Nem bírom ki, hogy ezt a képet ne rakjam ide, bár pár hónapos már és akit érdekel Bá és Moon, az biztos nézi a blogjukat is, de ez olyan széles mosolyra húzta a számat, ami régen történt már. Nem tudom, hogy könnyedebben és gyorsabban lehet-e emberközelivé varázsolni szuperhősöket... :)
Megkaptam nemrég Spirit félig új, félig régi sorozatának 8 füzetét, amit még a Kitchen Sink adott ki (akik a teljes Spirit sorozatot is kiadták), de már nem Eisner sztorik, sőt, neves manusok írták/rajzolták. Mivel erről a 8 füzetes sorozatról jókat olvastam, fellelkesültem annyira, hogy a Cooke-féle 2007-es, a best-of és a néhány régi fekete-fehér füzet mellé (szerintem záróakkordként) ennyi még landoljon nálam ebből a megmosolyogtató figurából, nem mellesleg remek képregényből. Bár hogy remek-e a sorozat, még nem derült ki, most az első számról írok spoileresebben, hogy érdekes legyen. "Will Esiner's The Spirit - The New Adventures" #1
Három történet, olyan rövidebb 7-9 oldalas hosszúsággal, ahogy eredetileg Will bácsi kitalálta (és ahogy olvastam a tőle származókat, remek méret ez, legalábbis az ő tollából. Nos, az első nagyon nem jött be, olyan egyszerű, ahogy mondani szokás, mint a faék, sztereotipiákon kívül nem találtam benne mást, még a rajz sem volt ütős. Lehet, egy eredettörténetnek nem szabad másnak lennie, de sajnálom, hogy nem volt más.
A másodikat valamivel jobb volt, szerencsére egy valamivel érdekesebb keretezéssel, de annyira oldszkúl történettel, hogy az elmesélés kis csavarintása nélkül bamba zs- minősítésű, csak ezért érdekes történet lenne. Gyanítom, hogy az egész a záró panelra épült.
A harmadik végre ott volt a szeren. Bár klasszikusnak ez sem mondható, mert Spirit összes kelléke csak díszlet volt egy fájdalmas emberi kapcsolat felvillantása ügyén, amikor is a löttyel dolgozó munkás nem tetszhalott lesz és feltámadt, mint Denny Colt, hanem elkezd fiatalodni. Se nyomozás, se leleplezés, még a legvégén sem kapcsolódik össze igazán Spirit és a történet, éppen csak egymás mellett vannak. De végre beköszön az ablakon az a jellegzetes és szerethető emberi vonal, amikor nem gonosz-jó sablonok pofozzák egymást, hanem emberek keverednek bajba, mókába, kényszerű bűnbe, Spirit pedig bénázik, de kitart, mókázik, de mellérúg, viszont fütyörészve továbbmegy. Halál egyszerű panelek, totálisan hétköznapi szereplő, csupasz, átélhető, egyszerű érzelemmel, nincs más, nincs akarás, kontraszt viszont van, a furcsa körülmények közepette is létező (más nem kell hozzá) hitvesi szeretet - mellett a teljesen sablonos képeken bénázó "nyomozó"... És a végén egy kedves, kellemes történet: jobban ott van mindenkinek a ki nem mondott, le nem rajzolt élete is így egymás mellé rakva, pont az olvasó fantáziája miatt.
A címlap rendkívül ütős, a füzet végén szerencsére az "újrainduló" olvasók és tán a sorozat alacsony sorszáma miatt korrekt, de nem túl hosszú ismeretterjesztő írás is olvasható, de ami a legtutibb az egészben (tényleg ezeket nézegettem leginkább), azok az eredeti Eisner oldalak. Van valami keserű sarkítás abban, hogy a környezetet ábrázolja, mellette nagy-nagy fantáziával, szerintem nagyon jó érzékkel alakítja ki a környezetet a kisebb-nagyobb, hétköznapi-eltúlzottabb kellékekkel. Tökre látszik, hogy szerette csinálni. Ki merne manapság ilyen harsány lámpafényeket rajzolni anélkül, hogy ne legyen túlhangsúlyozva valamilyen eltérült és eltitkolt múvészeti ideológia alapján, amit önmagának sem vall be (vagy éppen nagydobra ver)? :) Olcsó volt, fizikailag remek minőség és a belbecs is eredeti, legalábbis meg tudott vigasztalni a kezdeti elkedvetlenítés után.
