Szintlépés

Két képregényt is elolvastam tegnap és nem hagyom most veszni az élményt. Az egyik az Elsodort világok volt (majdnem azt írtam: Elveszett világok), a másik a Némajáték. Egyiktől többet vártam, aztán csalódtam, de végül kibékültem, a másiktól sokat reméltem, élveztem, de hiányérzetem maradt. Tán nem is érdemes tovább írnom, ennyi elég...

Nem tudom miért volt olyan vonzó már a Hingarocomix-on is (ahol elfogyott) az Elsodort világok, tán mert egykötetes, tán mert hajaz a francia albumokra, tán mert viszonylag egyedi, vagy nem megszokott ilyen nem szuperhős vagy nem látványorgiás cuccot kiadni. Vagy mert komolyabb tartalomra számítottam. Mindegy, dala írt úgy emlékszem a knet-en egy hozzászólást, amiben dicsérte, ennyi elég is volt a kezdeti kíváncsiság mellett.


Aztán amikor a felénél jártam, jó nagyot csalódtam benne, már azon gondolkodtam, ezt el fogom adni vagy valami, de a vége megmentette. Nem késztetett kis erőfeszítésre sem, hogy minden magyarázatot vagy kutatást, amit szövegben tálaltak, meg akarjak érteni, valami összeállt a végére, annyi elég volt. Emellé odajött a drámai végkifejlet, ez el is vitte a hátán a dolgot, nem fogom eladni. Szóval összhatásában végülis eredményes vagy emlékezetes és tényleg: öko-képregény.


Az értékelésnél melléugranak élmények az Első év-ből vagy a Bone-ból, a Nausicaa-ból, a Buddha-ból, vagyis azokból, amik a szó szerint “hihetetlen” élmény kategóriába tartoznak - és a kérdés is jön: ezeknél lejjebb mi keresnivalóm? Valahogy eddig is ki tudtam választani magamnak azokat, amik nagyon bejöttek. És már kézbevétel előtt el tudom dönteni, majdnem teljesen biztosan, hogy melyiknek “adok esélyt”, mert az valami miatt jó lesz. De ezek igaziból nem kellenek. Mondjuk voltam már úgy, hogy kidobtam (eladtam) jópárat hirtelen felindulásból, amiket megbántam, mert egy máskori hangulathoz nagyon is hiányzott...


A Némajáték Felvidéki Miklósa kedvenc alkotóm, a Fazzine nevű cucctól függetlenül, sőt inkább azzal együtt, a szókimondásával, őszinteségével, pláne a tehetségével, meg nem alkuvásával. Ez utóbbi mondjuk nagy szó, de ezt a nyers “csinálom amit nagyon akarok” kijövetelt nála erősen érzem.

Nagyon sajátos és bejövős hangulata van a Némajátéknak, többnyire levegős olvasatú panelokból áll, többször kiugrik a klasszikus hangulat, főleg talán a színek miatt, nagyon jól olvasható, eteti magát. A sztori kissé hullámzik, de ez becsapós, mert kép a képben dolog él, a fókusz pedig néha erre irányul, néha arra, két képet rak össze, erősen szétválik a két szál. Szóval kicsit pislogásra késztet, de egy álmos reggeli vonaton olvasás után így csapódott le. Ezt a kötetet, gyanítom előveszem még.