Találatok

Nyilván mindenkinek meg van a maga rendszere arról, hogy hogyan választja ki a neki tetsző képregényeket, mire szánja a pénzét a brutális kínálatból, hogy dönti el, hogy mi érdekli a legjobbak közül. Biztos van aki kevésbé dönt, inkább megy a csoporttal, társakkal, a mainstream-mal, nálam ez inkább ellenkező irányú volt: a legnépszerűbbeket elkerültem. A Finder is ilyen volt. Az egész nagyon személyes dolog.

A döntés, az élvezet és maga ez a Finder képregény is. Szerzői cucc, bár nemrég olvastam, hogy asszem a Dark Horse is kiadja. Én még a szerzői kiadást vettem meg. Két kötet, azóta ezt is összerakta egybe. Úgy emlékszem a kritikák úgy dicsérték, hogy mélyebb, személyesebb, részletesebb szórakoztatást kínál, mint az átlag, közben valami egész szokatlan sci-fi világot mutat be.

És tényleg. Szokatlan, az nagyon jó szó rá. Érthetetlen, ez is lehetséges, hogy jó szinonima ide. Sok benne a szöveg ugyanis, szaggatottnak tűnik az átlaghoz képest a panelkezelés és a rajzok sem olyan full-profik, főleg az elején, mint egy Batman comics-ban (tényleg látni a rajzok fejlődését a második kötet végére).

Szóval elsőre és másodikra is konfúz voltam a világ szinte minden pontján erős furcsaság miatt, a kasztok, a megmaradt technológia, a fajok, a törvények, a környezet, még az emberi kapcsolatok sem voltak egyértelműsítve, szerintem élvezte nagyon az alkotást ez a nő.

A jó benne, ami a legjobb volt nekem benne az az, hogy a sok furcsaság összeáll és húz. Igaziból elemi szálak húznak benne, amiket érez az ember, tudja mi, mert benne van az én életemben is, és ez összefonódik a világ furcsaságaival, izgalmával, érthetetlen törvényivel. Sőt, ezek a furcsa dolgok van, amit úgy fel tudnak nagyítani, ahogy a mi "valós" világunk azt képtelen megtenni.

Ettől is fájó szívvel válok meg, főleg ilyen áron, de ez van. Határozott, erős kicsengése volt a második kötet végére, rejtélyekkel, magyarázatokkal, bogozással, valós érzelmekkel, néhol a másság okán érthetetlennek tűnő, de határozott karakterekkel.

Ma megint elkapott a sajnálat vagy a döntés lehetősége, hogy mégse hagyjam abba a képregényeket. Valszeg nem is fogom, de túladok rajtuk, gyűjteni nem fogom őket.

Jó halál

Japán filmekből ismerős ez a kifejezés, amikor jó harcban hal meg a szamuráj és úgy viszonyulnak ehhez, hogy a becsület és a kitartás többet ér az életnél. Ez nem teljesen van most így, mert egyrészt az élet ér nekem most többet a képregényeknél, pedig az életem részei voltak erősen eddig, dehát minden változik. Másrészt a jó halál most a képregények felszámolását jelenti, legalábbis nagyrészt.

Rájöttem ugyanis, hogy másra jobban szükségem van, mint képregényekre, amikbe viszont évek alatt sokezer forint belement, aminek a töredékét ki akarom venni, hogy tovább élhessek úgy, ahogy akarok.

Fog maradni jópár, amit a gyerekek rendszeresen elővesznek, sőt, remélem gyarapszik is, Lucky Luke, Asterix és Kázmér & Co., de amit én értékelek, valszeg mindet el fogom adni.

Nem olvasom őket ugyanis. A lendület elfogyott, az erő iránya megváltozott, ezt fel kell számolnom. Még a Nausicaa-t sem olvastam végig.

Ha belemegyek abba a spirálba, hogy a szívemnek kedveseket "azért megtartom", akkor túl sok maradni - és ugyan úgy nem venném elő, mint a többieket. Ezért álljon itt néhány emlékező, mert nagyon jó volt olvasni és élvezni ezeket.

