Runners: Bad Goods

Régi emlék ma már nekem a Csillagok Háborúja hangulata, amikor izgultam minden egyes lézerpisztoly-lövésnél, vagy űrhajó-robbanásnál, ehhez kell egyrészt a mesék igénye, másrészt a felszínt borzoló hatásokra éhes agy. Nem a korom felett merengek, hanem a megváltozott igényeimen, de abból az apropóból, hogy ez az igen kellemes SW fíling most éppen visszatért egy mindenképpen könnyed, de igazán szórakoztató sci-fi képregénynek köszönhetően.

A Runners is azok közé tartozik, amiben az is vonzerő számomra, hogy nem mainstream. A Sandman pl. biztosan felkerül majd egyszer a polcomra, de népszerűsége most még távol tart tőle. A Finder, ez a Runners, de még a Nausicaa vagy a Bone is hamarabb lett kedves a szívemnek még olvasatlanul is, mondom, a magyar képregényes közösség mellőzése miatt. No mindegy, ez most nem fontos.

Azt hiszem hiányzott már egy jó sci-fi és végül is mást vártam, mint kaptam, de nem volt baj. Sokkal-sokkal ismerősebb érzések, élmények leptek meg, minden bizonnyal azért is, mert leplezetlenül merít ez a Sean Wang, nem csak a Csillagok Háborújából, vagy a karakterek külalakjának hasonlósága alapján a Fantasztikus négyes-ből, de még az Ötödik elem-ből is, mint az alábbi ajtófélfa mögé bújós-benézős-célbalövős jelenetnél.


A szereplők egyébként csempészek, Han Solo minden élvezetes tulajdonságával: egy hajszál választja el őket, hogy pofára essenek, a pénz hajtja őket, nagy a dumájuk, és persze az a mély baráti szál is megvan köztük, ami mindig segít kihúzni a másikat bármilyen slamasztikából. Ez nyakon van öntve egy adag olyan történetfordulattal és kellékkel (űrhajók, aszteroida-városok, lézerfegyverek, lebegő robogók, csempész árú, mentőkabinok), amire bárki azt mondhatná jogosan, hogy közhely, semmi egyéni nincs benne - de mégis működik. Jól összeáll, nem akar más lenni, de a hangulatot, ebből a halmazból kihozható tiszta feszültséget, humort, lendületet szerintem mind kihozza. Más meg nem kell. Egyébként az egyik legnagyobb ütése a humor, ami szerencsére főleg a karakterek jellemére épít, akik a kereteken belül majdnem mind tényleg egyéniek.

A főnök egy "öreg róka", ez is a neve: Roka (Roka Nostaco), aki E.T.-re halyaz, nagy szemfogakkal. Amolyan tapasztalt, nagyszívű, de kicsit már kiöregedő figura. A legközelebbi társa Ril (Ril Mar), egy érdekes lábú, kirúzsozott csőrt viselő hölgy, sőt, a csőrén még egy helyes kis szarv is van. Ő a technikus, mintha csak Csubi lenne Solo mellett, a pajzsot és a fegyvereket mindig ő javítja meg. Aztán van két barát, Cember (Cember Kogi) és Benneasud, előbbinek hat oldala van, de csak két keze, utóbbi pedig a Fantasic Four repedezett narancsbőrű oriásának mása. A legsemlegesebb karakter az ötödik, Bocce, aki tiszta humanoid, a bal kezét leszámítva, ami egy szabadon alakítható erőtér szerű valami, akár sok méterre kinyújtható - újra FF idézés.

Imhol egy humoros jelenet, amikor a piacon mentőkabint akarnak venni és a politikus Roka, oldalán az idétlen Cember-rel megy alkudozni - az a fogsora alatt és felett is szemet viselő úriember az eladó...


A történetben természetesen komoly, feszült helyzetek is vannak, de mélységileg nem lehet elveszni bennük, ötletes akció-sorozatok keverednek bensőséges, humoros, vagy épp jól-ismerősen ábrázolt csempész-romatika bekezdésekkel. Egy ilyen komikus-izgis jelenetsor az alábbi, mondom a magyarázatot is. Leszállnak egy elhagyatott helyen, ahol valaki van és elkezdik keresni. Elsőként Bocce kicsiben, aztán Cember, akinek a beceneve candy-bandit, mivel kissé idiótán állandóan komolytalankodik és szereti a hasát (neki van hat lába-csápja és szeme), aztán Ril-re vált a kép (a rúzsozott madárcsőrös technikusra) és az első oldal alján a titokzatos idegen jelenik meg a csukja alatt. A második oldalon a gumikezű Bocce és a végén a főnök Roka is odaér. És szerintem nagyon megvan ennek a két oldalnak is a dinamikája, gyors, hatásos, pont, ami ehhez a szituációhoz kell.


