nem tetszett annyira -, hogy a történeteket le kell zárni, ugyanakkor a folytatás lehetőségét is biztosítani kell, amire a vízben való eltűnés tökéletes megoldás, (ez a Hush és a Préda végén is ott figyel). Nekem talán az alábbi oldal tetszik a legjobban, a tipikus Batman kellékekkel...


Szóval a Préda rajzaiban találtam valami szememet szúrót. Persze nagyképűség ilyesmiről írni, de a szubjektív élményekre hivatkozva mégis megteszem, legfeljebb helyreigazítanak. Szóval az előző kép utolsó kockáján is kiütközik nekem valami "iskolából visszamaradt" jelleg, mintha még nem forrt volna ki Gulacy technikája. Persze valószínűleg korlátolt vagyok és nem ismerem fel a valódi stílust, de nekem a részletekből összeálló összhatás kicsit merev, kicsit sablonos. Mondjuk valószínűleg ezt nehéz lenne kikerülni, de ha már észreveszem és zavar, akkor valami nem működik - persze szubjektíve.

Az első oldalon, ahol (majdnem) a legjobbat kéne hoznia, számomra egy csomó nem túl előnyös beállítás szerepel (a következő képen). Például maga a perspektíva alapvetően kényelmesebb, mint látványos, persze szokatlan is, de kissé zavar, hogy nem tudom az egész mozgást elképzelni, pl. a bejárat tetejére lendülő Batman mintha túl közel és túl alacsonyan lenne a céljához. Az emberek felülről látszanak, nem kellett bajlódni a vertikális arányokkal, Batman egyik csizmatalpa is a nézőpont síkjában fut, még a pisztoly is pont szemből látszik. Persze a cím kiírására ötletes helyszín, de...


A következőnél már felmerült bennem, hogy vajon a környező emberek figuráit honnan válogathatta össze - főleg az eltérő ruha-stílus miatt...? Az, hogy közel hozza a szememhez őket, a társasági hangulatot kicsit jobban érezhetővé teszi - szinte átváltoznak a kellék-figurák valamit mégis kifejező alakokká. De tudjátok mi jutott eszembe a fotelban ülő nőről? Egy gumibaba. :D Nem mintha élőben találkoztam volna már olyannal, de ez az elvágólagos perspektíva és az Ó betű a szájában, hát... Szóval nekem olyan, mintha tanulók levetkőzendő rajzstílusából megmaradt volna egy csipetnyi érzékelhető adag.


A gondom ezzel az egész Batman jelenséggel az, hogy nem tudom igaziból megszeretni a figurát. Lehet, hogy nagyon sokat kéne olvasnom belőle. Vagy már kinőttem belőle. Vagy nem elég sokrétű nekem. Vagy nem elég hétköznapi. Nem adok sok esélyt neki, de elvileg lehetséges, hogy lelkes gyűjtője leszek pár év múlva - pár száz füzet átolvasása után. A bensőséges kapcsolat, ami pár kötetes alkotásokkal már létrejött, ezzel az ismert ikonnal még nem alakult ki.

A képregények szinte tökéletesek, az a jól beazonosítható sztereotip életérzés megfogható, átélhető, izgalmas. És perszehogy meg fogom venni az itthoni köteteket továbbra is, gyönyörűséges nyomdatermékek, valóban öröm kézbe fogni őket, bár ez közhely-dícséret, de valóság: a színek, a kötés, a vastag lapok, még a kiadvány súlya is jól megnyomja a különböző érzékszerveket...


Valójában tartok attól, hogy a figura "élettörténete" gyakorlatilag reménytelenné teszi, hogy teljesen a magamévá tudhassam, hisz fogalmam sincs róla, melyik történetfolyamot hagytam ki és mit veszítek vele. Másrészt a rengeteg füzet ellenére a karakter nem tud teljesen hozzám hasonló ember lenni, sosem látjuk fürdeni, vagy pipázni és köhögni, vagy bénázni egy lány hálószobájában, amikor reggel nem találja a borsot a tojásrántottához. Mintha túl távol lenne tőlem, ahhoz, hogy nagy kedvenc lehessen. Mégis ott van, még a nem képregényes halandók tudatában is, mint egyik ősi típusa a hősnek, elérhetetlenül, szürkén és nagyon keményen... Lassan kezdem megérteni miért hasonlítja Joker többször is önmagához Batmant.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

„Nyaraltunk éppen, amikor megvettem, és drága feleségem nagyon rossz szemmel nézett a képregényre, szinte titokban kellett olvasnom.”

