Megnyúlt képpel

Nem rossz értelemben, hanem ellenkezőleg, viszont a szóvicc kedvéért mindenképp ilyen címet adok. Két jó hosszú képet illesztek ide, mindkettő különleges a méretén túl azért, mert egyszerű, emberközeli, finom, emlékezetes képregény. Remélem ez a nem mindig tuti blogmotor meg tudja mutatni, de kattinthatók szokás szerint.

Hát mégsem, twitpic-es hivatkozások lettek, mert a blogger nem képes eredeti méretben feltölteni és úgy linkelni...

Terror

Feleségem néha riasztóan nagy ellenszenvvel viseltetik a képregényekkel szemben, az erőszakosságra, értelmetlenségre hivatkozva... E cím és tartalom láttán aztán véglegesülne is a véleménye... Már három éve megjelent, de csak most olvastam Batman és Madárijesztő játékát.


Három részletben olvastam és háromféle élményem volt. Szeretném azt hinni, hogy nem a hangulatomtól vagy a körülményektől függött, de nem tudom kizárni.


Az első részét szinte untam, azt hittem nem jutok végig. Lassú, tipikus lufira lövő monológok, naaagy sablonok felmutatása, még a fordítás is fura néhol, menő akar lenni pár kifejezéssel, de a műanyagból kézzel simára csiszolt rajzokhoz nem illik.


Aztán jött Macskanő és jó nagy személyességet belerakott, de lehet, hogy nekem egyszerűen fontosak a női karakterek a épregényekben (is). Spirit-nél is ők voltak az esszencia egyik összetevője, vagyis hogy nők IS legyenek, így sokkal több, árnyaltabb, feszültebb. Szóval tapinthatóvá, emberszagúvá vált az egész. Jó, így szeretem, ez az íz bejön.


A harmadik harmad adrenalinos lett, illett az eredeti emlékeimmel támogatott képhez, ami Batman-ra van ragasztva, feszült, kihegyezett volt. Nagyon is egyszerű, de okés, mert Batman-os volt: hidegvérű, reménytelen, feszített.

Pláne hogy az egész kötet egy füzet árába került egy komoly leértékeléskor. A végére azt vettem észre, hogy örülök, hogy megvan a kötet - felnőtt a szememben a régi Semic-es Batman füzetekhez. A rajza nem az igazi, egészében a szöveg és a történet sem hibátlan (legalábbis az én szememben), de sikerült a küszöböt átlépnie.

Repül!

Érdekes gondolatok keletkeznek csípőből, ha az ember hallgat egy képregény kiadót arról, hogy vajon milyen jövője van mondjuk az amcsi képregényeknek, főleg most, hogy a DC lenullázza a fő sorozatait és (majdnem?) egy szintre emeli a papír és a digitális kiadásokat.

Ez az "újrakezdés" visszatérő dolog és tán lehet, hogy az életciklusában a havi képregények eljutottak oda, hogy másra van szükség, lehetetlenség úgy folytatni, ahogy eddig teltek az évek? Érted, senki nem hal meg, mert ha meg is hal, feltámad, de tényleg, kiderülnek évekről, hogy meg sem történtek, házasságok válnak semmivé, csak hogy "változtassanak valamit, hogy "történjen" valami.

Hát basszus, lehet, hogy ennyi volt a hagyományos havi szuperhősöknek, akik 20-30-40 éve nyomják az ipart: nem tudnak újat adni? Simán.

A történet mentheti meg a dolgot, nem a színes, sablonos havi füzet. Ha van történet, az érdekli az embereket, régen kinőttek már a "hú, Superman tud repülni" izgalomból. Emiatt nem veszik meg. Olyan sokat elmondtak már róluk, hogy jó mélyen be kell nyúlni a felszín alá és annak a történetnek még jónak is kell lennie. Legalábbis nálam.

Egészen fura érzés lesz szeptembertől azt mondani, hogy: hm, megvan a Superman első száma. :) Most, hogy nézem a Smallville-t, ezt nem bírom kihagyni. Gyermekkoromban néztem fel (a kifejezés valódi értelmében) Clark Kent alakjára, emlékszem egy szép nagy albumot hozott is apám, amit balga módon elcseréltem egy négyszínű golyóstollra, abban azért voltak rajzok. Meg az egész fíling. Emberfeletti emberség. Ki nem vágyik ilyesmire gyerekként?


A Smallville erre nagyon jól rájátszik (mi másra alapozhatna?), klasszul belekeveri a gimis szerelmi csacskaságokat, fehér fogsorokal, de sötét sziruppal, gyilkosságokkal, rémségekkel leöntve. Ott lebeg az egészben a sötét lehetőség. Kent és Lex sem tökéletes, mindketten küzdenek a sorsukért.

Szóval felébredt bennem valami Superman nosztalgia. Hadd repüljön!

Szintlépés

Két képregényt is elolvastam tegnap és nem hagyom most veszni az élményt. Az egyik az Elsodort világok volt (majdnem azt írtam: Elveszett világok), a másik a Némajáték. Egyiktől többet vártam, aztán csalódtam, de végül kibékültem, a másiktól sokat reméltem, élveztem, de hiányérzetem maradt. Tán nem is érdemes tovább írnom, ennyi elég...

Nem tudom miért volt olyan vonzó már a Hingarocomix-on is (ahol elfogyott) az Elsodort világok, tán mert egykötetes, tán mert hajaz a francia albumokra, tán mert viszonylag egyedi, vagy nem megszokott ilyen nem szuperhős vagy nem látványorgiás cuccot kiadni. Vagy mert komolyabb tartalomra számítottam. Mindegy, dala írt úgy emlékszem a knet-en egy hozzászólást, amiben dicsérte, ennyi elég is volt a kezdeti kíváncsiság mellett.


