Miért hal meg?

Igen, miért? És miért jelen időben? Miért ez van a középpontban? Miért ilyen tragikus? Rögtön az első füzetben. Elkezdődik, tudjuk, hogy meghal és vége is. El sem kezdődött. Vagy pont erről szól? A halálról? Vagy ezen keresztül éppen az életről? Hát igen. Nehéz erről írni, mert sokkal inkább érzelmekre épít, azokból nő fel az emberben valami emlékezetes, ahogy ezt olvassa, nem részekre bontható cselekménnyel, akcióval, kapcsolatrendszerrel. Legalábbis nekem kemény fa. De mivel szeretem, írok róla. A Daytripper elnyerte idén a Harvey és az Eisner díjat is, gratula!

Az első szám önmagában is megállja a helyét, bár ezt akkor még nem láttam. Hiányérzet volt, szomorúság, mert a megkedvelt hétköznapi hőst máris lelövik. Véletlenül. Márminthogy nem kellett volna ott lennie. Persze nincsenek véletlenek. Szóval a halál lett a téma. Pontosabban a veszteség - és máris az életnél vagyunk.

Újragondolni. A későbbi részek ezt az ajándékot adták. mindegyik részben meghal a főhős. Ugyan az a főhős. Fiatalabban, öregebben, mindig máskor, más miatt, más válik hangsúlyossá az életében: a szerelem, az önfeledt gyermekkor, a szülővé válás... Ezeket fűzi csokorba. Hihetetlenül szép csokorba. Bár talán jobban illik ehhez egy gyöngyfüzér. Egyszerű, kerek, nem virág, mert akkor már sírra való lenne, de ez nem a temetőről szól, hanem ami előtte van, az értékekről, a szépségről, az élet áramáról, hogy úgy mondjam, ami lehet keserű, nehéz, magányos is, de mégis élet, megvan a helye.

És értéke. Gazdag mindegyik szöveg, rövid, érzelmekre alapozó mondatokkal, kimondatlan történettel, varázslatos pillanatokkal, vagy éppen hosszabb, elmélázó, párhuzamokat festő gondolatokkal. Emlékszem, valahogy nagyon megfogott a hangulata egy rendes előzetes oldalnak, az alapján már eldöntöttem, hogy ez kell nekem - és nem csalódtam. (Hiába no, a kor, meg a tapasztalat.) Nem lehet véletlen, ha valaki ilyen mondatokat és ilyen rajzokat hoz össze.

Komolyan mondom, varázslatos. A szerelem olyan szép felvillanását mutatja be például, amit csak közvetlenül az emberi tekintetbe egy pillanat alatt elmélyedve lehet átélni, olyan finoman rakja mellé a gesztusokat, a panelek ritmusával olyan pontosan lelassítja arra a sebességre az időt, ahogy ilyenkor telni szokott, és olyan révületbe juttat, mint amikor azt mondja magában az ember, hogy "meg kellett volna szólítanom"... Képes átadni minden szépségét, fundamentumát a szerelem szerintem mindenki által ismert lényegének. (Itt a bekezdés elején, jobbra lévő és az következő két oldal tartozik össze.)



Lényegében olyan, mint egy sűrített családregény. Az igaz, hogy a közepén kezdődik, később jutunk a gyerekkorhoz, szerencsére a végén az öregséghez, de kibomlanak a kapcsolatok, a szülőkkel, szerelmekkel, barátokkal, gyerekekkel, a család sokféle erejével, értékével. Ami megnyomja a piros gombot, kiemeli valami tűhegyes, hidegen nem hagyó pontra, az éppen az, hogy elvágja az életét.

Néha olyan, mint egy illusztrált monológ, ahogy a szereplők az életről beszélnek, bármely apropóból. Néha egész torzak a rajzok, hiányosak a hátterek, de valahogy rohadtul passzolnak ahhoz a sűrű, önmagában ásogató, kivetkőző, gubancot oldani akaró emberhez, aki éppen olvass (és aki éppen írta), hogy nem vonják el szépen festett fotorealisztikus csodák, csak egy fej, ahogy szuvenírt fotózgat és egy idegen csaj közben arra tanít paneleken keresztül, hogy milyen is a pillanatnak élni.

A rajzok egyébként iszonyat hangulatosak. Nagyon-nagyon értenek ahhoz, hogy a történethez illő képeket fessenek. Szerintem ezeket festették, legalábbis nagyon úgy néz ki, a szabálytalan, vízfesték-hatású színezés. Nem harsány, de erős, ha a tartalom úgy kívánja vagy visszafogott, redukált alakokkal, vagy éppen megdöbbentő, nem mással, csak egy hétköznapi bérház színezésével: vérvörösek a helyiség kirakatai, ahol éppen kioltják az életét.

Szóval katartikus, nem is egy csúcspontban, hanem lassú emelkedés után folyamatosan, hogy a végén nagyon magasról taszajtson egyet és rájöjjön az ember, hol is vol. Hihetetlen. Műalkotás. Tudom, túlzok, de ez volt az élmény. Ahogy válogattam a cbr-ből a képeket, sokkal többet be akartam rakni, oldal sorozatokat, mert szép hosszan hatnak, egymásra épülnek lassan a képek. Alább két oldalpár, két kedves és hatásos képsorozat.

Egy gyermekkori élmény, maikor az izgalmat a bogarak, békák és a varázslatos mesék jelentették, amik valóságok tudtak lenni:



És a gyermeke szájából idézett szavai, a halála után, abban a füzetben, amiben nem is szerepel, mégis minden szegletében ott van:



Mindenkinek ajánlom. Én konkrétan más képregényen még nem bőgtem el magam. Remek lenne, ha magyarul, egy érzékeny fordításban megjelenne. Ha bármelyik kiadónak esetleg kellene kölcsönbe elolvasni, csak szóljon! A díjaknak még tán reklámértéke is van.