Na jó, a Nausicaa-t valszeg megtartom. Azt az egyet magamnak. Az annyira sűrű és szép és fájdalmas.

Elsőként a Bone-tól válok meg. Rendkívüli volt az a képregény. Egyetlen kötet, több, mint 1300 oldallal, majdnem átlátszó lapokkal. A gerincére vigyáztam, mint az állat, olvasás közben tartottam a kezemmel, nem is tudtam egyhuzamban sokáig olvasni. A történet lassan indult, kicsit beleaközepébe volt, de nagyon szépen bomlott ki. Gyűrűk ura fílingje volt az embernek, az az eredeti könyvolvasós, gyerekként a téli estéken a fotelbe elbújós és az egész tájat, sereget, hőst és csatát élénken felépítő történet, hogy bámulat, mire képesek az írók. Egyéniségek voltak, nagyon szerethetők, még az a két szerencsétlen vadállat is, akik az ellenség katonái voltak, generációk küzdöttek egymás mellett, rokoni szálak szőtték át az ellenséges világot, testvérek kavarodtak át a történelmen és világmegváltáson és egyetlen érintésben csúcsosodott ki valódi katarzisként egy nagyon hosszú, gazdag, humoros, szárnyaló, mesés és valósághű történet. Olyan történet volt, amit érdemes volt átélni. Rendkívül szerethető cucc.

Végtelen történet

Az XKCD megint átrajzolta a kereteket, amik a rajzlapon vannak, szó szerint is és kreativitás tekintetében is. Úgy látszik valami miatt érdekesek nekem az extra méretű képregények (is), talán mert van bennük valami gyermekkorból visszamaradt felfedezés-élmény meg magához az elkészítéshez is extra lelkesedés kell. Jó, mondjuk egy 3000 oldalas mangához is kell kitartás, de ez egy kicsit más hozzáállás.

Az 1110. XKCD comic tehát olyan, ahol a harmadik képet az egérrel lehet csúsztatni mindenfelé és ember legyen a talpán, aki eltájékozódik rajta abban a keretben. Őrültek. :)

Én is csináltam gyerekkoromban ilyen hat A3-as lapot összeragasztva, még megvan, ott a vakondok népesítettek be mindent, még a Holdon is voltak telepeik.

Van itt egy link, Márk barátom összehozta egy html lapra az összes kis (2024x2024) képet, széltében 81, magasságában pedig 32 darabnyi, úgyhogy kell hozzá gép, hogy simán görgesd, ha betöltötte az egészet.

Fájdalmas

A minap olvastam a hírt, hogy a Cul De Sac szeptemberben véget ér... Egyből Watterson lezáró döntése jutott eszembe, de Thompson helyzete kényszer inkább (bár ki tudja ki mit érez kényszernek), merthogy (és itt jön a szomor), a parkinson-kórral küzd szegény. A végén mondjuk úgyis csak az olvasói hiányérzet marad, a csúcson abbahagyott képregény státusza.

Idén volt egy szakasz, amikor mások is belerajzoltak, akkor nem olvastam utána, csak úgy mellékesen emlékszem arra, hogy ilyen alapítványok említése is megjelent a csíkok mellett. Itt egy remek csík, egy (túlságosan is valósághűen) ritka "boldog" alaphangulatú helyzet, ahol a szülők kilépnek a hétköznapi szülőségükből. Alice persze nem, ő még nem tud kilépni. Szerencsére.

És tényleg

Nem bírom ki, hogy ezt a képet ne rakjam ide, bár pár hónapos már és akit érdekel Bá és Moon, az biztos nézi a blogjukat is, de ez olyan széles mosolyra húzta a számat, ami régen történt már. Nem tudom, hogy könnyedebben és gyorsabban lehet-e emberközelivé varázsolni szuperhősöket... :)

Kittenberger

Ma délután volt a Dunakeszi könyvtárban a Kittenberger képregény kiállítás megnyitója, illetve fura módon az író-olvasó találkozónak nevezett bemutató, ahol a kiadatlan képregényről mesélt Somogyi György, aki írta és Brazil, aki rajzolta. Ott volt még a később bekapcsolódott színező srác is, de neki elfelejtettem sajna a nevét, Tajthy Renátó, az egyik képen éppen belenéz az objektívbe.

