Kölcsön képregény

Ilyen élmény is van, bizony, bár eléggé más, mint sajátot olvasni, mert nem kínálja fel magát a polcról akármikor, még a kéztartás is számít, főleg, ha tasakban kapom és más izléséből kölcsönözhetek végülis személyeset. Ha úgy gondolom. Persze gondolhatom másképp is. Raveon kolléga három remek dologgal lepett meg, vagyis néggyel, de az egyik "csak" már ismert mű folytatása volt: DMZ, Sandman Mistery Theatre és Ghost World. Képek nélküli bejegyzés.

A DMZ-t nem hittem volna, hogy éjszaka, kislámpánál, az ágy szélén görnyedve fogom elolvasni. Nem bírtam letenni, be kellett fejezzem. Pedig nem értékelem a háborús dolgokat, vagyis a hábórúról szóló dolgokat, vagyis a háborús környezetet, mint főszereplőt, egészen mással nyakonöntve (személyes kalandozások egy újságíró bőrében)... A Maus belémégette magát, kiindulási alap lett, hasonlóan a Sorstalansághoz, annak is főleg a Darvas Iván által felolvasott szövegéhez, vagy az Abigél-hez. Szóval azzal áltatom magam, hogy itt is szükségem van valami értékre mutató dologra. A DMZ nem tűnt ilyennek, jól kitalált alaphelyzetnek viszont igen.

A rajzok sem az eseteim - gondoltam, amíg nem olvastam a kötetet, mivel azt hittem, hogy szétszakadt, zsúfolt, komor és szaggatott hangulata lesz az egésznek, hogy ezzel is érzékeltesse a "lényeget" vagy mit. De nem. Folyékonyan, nagyon is folyékonyan olvasható képsorok, oldalak. A környezet persze abszurd, mint a szembenálló hadseregek közötti terület, de az elemi formák a helyükön vannak, nem mosott el mindent valami zaklatott köd.

A történetek könnyen csúsztak, de valószínűleg azért is, mert a helyzetet kihasználó sablonok (a túlélési kényszerhelyzet megváltoztat mindent: kapcsolatokat, értékrendet, udvarlási szokásokat) még nem voltak ismerősök - még most sem azok. Szóval lendületes, meghökkentő, ötletes, izgalmas képtelenség. Jól működik képregényként

Mondják, hogy késöbb már nem ilyen jó, mint az elején, lehet ezért is ítélem meg nem túl pozitívan - ami azt jelenti, hogy nem mászott feljebb a listámon, annak ellenére, hogy nem tagadom meg: bizony nagyon jó volt olvasni. Mondom, mindössze az hiányzott talán a "varázslatos kapcsolathoz", hogy az abszurd helyzet valami alapra mutató legyen a személyes kalandok helyett. Vagy ha valamennyire az is volt, akkor jobban összefonódjon vele.

A Sandman Mistery Theatre (The Vamp) a három közül a legtöbbet felfelé lépő cucc, vagyis az összes tpb-t felírtam, hogy majd... mindenképpen. Most is elmosolyodok, ahogy visszatartom a lélegzetem és összeszűkül a szemem, elkezd az a hangulatos film peregni, a 30-as évek zenéjével, emancipált nőcskéivel, sznob gazfickóival és családias zsarujával. Jaj, nagyon ott van.

A rajz elsőre hiányos, másodikra nagyképű (stílusos akar lenni?!), harmadikra célszerű és tényleg stílusos, negyedikre meg tökéletes választás ehhez a letűnt, de ismerős korhoz. Valószínűleg a színek is sokat dobnak, de a vágások, nagyítások, szerintem olyan észrevehetetlenek, vagyis jól szolgálják az olvasást, hogy minden ember bőrébe jól bele tud bújni az olvasó, szippantja befelé a környezet hangulata.

És bizony teljesen kendőzetlen, nem csak a brutalitás, bár itt inkább valódi kegyetlenség, női kezek által végrehajtva, vagy a vér látványa miatt, de a testi szerelem témája miatt is. Talán azért is kelt olyan jól átélhető hangulatot, mert a karakterek egyáltalán nem szuperhősök, hanem valódi, átlag-alkatú, átlag-gondolkodású, végülis kedves emberek. Már akik kedvesek. :) Szóval nem szélsőségekkel akarja eladni magát.

A Ghost World is megpendített húrokat. Bár ez a történet direkt húrpengetésre ment rá, tehát azt a jól felidézhető, kicsit késöbbről vissza/újra-nézhető kamaszkori elszakadásokat segít átélni. Tők jól. Mondjuk ez az egész nálam az utolsó harmadban kezdett hatni, de logikus, hogy előtte fel kellett építeni azt, amitől fájdalmas elszakadni...

Fura volt a rajzoknál a a szájak ábrázolása. A végére persze már nem is tűnt fel, ezért most meg sem tudom mondani, hogy akkor is olyanok voltak-e, de mintha zárt fogsorral és szétnyított ajkakkal - egyformán tartva a száját - beszélt volna mindenki.

Megpendültek a húrok, nem volt mese. Annyi mindenképp megjegyzésre kívánkozik, hogy számomra erre az "egyetlen" dologra volt kihegyezve az egész könyv: a kamaszkori elválásra - és ezt szinte az elejétől fogva lehetett tudni. Az otthoni kapcsolatok pl. nem voltak sehogyan sem kezelve és más sem szivárgott be, a pályaválasztás, vagy a családtervezés. Mintha átléptük volna már a küszöböt, de még nem látnák mi van rajta túl.

Kapcsolódik még, hogy rave az egyik füzetet, amit én adtam neki, tasakban, kartonnal adta vissza és annyira megtetszett ez így, olyan szép pedáns és profi, hogy kedvet kaptam én is így gyűjteni. Pedig az már más világ: akkor már nem mondhatom magamról, hogy nem vagyok gyűjtő, csak olvasó... :)