Az alábbi videó rendes trailer, nincs már határ képregény és film között szinte, a zene, az animációk... Ja: a DC nagy dobását reklámozza, nem is értem hogy írhatták a CA-n, hogy kiszivárgott video, amikor ennyire hatásvadász.
Feleségem néha riasztóan nagy ellenszenvvel viseltetik a képregényekkel szemben, az erőszakosságra, értelmetlenségre hivatkozva... E cím és tartalom láttán aztán véglegesülne is a véleménye... Már három éve megjelent, de csak most olvastam Batman és Madárijesztő játékát.
Érdekes gondolatok keletkeznek csípőből, ha az ember hallgat egy képregény kiadót arról, hogy vajon milyen jövője van mondjuk az amcsi képregényeknek, főleg most, hogy a DC lenullázza a fő sorozatait és (majdnem?) egy szintre emeli a papír és a digitális kiadásokat.
Klasszikussá nőtt a szememben a Sword, legalábbis a történet szempontjából. Nem hiába volt a "sok" moralizálás a flashback-ek, mint töltőanyagok felhasználása ürügyén... Remek finálé lett, még a hetes buszon elolvastam és néztem ki a fejemből, hogy ezt biza értékelni fogom évek múlva is.
A múlt héten volt először, hogy Vladitól csak füzeteket hoztam el és ez jó apropó, hogy a füzetekkel és magával a vásárlással kapcsolatban is élménybeszámoljak - mint újkori szenvedély megéléséről. Magát a fogalmat (szenvedély) amúgy "okostolyásként" lenézem, mert milyen dolog az, hogy nem bír uralkodni magán az ember, de szihésen valószínűleg egészségesebb engedni valamennyit (saját magamnak), miközben annyira baromira tudatos az ember. Semmi vész, próbálok csak a képregényekről beszélni.
A Sword hetedik része az előző csúcspontja után kicsit kérdéses volt milyen érzéseket fog kelteni, de abszolúte nem csalódtam benne. Az előző féltucat füzetben izgalmas, ötletes - azt mondjuk nem tudom, hogy valójában mennyire eredeti, de nekem az volt -, gyakorlatilag sokkoló történet a tudatalatt mindenkiben ott lévő öröklét vágyáról és határtalan személyes hatalomról, mások fölé növésről. Számomra ez sok kimondatlan kérdést vet fel, valószínűleg majd mindenki másban is - és szerencsére a szereplők sem egydimenziósan viszonyulnak a dologhoz, sőt kifejezetten visszafogottan bomlanak kifelé a döntéseik, kérdéseik, irányaik a történetben. A hatodik füzetben lekerekedik a fejezet, magyarázatot (szó szerint őstörténetet) kapunk mindenre. Ez az utolsó előtti oldal a hetedik részből:
Ami nagyon tetszett, vagyis első olvasás után emlékezetes élmény volt, az a viszonylag sok beszéd hangulata. Az első füzetben szembesültem vele, hogy hétköznapi, hosszabb arc-kamerázás esetén milyen átérezhetően láthatók az apró, szöveghez nagyon passzoló mimikai mozdulatok, vagyis egyszerű beszélgetésekhet tökéletes panel-tartalom és -sorozat társult, ami odatette a hangulatot, ahova kell, ezekben az "unalmasabb" jelenetekben is.
Valahogy nagyon ki van számolva a feszültségkeltés, egyszerre visszafogott és pontos, számító, mintha hosszútávra, a mostra és a következőre és a legvégére is egyformán gondolnának az írok. Ebben a részben kapunk egy kellemesen határozott és igéretes bosszúállás motívumot, új távlatokat az üldözött szereplők mozgási lehetőségeit tekintve és apróságokat is, pl. egy bolti vásárlás kapcsán, ami elsőre kicsit érthetetlen, de másodikra telitalálat a félelmek ábrázolására, ugyanakkor tökéletes kontraszt, ami nálam jelentős árnyalást eredményezett. Hogy ne legyen túl hosszú ez a mondat, újba írom az előzőre a példát: vásárlásnál ott a főszereplőnél a kard, amivel fizikailag bármit megtehet, de végül felvesz egy símaszkot és úgy lép oda a pénztárhoz, hogy aztán rendesen fizessen - nehogy felismerjék...