Ide másolok még két oldalpárt, amiken tök jól látszik a feszültség és a humor, vagy az aggodalom és az ötletesség pólus-párok használata, ami nálam nagyon bejött, árnyalta az átélt érzelmeket, ez kellett ahhoz, hogy tudván tudva, hogy nem lesz itt mélyekre ásva semmiben, nem csak egy idegvégződésemet kapta el úgy, hogy nem is tudtam magamról - sikerült beszippantania a történetnek.

Az is nagyon tetszett, hogy ha kell, változtat a képkockák tempóján, néhány négyszemközti villanás kedvéért elpazarol akár három kockát is, de egyébként rendes, nem ázsiai ütemben folynak a képek és oldalak. Ugyanilyen rugalmas a stílus adta látószög-kezeléssel is, főleg az űrhajós jeleneteknél, gyorsan nyit-zár, ha nagyobb-kisebb távolságot kell befogni. Még az is jól jön ki (figyeltek rá?), hogy a tpb-ben a lapozáshoz igazodik a hatáskeltés: a fenti barlangos oldalpár egyszerre belátható, lapozni kell a megoldásért, a jelenetsor jobban összefügg, minthogy a feszültségfokozás miatt szétvágják a lapozással, az alábbi városbújocsánál viszont nagyon ütős a lapozás utáni féloldalnyi űrhajó.



Egyébként ahány kritikát olvastam róla, mind agyon dicsérték, bár mivel sehol máshol nem hallottam róla a magyar képregényesek internetes megszólalásaiban, gyanítom, hogy a dicséret részben az ismeretlenség jóindulatú oszlatása miatt is jár neki. Az egyik kritikus meg is jegyzi: ő nem a kiadó bértollnoka, vagy reklám-felelőse, tényleg ilyen jó a maga nemében.

De hogy rosszat is mondjak róla: kicsit zavart (éppen csak annyira, hogy tudatosuljon) a sok lenyúlás. De az is lehet, hogy ezek annyira univerzális kellékek, hogy nem lehet elkerülni azt, hogy más is az eszembe jusson. Valószínnűleg rosszabb lett volna, ha erőlteti az egyediséget. A másik, amire viszont nincs mentség az, hogy rövid. Gyorsan végigszáguld az ember az öt füzetnyi történeten és a csempész árú titka még ki sem derült, a csapatnak pedig kényszerpihenőt rendeltek... igazán olvastam volna rögtön tovább. De reménykedem, ez 2005-ös tpb (az első nekem, amiben vázlatrajzok is vannak, érdekes ez az extra-élmény) és elméletileg az első füzet az új történetből egy hónapon belül megérkezik, immár színesben. Tényleg bízom benne, hogy ez a klassz, magával ragadó űr-csempész sztori jó ideig folytatódik - ezen a színvonalon.

Nem mentem a fesztiválra

A 4. Magyar Képregény Fesztiválra, ami elég szar dolog, mivel készültem rá rendesen, vagyis vártam, tervezve lett vagy négy személyes találka, a szerzői képregényekbe bele sem tudtam lapozni... szóval igen el lett cseszve a dolog. És ez már talán nem is képregényes élmény, hanem papucs-mivoltom egyik következménye - mivel asszonyom húzott keresztbe - de a viszonyon kicsit elgondolkodtatott a helyzet. Mármint a képregényhez fűződő viszonyomon.

Két napos volt ugye az esemény, amire azt lehetett mondani, hogy biztosan el tudok menni. Ott volt a tavaszi börze, még arra is kaptam időt, igaz ugyan, hogy csak 20 percet, de mégis. Persze látszottak tornyosulni az akadályok, már messziről, amik közül az objektív az, hogy szombat délelőtt helyi babaruhabörze lett hirtelen, ami ugye kötelező anya részéről, árulnia kell ott a kinőtt holmikat, vasárnap pedig a másodszülött elsőáldozása, ami után családi ebéd... De a leginkább akadálynak látszó dolog utólag tényleg az lett: asszonyom érdektelensége - sőt, a jelek szerint ellenséges hozzáállása.

