Két képregényt kaptam kölcsön Lacitól, valódi képregényt, vagyis graphic novel-t. Felnőtteset, hosszút, sok szöveggel, egyéni történettel és rajzokkal. Rég olvastam ennyit, mostanában kevesebb kerül a kezeim közé, több könyvet végeztem ki, mint képregényt, de ezek nagyon finom falatok voltak most. Visszatérő téma fórumokon, hogy gyerekes dolog a képregény és ekkor szoktak utalni a hozzáértőbbek erre az alapvetően felnőtteknek szóló, számukra értékeket kínáló speciális műfajra (a GN-re), amiket komolyabb helyeken is "egy lapon" szoktak említeni a megszokott formátumú irodalmi művekkel, vagyis regényekkel, drámákkal.
Nem lesz sok szép, szkennelt kép, csak fotó, mivel a kölcsönképregényt nem szkennelem, nem mérem hány csillagos a töréstesztje. Elsőként a Bughouse című bogaras kötetet (ahogy megtudtam, ez az első kötet a (jelenlegi?) háromból) olvastam. Múlt század közepe, jazz-zenészek, éjszakai élet: ezzel a fíling, a kellékek már megvannak. És nem csak a tárgyakra, hanem erősen a szövegre vonatkozóan is: sokat és hangulatosan használja a szlenget, néha rövidít, közvetlen emiatt is a hangnem. És amiatt is, hogy mennyire pillanthatunk be a szereplők életébe, milyen története van az egésznek.
Igaziból nem nagy vaszisztdasz, egy fiatalkori barátság zenélésen, fél életen átívelő története, vágyakról, szenvedélyről, tehetségről, az életről. Nincs világmegváltás, még csak nagy igazságok sem hangoznak el, viszont felbontanak ezer sörösüveget a bár mellett ácsorogva, majd minden ötödik oldalon lelkesen kiáltják, hogy vazze, gyertek, csapjunk a húrok közé! Újra és újra átélhetjük a kábszer elkészítése alatti türelmetlen izgalmat, hogy aztán a csillagokat szóró és látó szem megnyugodjon a felszabadult tehetség szó szerint utánozhatatlan zenélésének átélésében...
Nem mélyülünk el az egyéniség mocsarában, vagy barlangjában, sem erdejében, nincsenek nagy törések a történetben, minden mint az életben, jön egymás után, van ami sikerül, van ami nem...
A rajzok is lazák, de van egyénisége a stílusnak és a karaktereknek is, talán lehet mondani, hogy tipikusak, sablonosak, és hétköznapiak - tényleg. Igen, ez is nagyon életszagú. A környezet ábrázolása elég szűk volt nekem, de teljesen illett a történethez. Gyakorlatilag nincs benne tágas hely, vagyis külső helyszín ábrázolása, vendéglők, városi utcai helyszínek, lakások, színpadok, 98%-ban ilyen "emberközeli" helyeken zajlik minden. Ez is nagyon odatesz a hangulathoz, fizikailag sem tudunk eltávolodni - mégsem nyomasztó (ezeknek a típusú helyeknek a hangulata persze egyéni ízlés kérdése is), mert a szleng megteremti azt a baráti, de nem fárasztóan mélyre ásó, "lelkizős" hangulatot.
Szóval jó volt. Hogy mi a végkicsengése, mi marad meg belőle nekem? Olyasmi, amivel naponta szembetalálja magát az ember, az élet folyásával, a hétköznapi döntésekkel, kétségekkel, örömökkel, amik végigvezetik, rossz esetben csak kísérik, legrosszabb esetben pedig csak észrevétlenül vannak ott az ember életében.
A másik könyv, amit kölcsön kaptam a Stuck Rubber Baby (wiki), ami személyesen sokkal jobban tetszett, mint a másik. Pedig nem úgy kezdődött. A bogaras jazz-sztorit sokkal-sokkal könnyebb volt olvasni, és bár a mélyebb értékekre nem repült rá direkt (vagyis sem általánosan, populárisan, sem személyesen nem merült a felszín alá egy bizonyos - elég közeli - határon túl), volt azért kis katarzisa az embernek, amikor a magából visszatükröződő szenvedéseket, útkeresést, élet-eseményeket olvashatta a lapokon.