Utóbb tudtam meg, hogy Somogyi kartárs is dunakeszi ember, mondjuk nem ismertük egymást, annak ellenére, hogy "képregényesek" vagyunk, gyanítom, hogy ő sem Dunakeszin él, ahogy én sem, csak itt lakunk. Az, hogy az ismerős, kisvárosi könyvtárban ilyen szívemhez közel álló esemény történik, amit komolyan értékeltek a kosztümös nyugdíjas hölgyek és urak (leginkább ők voltak ott), az nagyon érdekes érzés volt, újra felvetette a gondolatot, hogy ez azért nem esik messze az ember lehetőségeitől - mármint, hogy ilyesmiket szervezzen.

Kicsit később érkeztem, az előadás már ment vagy 10 perce, Brazil kevesebbet beszélt, Gyuri többet, neki ez jobban is ment a közönség előtt, szerintem nagyon jó beszélőkéje van, anekdotázott, tök érdekes részleteket mesélt, illet nagyon a műveltség falai közé, a képregényt szerintem nagyon jó színben tüntette fel ezzel a klasszikus műveltséggel körülpárnázva. Az egyik idősebb hapek, amikor Gyuri ilyen kulturális adalékot említett, mindig megbólogatta az adott konkrétumot, értékelték a cuccot szerintem.

A fényképeken is látszik, hogy élvezettel, előítélet nélkül (szerintem mert meghozta nekik a beszéd a kedvüket) nézegették az A3-as ff lapokat, dicsérték Brazilt, érdeklődtek, a kiállításon később rendesen meglepődtek, hogy színezve is milyen szép...

A hely kicsi volt, Tóni rendesen kanyarodott egy gyorsat a képregény-történelem hazai sodrába, de keretek között tartotta, aztán Brazil ott maradt kicsit az érdeklődőkkel, az eszemiszomra már nem mentem oda. A fotókat persze elszúrtam kissé, mert hiányzott egy rendes vaku, a beépített elég szar hatású, látszik az a stabil kis árnyéka, nem szeretem, ezért szemcsés lett az 1000D 1600 ISO-ja, ez van.

Egyébként a végén esett le nekem, mennyire steampunk ez az egész cucc, Gyuri szerintem remekül adagolta az egybegyűltek számára értékelhető tényeket, anekdotákat, nem arra hegyezte ki, hogy lebegő város és gőzgép rinocérosz van, hanem, hogy pl. melyik írásból merített, amikor az orrszarvú történetét behozta.

Újra felötlött bennem, hogy az, hogy egy mű elkészítésekor az alkotók sok más művet befogadnak, bedolgoznak, feldolgoznak, átemelnek, az milyen érték is, egyrészt úgy is, hogy átszűrt, értékes elemekből készítenek újat, másrészt úgy is, hogy remek fantáziakibontó forrás lehet a sokfelé futó hivatkozásaival. Remélem összejön nekik a megjelenés, aztán a folytatásoké is, olyan erősen emlegették a további történeteket, hogy tényleg jó lenne...

Kellemes sétát a könyvtárunkban! :)


Gyuri mesél


Nézzenek oda!


Gyuri mutat






Tényleg tetszett nekik


No, ő a színező...




A könyvtáros néni elmondta, hogy milyen ritka vendég volt eddig itt a képregény...


Kicsi a hely, a kábeltévének és Tóninak elég






"A kezemet figyeljék"


Tud ez a srác!