Pár héttel korábban még csak elfelejti az eseményt, de ahogy testközelbe kerül a dolog és döntenie kellett volna, hogy mikor tud nélkülözni, átcsap a dolog értetlenkedésbe és feszültséglevezetésbe, hogy neki mennyi dolga van és egyébként is, ennél vannak sokkal fontosabb, sürgősebb... Szombaton még volt remény. Nagylelkűen beígérte a vasárnap 11-13 időintervallumot. Amit vasárnap délelőtt nem bírt betartani, mondván, hogy nem érek be egy óra alatt autóval Dunakesziről a Deák térig. És nem számított, hogy mondtam: biztosan visszaérek az ebéd kezdetére, legfeljebb visszafordulok félúton - erre már azt mondta, hogy akkor minek dobjuk ki azt a benzinpénzt... Kemény, mi?

Persze mártírhalált haltam, vagyis mosolyogva mondtam le róla, közben evett a fene, de megérdemlem. Miért nem mentem el mégis...? Délután is lett volna idő talán, ha ebéd után nem merülnek bele a fel- és a lemenő női családtagokkal a kinek milyen ékszere van (!!!) problémakörbe, míg én álmosan terelgettem a rendkívül nyűgös Andrist a kertben a lépcső és a teli vizes hordó között.

Igaziból ami leginkább "rossz" a dologban, hogy megigértem Zoli79-nek, hogy viszek egy érdekes füzetet, illetve Ádámmal kellett volna pár mondatot, meg a Fun Home kötetet vissza-cserélnem, ami pont az előző fesztivál óta van nála kölcsönbe. Az íróasztal rendberakása ürügyén ugyan foglalkoztam valamit képregényekkel, de mondjuk a füzetek rendberakásától még messze vagyok, annak ellenére, hogy van összesen talán 35-40 darab belőlük.

Ettől függetlenül örülök, hogy kicsit kisimultak a sorok, mert öröm végignézni a gerinceken... mint régen. Mennyit simogattam a szememmel a gyarapodó Vagabond köteteket, a magas Lucky Luke füzeteket, meg a Fekete-Fehér antológia betűit. Egészen más így rájuk nézni, mint össze-vissza becsúsztatva rájuk pillantani. Biztos a rendszeretet is, de így sokkal többet jelentenek, úgy értem több átjön az eredeti élményből, az olvasás szinte újra megtörténik - mint amikor a bolondok viccet mesélnek és már csak a számokat mondják be, hogy ne fárasszák magukat.

Kicsit vitáztunk is asszonyommal, hogy most akkor lehet-e mondani, hogy "van ennél fontosabb is", hiszen a "család érdeke" nagy lepedő, ott van alatta a szülő, mint egyén érdeke is - már csak a lelki egészség megőrzése indokán is. Ildinek is szüksége van varrásra, Nők lapjára, könyvekre, zenére, filmekre - amiknél vannak fontosabb dolgok is, ugyebár. Hát ennyiben maradtunk. Kapcsolat van és lesz is, most a Tintin kötetek újra meglökték, a gyerkőcök a Kockásokat megint pörgették a hétvégén, szóval... csak pénzzel bírjam. A lelki egészség mindenek előtt... :D

A lenti fotókról hiányoznak a Nausicaa kötetek, az összes füzet, illetve a négy közül kettő Buddha is csak fektetve fért el.

Kölcsön képregény

Ilyen élmény is van, bizony, bár eléggé más, mint sajátot olvasni, mert nem kínálja fel magát a polcról akármikor, még a kéztartás is számít, főleg, ha tasakban kapom és más izléséből kölcsönözhetek végülis személyeset. Ha úgy gondolom. Persze gondolhatom másképp is. Raveon kolléga három remek dologgal lepett meg, vagyis néggyel, de az egyik "csak" már ismert mű folytatása volt: DMZ, Sandman Mistery Theatre és Ghost World. Képek nélküli bejegyzés.

A DMZ-t nem hittem volna, hogy éjszaka, kislámpánál, az ágy szélén görnyedve fogom elolvasni. Nem bírtam letenni, be kellett fejezzem. Pedig nem értékelem a háborús dolgokat, vagyis a hábórúról szóló dolgokat, vagyis a háborús környezetet, mint főszereplőt, egészen mással nyakonöntve (személyes kalandozások egy újságíró bőrében)... A Maus belémégette magát, kiindulási alap lett, hasonlóan a Sorstalansághoz, annak is főleg a Darvas Iván által felolvasott szövegéhez, vagy az Abigél-hez. Szóval azzal áltatom magam, hogy itt is szükségem van valami értékre mutató dologra. A DMZ nem tűnt ilyennek, jól kitalált alaphelyzetnek viszont igen.