Ez a SRB viszont nagyon rosszul indult. Egyrészt sokat kellett olvasni, amihez elég zárt, szinte nyomasztó rajzok tartoztak. Néhány oldal után viszont emlékekben, álomképekben, meghatározó életeseményekben máris elvitt valami igen személyes helyre, sokkal személyesebbre, mint a Bughouse (a fenti három oldal az első három a képregényből). Aztán viszont eljött egy olyan pont, amikor a részletes, történet-ív, vagy mélyebb ütés nélküli oldalakon át rágva magam, azt kérdeztem: el akarom én ezt olvasni? Kiadványszerkesztő barátom azt mondta, ahogy ránézett: nyomasztó, ő ezt nem bírná olvasni. Tényleg kétségeim voltak, hogy mennyit ér ez. De a 90. oldal környékén megtörtént az, ami átfordította a véleményemet: személyesen megérintett a történet, végre tudtam azonosulni a dologgal.
Most is azt gondolom, hogy lehetett volna jópár dolgot rövidebben tálalni úgy, hogy megmaradjon az, amit el akart mondani és az is megtörténjen, amit elő akart idézni az olvasóban - de az is eszembe jut, hogy végül is minden regénynek, amiket kiválónak tartanak, vannak lassabban lapozható, kevésbé szerethető részei is (á, mekkora okosság ez).
Ez a graphic novel pedig nagyon hasonlított egy igazi regényre. Semmi, de semmi nem volt benne a képregényekkel társítható "könnyed szórakozásból", nagyon komoly, életteli, húsba vágó, "fontos" kérdéseket feszegetett általában véve és személyes szinten is. Milyeneket? Például: vajon tudja-e az ember, hogy mit is akar - úgy általában az élettől, az életében? Hogyan néz szembe a hibás döntéseivel, félelmeivel, azzal, hogy mi mellé áll és mire mond nemet? Mi mellett tart ki, tud-e őszinte lenni, együtt érző, tetteiben is, nem csak szép gondolatokban? Mivé válik, mit tart fontosnak? Ezek tök általános kérdések, de Howard Cruse belehúzott a történetbe annyira személyesen, hogy átélhető volt, mert találkozott az emberben lévő, ezzel párhuzamos szálakkal - amik mindenkiben ott vannak.
Még filozófia tanárom mondta, hogy a Diszkoszvető szobrát anatómiailag vizsgálva lehetetlen a testhelyzet, mégis mindenki nagyon "jónak", kifejezőnek találja. Azt mondta: ilyen a remekmű - a valóságban nem létezik, de részleteiben nagyon valóságos, kapcsolódik az ember valóságához. Nos ez is. A könyv végén olvastam, hogy mennyi anyagot (korabeli fotók, múzeumlátogatások) gyűjtött az író, illetve hogy mennyi embertől hallott emlékek, történetek alapján gyúrta össze ezt az egészet ("alkotásilag" szerintem érdekes naplószerű feljegyzései is vannak a készítésről itt). Szerintem iszonyú jó lett a dramaturgia. Tényleg. Amikor bele tudtam végre merülni, szép nagy örvénybe kerültem, csapkodott ide-oda, mintha kiszámíthatatlan lett volna, de nagyon is megvoltak a törvényei, oda vitt a történet, ahova eredetileg akart - ahol nekem a legjobb volt.
Egy kis ijesztgetés: USA, 60-as évek, meleg férfi fiatalságának jelentős korszaka, útkeresés, szexuális identitás bizonytalansága... Teljes szókimondással - mondjuk a 18-as karikát elkerülő képekkel. De talán annál inkább ott van minden emiatt, mert több van az ember képzeletére bízva. Egyébként a "meleg" jeleneteknél mindennek ellenére elfogott bizonyos viszolygás, pedig egyik tesóm is ilyen irányultságú, de az egésznek az értékét egyáltalán nem csökkentette. Talán ez még egyik mérőszáma is annak, hogy mennyire hiteles.
A kötet utolsó szavai szerint: nem tudsz elszakadni attól, amit magad mögött hagysz - vagyis akármilyen kacskaringókkal, de a saját életed az, amit éltél, akikkel találkoztál, amit belevittél a világba (legyen az varázslatos jazz-koncert vagy nyilvános kiállás egy barátunk és önmagunk mellett - amit addig nem vállaltunk). Nincs mit letagadnod és nincs min szomorkodnod, ez nem feladatod az életben.
Ahogy egy ismerős mondta: nem vagy egyedül - talán ez a teremtés titka.
A CWR blogon olvastam egy új megjelenésről és feltűnt a szememnek a borítója, vettem a fáradtságot és visszatekertem az egérgörgőt, és megnéztem jobban. Ritkák már az ilyen megnézések, mert a beszerzendők listája bővül, néha belefáradok, hogy gyűjtsem a tetszetős címeket, mert újak jönnek, amik között elvárhatóan annyi a jó, mint a régiek között és azért ugye a jelenség (trend?) mindig az újítás, fejlődés. Legalább itt, a művészetben, ahol a szabadság uralkodik...