Kittenberger meg csak figyel


Ők voltak

Aztán alább pedig a kiállított oldalak, bár a sorrendre nem emlékszem, lehet, hogy összekeveredtek...:

Salala-la-laaa

Ez a Shangri La cucc nem volt olyan kiemelkedő élmény, amiről pozitív vagy negatív értéke miatt gondoltam, hogy írok, hanem egyszerűen azért, mert megvan (hála a TFAW még tavaly őszi kiárusításának és Honfi segítségének) és elolvastam. Jó régen olvastam képregényt, de a tavasz a jelek szerint meghozta a kedvem és miért ne csináljam azt, ami jól esik?

Amúgy kellemes, nagyon rövid, talán három vagy négyfüzetnyi, de nem az a kategória, ami komolyabban megérint, nem meglepő, nem túlságosan emberközeli, nem gondolkodtat el (ha csak úgy nem nézzük, hogy egy záptolyás vagy egy hópehely is el tud gondolkodtatni bármiről - ami tényleg így is van...).

Krimi, road movie, zenészvilág, ezeket mind szerethette az író. Sok sablon van belegyúrva, a katonaságtól kiugrott profi bérgyilkos nőtől kezdve a beképzelt, lezüllött popsztáron át, aki persze értékes emberi kvalitásokkal is kell hogy rendelkezzen, a country-messiás éneklő szadistáig, meg persze a világuralmi magasságokig elérő lemezkiadókig.... Mégsem zavaró, talán azért mert egyensúlyosan van összeállítva, vagy mert konzisztens és így el tudja fogadni az ember.

A rajz leginkább a békebeli Fazekas Attila képregényeket idézi, azzal a különbséggel, hogy itt az arckifejezések szabadabbak, az árnyékok hangsúlyosabbak, amik egész elrugaszkodott arcokat eredményeznek egy- egy pillanatban, míg Attila (én úgy emlékszem) inkább a fej, az arc szépségének érintetlenségére vigyázott, mint. Mondjuk a helyes anatómiára. De ez csak emlék...

A panelek viszonylag szabadok, illik az akciózáshoz, a kedvencem a fenti oldal, ahol a kivégzés brutalitása Spielberg-szerű biciklis vágtába vált át. Kapunk egy ötletes keretet is az egészhez, ahol valami zenész-menyországban (vagy pokolban? - ezt nem tudtam eldönteni) tévén nézik az ismerős figurák magát a képregényt, mint filmet.

Volt egy pont, ahol megérintett a dolog és elvesztem benne, amikor a két rohadtul össze nem illő ember menekül és hétköznapi helyzetben, összezárva egy tankolás ürügyén beszélgetnek - na, akkor lehet közelebb kerülni hozzájuk, belehelyezkedni ikicsit a kicsit lelassult, de többféle feszültséget hordozó sztoriba.

Brubaker és Haugham is dicséri a kötetet, de van egy olyan halvány érzésem, hogy az Image kiadóval szerződött emberként... Mostanában olvasom egyébként Brubalker twitter-bejegyzéseit is és olyan jól nyomja a sódert, hogy tuti kedvet kaptam a hasonszőrű Criminal-hoz pl. Mondjuk Cloonan cuccaihoz is, amikről ír, úgyhogy lehet, hogy bármit el tudnának adni nekem twitteren keresztül (ha volna rá pénzem), mert van egy nagyon erős varázsa ennek az azonnal, személyes kapcsolattartásnak.

Friss klasszikus

A klasszikust persze az én szűrőmön keresztül értem, ami lehet, hogy nagyon messze van egy végzett műértő véleményétől, de ami az én világomban amolyan békebeli, a várakozás izgalmát keltő és az olvasás közben is a figyelmememt maga után húzó képregény, az nekem már ilyen klasszikus.