Hát ezzel a Batman-nal (#675) nem tudok zöld ágra vergődni. Gyönyörűséges, bár egyszerű címlap, összetéveszthetetlen bármelyik más szuperhőssel, szép rajzok belül, még kifejezőek is, látható a különbség az ifjú titánok és Bruce Wayne között - az életkor, vagy a történet szempontjából fontos belső rendezettség vagy nyugalom szempontjából is. Ráadásul tegnap reggel elolvastam újra és remek kompozícióknak tűntek az oldalak - próbáljátok ki a reggeli indítás és a napi melókezdés közötti stresszmentes félórás képregényolvasást, nekem mindig jobb élmény, mint más napszakban. Szóval egyrészt olyan hatása volt, mint a Hush-nak, szó szerint magával ragadó látvány, amiért hálás vagyok, de a történet az egyfolytában a szappanopera kifejezést juttatja eszembe. De komolyan.
Az eggyel ezelőtti részben következett az egyszobás küzdelem és szabadulás, miközben feltárul, hogy több Batman-like álruhás őrült is "harcol a trónért"(?) és az előzményekből is többet megtudunk. Okés, elcsíptem egy történet végét, de érthető a pár kockányi/oldalnyi vissza-következtetések miatt. Nohát ezután a mostani füzetben Robin(?) és Nigthwing épp legyaknak egy halom bűnözőt, Bruce vacsora közben morcizik egy hisztis szépséggel és egy nő Robin Hood hasonmásával arról beszélget, hogy Batman fia csodagyerek...
Aztán a végére összefutnak a szálak, amikor még véget sem ért a bunyó, a sarkkörön túl máris tudnak a dologról - ezen is csak néztem. De érted: előzőleg egy Batman-pótlék csoport és egyedeinek harca zárult le (persze nem véglegesen), aztán itt van ez a vacsora és egy bunyó, miközben egy távloli helyen Batman fia gyakorolja a célbalövést és a következő számban meg kezdődik a naaagy Batman R.I.P. történet. Szóval teljesen az a szituáció ugrik be, hogy nem olvastam a műsorújságban az előző részek tartalmát. Nem baj, egy évnyit csak megveszek Denevéremberből, meg utána is picit talán, ha nem sokallok be, aztán majd döntök, hogy kell-e ez nekem. Érzem, hogy közömbös nem leszek, vagy belehamarodok, vagy megútálom.
Tökéletes illusztrációja ennek a követhetetlen szuperhős kavalkádnak pont a füzet végén lévő szerkesztői szöveg (az előbbi kép), ami arról szól, hogy mennyire akarják és milyen nehéz a sok történetet egyetlen (vagy több?) univerzumban passzolósan összehozni, ezért kitalálták azt, hogy a fontos "mérföldköveket", fordulópontokat külön megjelölik és annak is érdemes elolvasni, aki nem veszi azt a sorozatot. Klafa: egyrészt vegyél mást is, ne csak a kedvencet, másrészt kevesebbet kérhetsz rajtunk számon, mert elég a "Sightings" cuccokat szorosan egyeztetni - így fogják jelölni a DC Univerzum főbb eseményeit. Nem semmi.
A #16 is ugyan azzal a hibával, vagy inkább hiányossággal küszködik, mint a többi, a #12 (vagy inkább a #13, mert abban vegyes szerzőktől voltak rövidebb történetek) után: a detektív történeten kívűl sablonos, egyszerű poénok, a karakterek elcseszése (főleg Dolan lányáé), az ismert jellemek mellől Cooke-kal (aki a #12-ig írta és rajzolta) eltüntek a bármiben is újat adó vonások, vagyis egyhangú, érdektelen, csak a sablonokat megtartó füzetekké vált. És nem olyan újdonságot várok, ami pl. a zombik behozása volt tavaly, hanem mondjuk a modern környezet kihasználása, a társadalomkritika aktualizálása (persze nem ez a fő csapásirány, de tökéletes kisérőzene), és mellette a karakter lényegének megtartása - de nem.