Itt volt az a pont ahol érezte, hogy valami véget ért. Valami mostantól másképp lesz. Igaz? :)

Hmm… néhány saját gondolat. Az első beszkennelt Préda képnél említed az utolsó panelt. Az egyik amit itt észrevettem, hogy mintha a Gordon ruhájára eső fény nem teljesen egyezne meg a denevérére esővel. A másik, hogy túl sok a szöveg – ahhoz képest, hogy úgy ábrázolja a dolgot, mintha épp meglepődne Jim, igaz akár háttal is beszélhetne Batmannel, de amennyire tudom, ez a sztori még a kezdeti időkben játszódik és mégha a nyomozó már mint segítőtársra ismert is Batmanben, szerintem még akkor se bízna így benne. De ez csak hülye okoskodás.

Aztán itt van a guminős dolog. Nekem ugyan nincs meg a kötet, tehát egyből guminőt kerestem megjegyzésed után, de egyetértek. A szájtátás egyértelműen erre vall, viszont szerintem ha egy konkrétabb orr lenne ott, másképp festene az ügy.

Bár mostanában nem olvasok Batmant se, de talán ezt a sztorit bírom leginkább a szuperhősvilágból. Számomra amúgy nem az igazság bajnokáról szól a történet, hanem egy furcsa világról, ahol bizarr bűnözők és bizarr ellenfelük csap össze végtelenül egy reményvesztett városban. A bőregér ruhája is elég bizarr, mert hát ki öltözne denevérnek, hogy aztán nehézfiúkat tegyen helyre. Az álcán túl ennél a megjelenésnél nincs meg az a funkció, hogy szép legyen és konkrétan felismerhető, hanem inkább ijesztő. Hogy terjedjen el, hogy van valami fószer aki repülő rágcsálónak öltözik és sikeresen sittre is vágatja az életveszélyes egyéneket és bár úgyse hiszed el, azért a legközelebbi kocsifeltörési akciódnál ott motoszkál benned, hogy esetleg megjelenik, és adott esetben összeszarod magad, mert tényleg ott van, tényleg van és tényleg denevérnek öltözik és a franc se tudja mi lesz, mert ez a valószínűleg elmebeteg igazságmegszállott nem gatyázik, úgy vág pofán, hogy nemcsak jogodban áll hallgatni, hanem egészen addig fogsz is, míg a bíróságon vagy a sitten fel nem ébredsz. Persze a mítosz idővel ténnyé alakul át, mindenki látja már az újságban, talán valami Mc Wayne Toys nevű cég elkezdte már forgalmazni is a játékbabák első szériáját. :)
Az ellenfelek bizarrságát meg nem is érdemes magyarázni. Egyik se férne be a DC Univerzum bármely más képregényébe, max direkt, de ezt gyakran nem lehetne elsütni. Mr. Mxyzpvagymi épp ilyesmi a Superman füzetekben.

Szerintem érdemes lenne azokba a kilencvenes évek elején kiadott képregényekbe újra belekukkantani.

Névtelen írta...

Ja, rosszul fogalmaztam. Amikor azt mondtam, hogy ezt a sztorit bírom leginkább akkor nem a Prédára gondoltam, hanem úgy általában a Batman sztorikra.

zhal írta...

Kösz a gondolatokat raveon - én még nem helyeztem ennyire egy vonalra a gothami rossz- és jófiúkat, de a szöget beütötted.

Eléggé hullámzó a vonzalmam Batman felé (ó, kis édibédi bőregerem... :D ), vagyis egyszer azon morfondírozok, hogy előfizetek egy füzetére, másszor szkeptikusan olvasom a dicshimnuszokat a sokszor egysíkúnak képzelt(!) hős gyűjteményes kiadásairól... Az biztos, hogy egy időnek még el kell telnie, hogy nagy kedvenc legyen, majd meglátom mennyire vagyok rugalmas.

Ágoston NB írta...

Én is csak a régi füzeteket tudom ajánlani, különösen az első 12 számot (az 1990-eseket), de majdnem az összes Superman nélküli Batman füzet jó volt. Azokhoz képest ezek mind csalódást jelentettek számomra.