Semmiség

Emlékezetes élményem volt egy fél éve kb., amikor egy igéretesnek látszó füzetet vettem, a Johnny Hiro első részét. Amikor elolvastam, bosszankodnom kellett volna, de ehelyett szerencsére nagyot röhögtem magamban. Olvasom, olvasom, szépek a rajzok, legalábbis tetszenek, részletgazdagok, ötletesek, személyesek, érdekes és kissé abszurd események, minden rendben, mire a csattanó olyanra kerekedik, hogy leülök tőle.

Bunyó közben elalszik a legyőzendő ellenfél!?!? Mi van? Hihetetlen. Legalábbis nagyon nem illik bele az egészbe. Mintha a Kretén-be lenne való ez az összefüggéstelenség. Egy csattanó, poén, végkifejlet lehet kiszámítható, abszurd, csavaros, sokféle, de mind feltételez valamilyen kapcsolatot az előzményekkel. Ez meg nem! Könyörgöm! Fogtam erősen a fejem, de szerencsére tényleg mosolyogtam magamon. Basszus! Azonnal el is ajándékoztam a füzetet.

A történet ez, hogy élvezzétek ti is egy kicsit. Godzilla New York-ba jön és éjszaka észrevétlenül odalopódzik egy bérházhoz, kiüti a falát és elrabol egy alvó lányt. No problem, jó kezdet. A lány mellett fekvő barátja persze egy idő után elkezd fázni és felébred... Klassz. Nyuszipapucsban és pizsiben elindul, hogy legyőzze a szörnyeteget. A részletekre már nem emlékszem, a lényeg, hogy szörny-ütés után naaagy repülés következik, a lefelé tartó gyorsuló mozgás közben pedig még természetfeletti dolgok is felvetődnek, hogy vajon hogyan élhette túl... Rendben. A narrátortól kiderül, hogy Godzilla azért gyalogolt ennyit, mert Japánban a legyőzői között volt a lány anyja... Ha! Bonyodalom, kapcsolatok, egész okés.

És ekkor kerültem padlóra: az időeltolódás miatt a szörny elalszik. Édesdeden. Csak öt percre... Hát, mondom, ez nem lehet igaz...! Aztán még kis politikát is belehoznak, azt hiszem NY valódi polgármestere is szövegel egy sort, megköszönve Johnny tettét, de klasszul elutasítva a segítséget a ház befoltozására. Az ominózus oldalakat raveon kolléga beszkennelte (neki adtam tovább ezt a különleges képregényt):



Örök élmény volt ez a pofon, komolyan mondom. Sose kapjak nagyobbat. A poén az, hogy tök jó kritikákat olvasok róla és a rajz, a stílus, az egyediség miatt simán bejött volna nekem is, ami arra mutat, hogy a tartalom terén mintha lennének elvárásaim. Ennyit az egyéni ízlésről.

Egyébként nemrégen adtam el életemben először képregényt. Érdekes volt, mert elsősorban amiatt történt, hogy rájöttem: ezeket sosem fogom még egyszer elolvasni. A pláne az, hogy volt köztük olyan, amit két hete vettem meg... El is gondolkodtam azon, hogy amikor nagyon bejött egy-egy vásárlás, akkor vajon mitől sikerült jól. Kiderült, hogy az utánolvasástól. Nincs helyismeretem, nem ismerem a nagy (és a kis) neveket, de pár, egymástól független cikk és néhány rajz, esetleg a stílus alapján eddig mindig sikerült nekem tetszőt választani. Persze felmerült bennem az is, hogy maga a megismerési folyamat szerettette meg velem és nem kellett hozzá más csak egy esély részemről az alapból való elutasítás helyett, de csaknem... :)

Szóval annak ellenére, hogy nem tudom kit lehet gyűjtőnek nevezni, én nem mondanám magamra azt, annak ellenére, hogy sorozatok azért már kezdenek gyűlni, de ezeket egy műként, vagy a szintet megütő halmazként fogom fel. A lényeg az, hogy folyamatos a felülbírálat, nem kizárt, hogy lesznek még eladásaim. Nem azért veszek képregényt, hogy teljes legyen a sor, vagy hogy minél több legyen, hanem azért, hogy olvassam. Újra és újra. Készülök a nyugdíjas éveimre.