Aztán amikor a felénél jártam, jó nagyot csalódtam benne, már azon gondolkodtam, ezt el fogom adni vagy valami, de a vége megmentette. Nem késztetett kis erőfeszítésre sem, hogy minden magyarázatot vagy kutatást, amit szövegben tálaltak, meg akarjak érteni, valami összeállt a végére, annyi elég volt. Emellé odajött a drámai végkifejlet, ez el is vitte a hátán a dolgot, nem fogom eladni. Szóval összhatásában végülis eredményes vagy emlékezetes és tényleg: öko-képregény.


Az értékelésnél melléugranak élmények az Első év-ből vagy a Bone-ból, a Nausicaa-ból, a Buddha-ból, vagyis azokból, amik a szó szerint “hihetetlen” élmény kategóriába tartoznak - és a kérdés is jön: ezeknél lejjebb mi keresnivalóm? Valahogy eddig is ki tudtam választani magamnak azokat, amik nagyon bejöttek. És már kézbevétel előtt el tudom dönteni, majdnem teljesen biztosan, hogy melyiknek “adok esélyt”, mert az valami miatt jó lesz. De ezek igaziból nem kellenek. Mondjuk voltam már úgy, hogy kidobtam (eladtam) jópárat hirtelen felindulásból, amiket megbántam, mert egy máskori hangulathoz nagyon is hiányzott...


A Némajáték Felvidéki Miklósa kedvenc alkotóm, a Fazzine nevű cucctól függetlenül, sőt inkább azzal együtt, a szókimondásával, őszinteségével, pláne a tehetségével, meg nem alkuvásával. Ez utóbbi mondjuk nagy szó, de ezt a nyers “csinálom amit nagyon akarok” kijövetelt nála erősen érzem.

Nagyon sajátos és bejövős hangulata van a Némajátéknak, többnyire levegős olvasatú panelokból áll, többször kiugrik a klasszikus hangulat, főleg talán a színek miatt, nagyon jól olvasható, eteti magát. A sztori kissé hullámzik, de ez becsapós, mert kép a képben dolog él, a fókusz pedig néha erre irányul, néha arra, két képet rak össze, erősen szétválik a két szál. Szóval kicsit pislogásra késztet, de egy álmos reggeli vonaton olvasás után így csapódott le. Ezt a kötetet, gyanítom előveszem még.

Ó

Thiery Martin-t már emlegettem itt, most az egyik elkészült kétoldalas képét mentem ide, mert olyan állat, hogy nem igaz. :) Meg kéne tanulnom franciául, vagy meg kéne találnom, hogy ilyen hangulatos, szabad, összetett, valóságos-mesés rajzokból hol gyártanak angol nyelvterületen vagy -re képregényt...

Van képem

Ilyen átvett anyagokkal ékeskedni, de jók, legalábbis tetszenek annyira, hogy blogvégre kerüljenek. A tegnap említett comicsalliance-nek van egy heti válogatás-rovata, na, ebből is látszik, hogy különlegesek: kevés helyen találtam ilyen nagy arányban olyan képet, ami szuperhősökről tetszik...






Idefér még két kép az érzéki minimálartos sorozatából Jeremy Brunet-től:

Depressziós comic strip

Remek írást találtam a comicsalliance.com-on, kábé azzal a címmel, hogy a legdepressziósabb (van-e ilyen orvosi fogalom egyáltalán?) Funky Winkerbean strip. Ezt a sorozatot mondjuk nem ismertem, de ezzel a címmel beleolvastam.

Az, hogy depis hangulatot próbálnak megjeleníteni nem nagyon villanyoz fel, de itt sikerült eljuttatni a "komikus csíkoknak" odáig, hogy együttérző lettem szerencsétlen(?), de inkább emberi szereplők iránt.

Érdemes letekerni odáig, ahol a "szerelmes" beszélgetés zajlik, az utolsó három képhez:



Tényleg olyan dolgokat jelenít meg, amit ismer magában az ember, főleg, mert szenved tőle, de eltemeti magában, nem szembesül vele (ezért szenved), mert ezt a világképet építette fel és túl nagy változás lenne lerombolni. Miért másért nem hajlandó kilépni? Eljátsza mind a két szerepet ez a nő: azt is, amelyik elkábítja (nincs rossz válasz) és azt is, amelyik mégis érzi (ez rossz válasz). No mindegy. Szóval áthozza, nagyon. Aztán jön a kegyelemdöfés, és elsőre annyira nem, de második ránézésre már sokkal inkább...


Mangákban is látunk kis időszeleteket elnyújtó hosszabb panelsorozatokat, ez viszont nem lassított felvétel. Legjobban akkor működik talán, ha filmként nézi az ember. Esik az eső, ez az egyetlen mozgás, a kamera zoomolása lassabb sokkal. Az ablak központba helyezése is lassan válik egyértelművé, de nem lép be a harmadik képen (pedig egy sztipben azért talán illene már történnie valaminek), ott marad kívül, bizony, ez most nincs megmutatva. Ráadásul az ég világosabb, mint a föld. Ez akár szimbolikus is lehet, talán már félelmetes lenne, ha egy sötét felhő nézne le. Az ablak viszont fekete, nincs mese.

És tényleg halál pontosan illik ide az, amit Chris Sims leír, hogy vajon mi történhet a szobában. (Egyre jobban tetszik ez a portál, úgy tűnik van bennük emberi érzékenység, a (pop?)kultura tetején is.)