Kedvelem nagyon ezt az állapotot, amit A hegy 0. részének olvasása okozott. Ez már ilyen divatszó, de komoly erőtény, amikor beszippant és képes felépíteni bennem, velem egy olyan világot, ami leköt. Méghozzá nem csihipuhival, hanem egyrészt légkör-teremtéssel, másrészt olyan erővel, ami nem hagy közömbösen, harmadrészt ez az erő olyan összetevőkből áll, mint az általános ÉS a személyes világokba való nagyon illeszkedő belehelyezés. Emellett (csak már túl hosszú lett volna a mondat), nem magyaráz túl, nem néz hülyének (ez a történetszálakra is vonatkozik, nem csak a részletekre - már ha ennek van így értelme és nem az utóbbiak eredője adja az előbbiekét), hanem észrevétlenül belerak a világba, megpörget és izgalommal tölt el, hogy most akkor mi és hogy...? És nem a zavarodottság vagy az értetlenség izgalma ez, hanem a felderítésé, a felfedezésé - így, kis és nagy léptékben is. És nagyon jó, bár tényleg felismerhető klasszikus húzás az esti mesébe "ágyazott" múltba/jelenbe kapcsolása a mesének, ami valóság.

Ja igen és ott van a "bizonytalanság" is, ami a nem csak túlmagyarázás szimpatikusabb másik véglete, hanem az emberi és így az emberhez kapcsolódni tudó felszín alatti réteg "se nem fekete, se nem fehér" színének képviselete. Így izgalmasabb, szerethetőbb, valóságosabb - ahogy az utolsó oldalon direkt is megfogalmazódott (az kellett oda, "jó pontot" rak a végére).

Az persze feltűnt, ahogy a kommentben Balakin is mondja, hogy néha nem volt könnyen olvasható a bubik kötése, tényleg sok volt a szöveg, zsúfoltak voltak (tartalmasak is viszont) az oldalak, néha egy egészalakos rajzra is rácsodálkoztam, vagyis megakadt a szemem azon, hogy hát ez feltűnően nem sikerült olyan nagyon jóra... Ja, még az ágleesés felülről való rajza sem volt a legjobban eltalált, ilyen (szerintem) rossz irányból megfogott panelt láttam Papp Iminél is, talán a változatosság felesleges erőltetése...? Nem kell az most ide, a puffanás üssön, legyen azonnal befogadható ráéadásul, mert rövid mozzanat - az elég. Meg biztos lehetne még hasonló jellegű tanácsokat adni, de ezek nem számítanak nekem, bőven belül volt a tűréshatáron, ami nem veszi el az értékét az egésznek. A színezés tényleg etetős, néha klasszul Hellboy-os.

A végén a hazatéső apa érzelmei (annak ellenére, hogy a háttér nekem nem állt össze teljesen, de sejtetések voltak rendesen) nagyon nagy pozitívum - mármint az, hogy ilyen erősen meg lettek jelenítve, ez fontos. Méghozzá magányos, emberi, tehát szinte hős-típusként, ráadásul családos, féltenivalóval "felszerelt" hősként.

Én gratulálok, egy előjegyzést beírhatnak nekem, ez kell majd papíron is. Remélem ezzel a nulladikkal - hacsak az első szám nem váltja ki ezt a részt. Kitartást!

Új év

Nahát, 2011 végére elfogyott a lendület, pedig majdnem havi kettő átlag posztot sikerült összehozni. Ja, ebben komolyabb családi események több módon is közrejátszottak, például idő volt kevesebb, illetve ősszel sem a börzére, sem a HC-ra nem bírtam elmenni, gyakorlatilag nem is vettem több hónapig egyetlen képregényt sem. (Amúgy elhatároztam, hogy ha veszek, akkor először a tuti jó, értékes, klasszikus, vágyott cuccok jönnek, nincs csapongás, hogy meglátok valamit és az kell. Mondjuk ez is hülyeség, de akkor is.)

Meg az is visszafogott, hogy emlékszem, még az elején szkenneltem, nekiültem, hosszan írtam, javítgattam a bejegyzéseket, aztán rájöttem idénre, hogy nem érdemes így csinálni... De őszre megint nehezebben ültem neki, inkább választottam a fotós meg a gós blogot.

No, akkor boldog új évet mindenkinek! Annak a három olvasónak mindenképp, aki ezt elolvassa. :)