Magyar Batman 2005-2007-ben

"Első három évem"-nek mondhatnám, ha nem lettek volna a kamaszkori magyar füzetek, amik közül mondjuk kevésre emlékszem, de azért a köpeny árnyalata megmaradt. Most a kikerülhetetlen köpönyegforgató kalandjainak három újkori magyar kiadásáról írok. Azt hiszem a három közül az Első év áll hozzám a legközelebb. Nyaraltunk éppen, amikor megvettem, és drága feleségem nagyon rossz szemmel nézett a képregényre, szinte titokban kellett olvasnom.

Már az első képpel belopta magát a szívembe, olyan hangulatot teremtett rögtön. Tök általános külvárosi vasút-részlet, de a részletek, apróságok és a szín, meg persze a szöveg elég egyértelműek. Nagyon élveztem olvasni, szép lassan, részletesen megnézegettem, teljesen filmmé állt össze: a legjobb jelenetek képei a legjobb ritmusban.


A többihez képest ez a történet talán lazább és rövidebb szálakból áll, ami persze erős kötéllé fonódik, a gazdagsága többszöri olvasásra is kellemes. Klasszikus képregény érzését kelti, valószínűleg a témája (a "kezdetek"), a színezés és a korábbi kalandokra való visszautalások hiánya miatt is. Gyönyörűséges az esős hangulat is, amúgy is szeretem az esőt, szerintem nagyon illik a magányos érzéshez - ebben a gothami világban meg szinte mindenki magányos valahogy. Briliáns a magyar szöveg is, személyes, közvetlen és lényegre törő, tökéletes zsinór a képek gyöngyeihez.


Nincsenek korlátok, tágul-szűkül a látómező, lebeg a házak felett, vagy odafurakszik az orrod közelébe, semmi nem fogja vissza. Nem igazán lehet ezt ragozni, vagyis lehet, de nem akarom. Nagyon-nagyon emlékezetes élmény volt olvasni és később újra is. Nagyon jó a történet, a hangulat és a rajzok is - illenek egymáshoz, vagyis Batman-hez. Megismerkedni vele tökéletes volt.


Aztán jött a Hush. Nos, elképesztő volt olvasni. Brutálisan hatásos volt, ilyen tízpontos fogyasztói élményt még nem adtak el nekem. Tudtam ugye, hogy ez csak egy bunyó, vagy ez csak egy feltuningolt kocsi/repülő/motor, de a rajzok hihetetlenül kivetítették az akció könnyű, de pontos lényegét, a nehéz csizma talplenyomatát. Izgalom tartott fogva és utána kellemes érzés maradt, nem kellemetlen, mint pl. az Árnybírónál - lehet a "morális támasz" számított.


A beállások, sziluettek, figurák annyira, de annyira el vannak találva, hogy jobbak, mint amiket elő tud hozni az ember a tudatalattiból. Abszolút közhelyes formák, mozdulatok (persze Batmanian közhelyesek), de nem csak olyan, vagy hasonlít rá, hanem tényleg az, maguk válnak mintákká a jellegzetes kontúrok.


Aztán tavaly megérkezett a Préda. Más jellegű a történet, talán erre mondják, hogy detektíves, erős karaktere van a gonosznak is és vannak benne finomságok (pl. amikor hazafelé gyalogolnia kell B-nek), de sajnos nem tudott elvarázsolni, mint az Első év a hangulatos összhangjával, sem úgy, mint a Hush a hatásvadászatával. Számomra a rajzokban és a történet dizájnjában is van valami túlságosan jól felismerhető módszer, vagy technika... Az mondjuk egyértelmű - bár engem a végtelenítettség miatt nem tetszett annyira -, hogy a történeteket le kell zárni, ugyanakkor a folytatás lehetőségét is biztosítani kell, amire a vízben való eltűnés tökéletes megoldás, (ez a Hush és a Préda végén is ott figyel). Nekem talán az alábbi oldal tetszik a legjobban, a tipikus Batman kellékekkel...