A rajzok sem az eseteim - gondoltam, amíg nem olvastam a kötetet, mivel azt hittem, hogy szétszakadt, zsúfolt, komor és szaggatott hangulata lesz az egésznek, hogy ezzel is érzékeltesse a "lényeget" vagy mit. De nem. Folyékonyan, nagyon is folyékonyan olvasható képsorok, oldalak. A környezet persze abszurd, mint a szembenálló hadseregek közötti terület, de az elemi formák a helyükön vannak, nem mosott el mindent valami zaklatott köd.

A történetek könnyen csúsztak, de valószínűleg azért is, mert a helyzetet kihasználó sablonok (a túlélési kényszerhelyzet megváltoztat mindent: kapcsolatokat, értékrendet, udvarlási szokásokat) még nem voltak ismerősök - még most sem azok. Szóval lendületes, meghökkentő, ötletes, izgalmas képtelenség. Jól működik képregényként

Mondják, hogy késöbb már nem ilyen jó, mint az elején, lehet ezért is ítélem meg nem túl pozitívan - ami azt jelenti, hogy nem mászott feljebb a listámon, annak ellenére, hogy nem tagadom meg: bizony nagyon jó volt olvasni. Mondom, mindössze az hiányzott talán a "varázslatos kapcsolathoz", hogy az abszurd helyzet valami alapra mutató legyen a személyes kalandok helyett. Vagy ha valamennyire az is volt, akkor jobban összefonódjon vele.

A Sandman Mistery Theatre (The Vamp) a három közül a legtöbbet felfelé lépő cucc, vagyis az összes tpb-t felírtam, hogy majd... mindenképpen. Most is elmosolyodok, ahogy visszatartom a lélegzetem és összeszűkül a szemem, elkezd az a hangulatos film peregni, a 30-as évek zenéjével, emancipált nőcskéivel, sznob gazfickóival és családias zsarujával. Jaj, nagyon ott van.

A rajz elsőre hiányos, másodikra nagyképű (stílusos akar lenni?!), harmadikra célszerű és tényleg stílusos, negyedikre meg tökéletes választás ehhez a letűnt, de ismerős korhoz. Valószínűleg a színek is sokat dobnak, de a vágások, nagyítások, szerintem olyan észrevehetetlenek, vagyis jól szolgálják az olvasást, hogy minden ember bőrébe jól bele tud bújni az olvasó, szippantja befelé a környezet hangulata.

És bizony teljesen kendőzetlen, nem csak a brutalitás, bár itt inkább valódi kegyetlenség, női kezek által végrehajtva, vagy a vér látványa miatt, de a testi szerelem témája miatt is. Talán azért is kelt olyan jól átélhető hangulatot, mert a karakterek egyáltalán nem szuperhősök, hanem valódi, átlag-alkatú, átlag-gondolkodású, végülis kedves emberek. Már akik kedvesek. :) Szóval nem szélsőségekkel akarja eladni magát.

A Ghost World is megpendített húrokat. Bár ez a történet direkt húrpengetésre ment rá, tehát azt a jól felidézhető, kicsit késöbbről vissza/újra-nézhető kamaszkori elszakadásokat segít átélni. Tők jól. Mondjuk ez az egész nálam az utolsó harmadban kezdett hatni, de logikus, hogy előtte fel kellett építeni azt, amitől fájdalmas elszakadni...

Fura volt a rajzoknál a a szájak ábrázolása. A végére persze már nem is tűnt fel, ezért most meg sem tudom mondani, hogy akkor is olyanok voltak-e, de mintha zárt fogsorral és szétnyított ajkakkal - egyformán tartva a száját - beszélt volna mindenki.

Megpendültek a húrok, nem volt mese. Annyi mindenképp megjegyzésre kívánkozik, hogy számomra erre az "egyetlen" dologra volt kihegyezve az egész könyv: a kamaszkori elválásra - és ezt szinte az elejétől fogva lehetett tudni. Az otthoni kapcsolatok pl. nem voltak sehogyan sem kezelve és más sem szivárgott be, a pályaválasztás, vagy a családtervezés. Mintha átléptük volna már a küszöböt, de még nem látnák mi van rajta túl.

Kapcsolódik még, hogy rave az egyik füzetet, amit én adtam neki, tasakban, kartonnal adta vissza és annyira megtetszett ez így, olyan szép pedáns és profi, hogy kedvet kaptam én is így gyűjteni. Pedig az már más világ: akkor már nem mondhatom magamról, hogy nem vagyok gyűjtő, csak olvasó... :)