Semmiség

Emlékezetes élményem volt egy fél éve kb., amikor egy igéretesnek látszó füzetet vettem, a Johnny Hiro első részét. Amikor elolvastam, bosszankodnom kellett volna, de ehelyett szerencsére nagyot röhögtem magamban. Olvasom, olvasom, szépek a rajzok, legalábbis tetszenek, részletgazdagok, ötletesek, személyesek, érdekes és kissé abszurd események, minden rendben, mire a csattanó olyanra kerekedik, hogy leülök tőle.

Bunyó közben elalszik a legyőzendő ellenfél!?!? Mi van? Hihetetlen. Legalábbis nagyon nem illik bele az egészbe. Mintha a Kretén-be lenne való ez az összefüggéstelenség. Egy csattanó, poén, végkifejlet lehet kiszámítható, abszurd, csavaros, sokféle, de mind feltételez valamilyen kapcsolatot az előzményekkel. Ez meg nem! Könyörgöm! Fogtam erősen a fejem, de szerencsére tényleg mosolyogtam magamon. Basszus! Azonnal el is ajándékoztam a füzetet.

A történet ez, hogy élvezzétek ti is egy kicsit. Godzilla New York-ba jön és éjszaka észrevétlenül odalopódzik egy bérházhoz, kiüti a falát és elrabol egy alvó lányt. No problem, jó kezdet. A lány mellett fekvő barátja persze egy idő után elkezd fázni és felébred... Klassz. Nyuszipapucsban és pizsiben elindul, hogy legyőzze a szörnyeteget. A részletekre már nem emlékszem, a lényeg, hogy szörny-ütés után naaagy repülés következik, a lefelé tartó gyorsuló mozgás közben pedig még természetfeletti dolgok is felvetődnek, hogy vajon hogyan élhette túl... Rendben. A narrátortól kiderül, hogy Godzilla azért gyalogolt ennyit, mert Japánban a legyőzői között volt a lány anyja... Ha! Bonyodalom, kapcsolatok, egész okés.

És ekkor kerültem padlóra: az időeltolódás miatt a szörny elalszik. Édesdeden. Csak öt percre... Hát, mondom, ez nem lehet igaz...! Aztán még kis politikát is belehoznak, azt hiszem NY valódi polgármestere is szövegel egy sort, megköszönve Johnny tettét, de klasszul elutasítva a segítséget a ház befoltozására. Az ominózus oldalakat raveon kolléga beszkennelte (neki adtam tovább ezt a különleges képregényt):



Örök élmény volt ez a pofon, komolyan mondom. Sose kapjak nagyobbat. A poén az, hogy tök jó kritikákat olvasok róla és a rajz, a stílus, az egyediség miatt simán bejött volna nekem is, ami arra mutat, hogy a tartalom terén mintha lennének elvárásaim. Ennyit az egyéni ízlésről.

Egyébként nemrégen adtam el életemben először képregényt. Érdekes volt, mert elsősorban amiatt történt, hogy rájöttem: ezeket sosem fogom még egyszer elolvasni. A pláne az, hogy volt köztük olyan, amit két hete vettem meg... El is gondolkodtam azon, hogy amikor nagyon bejött egy-egy vásárlás, akkor vajon mitől sikerült jól. Kiderült, hogy az utánolvasástól. Nincs helyismeretem, nem ismerem a nagy (és a kis) neveket, de pár, egymástól független cikk és néhány rajz, esetleg a stílus alapján eddig mindig sikerült nekem tetszőt választani. Persze felmerült bennem az is, hogy maga a megismerési folyamat szerettette meg velem és nem kellett hozzá más csak egy esély részemről az alapból való elutasítás helyett, de csaknem... :)

Szóval annak ellenére, hogy nem tudom kit lehet gyűjtőnek nevezni, én nem mondanám magamra azt, annak ellenére, hogy sorozatok azért már kezdenek gyűlni, de ezeket egy műként, vagy a szintet megütő halmazként fogom fel. A lényeg az, hogy folyamatos a felülbírálat, nem kizárt, hogy lesznek még eladásaim. Nem azért veszek képregényt, hogy teljes legyen a sor, vagy hogy minél több legyen, hanem azért, hogy olvassam. Újra és újra. Készülök a nyugdíjas éveimre.