Szóval a Préda rajzaiban találtam valami szememet szúrót. Persze nagyképűség ilyesmiről írni, de a szubjektív élményekre hivatkozva mégis megteszem, legfeljebb helyreigazítanak. Szóval az előző kép utolsó kockáján is kiütközik nekem valami "iskolából visszamaradt" jelleg, mintha még nem forrt volna ki Gulacy technikája. Persze valószínűleg korlátolt vagyok és nem ismerem fel a valódi stílust, de nekem a részletekből összeálló összhatás kicsit merev, kicsit sablonos. Mondjuk valószínűleg ezt nehéz lenne kikerülni, de ha már észreveszem és zavar, akkor valami nem működik - persze szubjektíve.

Az első oldalon, ahol (majdnem) a legjobbat kéne hoznia, számomra egy csomó nem túl előnyös beállítás szerepel (a következő képen). Például maga a perspektíva alapvetően kényelmesebb, mint látványos, persze szokatlan is, de kissé zavar, hogy nem tudom az egész mozgást elképzelni, pl. a bejárat tetejére lendülő Batman mintha túl közel és túl alacsonyan lenne a céljához. Az emberek felülről látszanak, nem kellett bajlódni a vertikális arányokkal, Batman egyik csizmatalpa is a nézőpont síkjában fut, még a pisztoly is pont szemből látszik. Persze a cím kiírására ötletes helyszín, de...


A következőnél már felmerült bennem, hogy vajon a környező emberek figuráit honnan válogathatta össze - főleg az eltérő ruha-stílus miatt...? Az, hogy közel hozza a szememhez őket, a társasági hangulatot kicsit jobban érezhetővé teszi - szinte átváltoznak a kellék-figurák valamit mégis kifejező alakokká. De tudjátok mi jutott eszembe a fotelban ülő nőről? Egy gumibaba. :D Nem mintha élőben találkoztam volna már olyannal, de ez az elvágólagos perspektíva és az Ó betű a szájában, hát... Szóval nekem olyan, mintha tanulók levetkőzendő rajzstílusából megmaradt volna egy csipetnyi érzékelhető adag.


A gondom ezzel az egész Batman jelenséggel az, hogy nem tudom igaziból megszeretni a figurát. Lehet, hogy nagyon sokat kéne olvasnom belőle. Vagy már kinőttem belőle. Vagy nem elég sokrétű nekem. Vagy nem elég hétköznapi. Nem adok sok esélyt neki, de elvileg lehetséges, hogy lelkes gyűjtője leszek pár év múlva - pár száz füzet átolvasása után. A bensőséges kapcsolat, ami pár kötetes alkotásokkal már létrejött, ezzel az ismert ikonnal még nem alakult ki.

A képregények szinte tökéletesek, az a jól beazonosítható sztereotip életérzés megfogható, átélhető, izgalmas. És perszehogy meg fogom venni az itthoni köteteket továbbra is, gyönyörűséges nyomdatermékek, valóban öröm kézbe fogni őket, bár ez közhely-dícséret, de valóság: a színek, a kötés, a vastag lapok, még a kiadvány súlya is jól megnyomja a különböző érzékszerveket...


Valójában tartok attól, hogy a figura "élettörténete" gyakorlatilag reménytelenné teszi, hogy teljesen a magamévá tudhassam, hisz fogalmam sincs róla, melyik történetfolyamot hagytam ki és mit veszítek vele. Másrészt a rengeteg füzet ellenére a karakter nem tud teljesen hozzám hasonló ember lenni, sosem látjuk fürdeni, vagy pipázni és köhögni, vagy bénázni egy lány hálószobájában, amikor reggel nem találja a borsot a tojásrántottához. Mintha túl távol lenne tőlem, ahhoz, hogy nagy kedvenc lehessen. Mégis ott van, még a nem képregényes halandók tudatában is, mint egyik ősi típusa a hősnek, elérhetetlenül, szürkén és nagyon keményen... Lassan kezdem megérteni miért hasonlítja Joker többször is önmagához Batmant.