Nem mosolyodtam el rajta egyszer sem, nem izgultam, nem kapott meg egy oldalfelépítés, hangulata sem volt - jó, mondjuk Cooke biztos különleges tehetség, egyedi és szerintem nagyon ért írni is és rajzlni is képregényt, de ez az Aragones valahogy mellélőtt. Ez itt egy bármilyen korba áthelyezhető, egyszerű detektívtörténet, minimális humorral. Nem ragozom, a Spirit füzetekről amúgyis akarok írni egy ideje.
Erre a fura nevű narancssárga füzetre Vladi beszélt rá (először megkérdeztem: nincs a címe végén ipszilon?), és csakis azért vettem meg, mert éppen belefért a pénzembe, illetve még a szép rajzok számítottak. Több nem is jött ki belőle, mert nem képregény, hanem egy rajzolónak (aki híres neves ugyan, de akkor és ott be kellett valljam, hogy nem ismerem) a kedvtelése: szuperfotorealisztikus nőcik (divatlapból másolt) rajzai, agymenős szöveggel - ami kis sztorit kerít köréjük. Szóval van bennük rajztechnika csillogtatása, sok hasonló stílusban jártas kolléga megidézése, illetve a rajz tárgyainak (glamour) kigúnyolása, vagy legalábbis olyan szemmel való nézése (a szövegen keresztül), ahogyan nem szokás ezeket. Ahogy nézegettem, a rajzok egyre brutálisabbakká váltak számomra, vagyis ilyen minőséget rajzban ritkán látok - és ezt egyre jobban értékeltem, ahogy bele-bele lapoztam. Az más kérdés, hogy ez a stílus valahogy nem a kedvencem, de valószínűleg azért, mert egyrészt tapasztalat, másrészt előítélet részemről, hogy a hiperrealisztikus rajzok mellé a történet csak kísérő, ami nálam rossz pont.
Érdekes a kontraszt a csúcsminőségű rajzok és a félig egoista, félig marháskodó, harmadik felében meg rajzleckét adó szöveggel, vagyis a történet hiányával. Tényleg fura hatása volt ennek az egyensúlytalaánságnak, de nem hiányzik, többet nem veszek ebből, ennyi elég belőle - még az is lehet, hogy néha elő fogom venni.
Ez meglepett, ajándékba kaptam a többi mellé és a legfrissebbnek éreztem első ránézésre - főleg a Spirit és a Glamourpuss mellett. Aztán már nem annyira, de óhatatlanul is más szemmel néztem rá, lévén a 80-as évekből származik és a rajzok, a beírás gyakorlatilag egy mostanában megjelent magyar szerzői képregénynél is gyengébb minőségű, a történet pedig hatalmas koppintás, vagyis valójában paródia, de erős kaland-elemekkel... Ezt jól megmondtam. Szóval sci-fi történet egy USS Pragmatic nevű, hajszárító alakú űrhajó kalandjairól (nem palacsintasütő alakú, mint az USS Enterprise a Star Trek-ből - az ötlet biztos, hogy a fürdőszobában született), hihetetlenül másolós elemek a 2001 űrodüsszeiából, furcsa főszereplő tojásfejjel, mintha karikatúra lenne és közben egész jó, akciódús kalandok.
Magán azon, hogy egyáltalán gyűjtsek-e füzetet, elgondolkodtam, amikor rájöttem, hogy lassabban és valamivel drágábban jutok hozzá egy sztorihoz, bár hamarabb. Amikor a Spirit-et elkezdtem (az volt az első), akkor az is indok volt, hogy na, ezt biztosan nem adják ki gyűjteményesben, mivel különálló történetek majdnem mind, de kiadták mégis, ráadásul keményfedelesben. Ami vígasztalt az ára miatt egy kicsit. Batman-nál ugye tuti, hogy nem adnak ki mindent, mondjuk a R.I.P. lehet, hogy kijön, viszont a Sword biztosan megjelenik tp-ben, úgyhogy ez a kérdés ott lebeg a fejem felett. Sok képregény van, amit szeretnék, de nincs meg, és hamarabb fejeződne be egy sorozat, ha havonta megvenném egy könyvében 5-6 részét, mint hogy 3-4 különböző füzetért fizessek. Valószínűleg mégis lesz olyan sorozat, amit így szedek össze, kicsit azért is, mert mintha ez a füzetezés hozzátartozna a képregényes követelményekhez, kicsit meg a különlegessége miatt. Ráadásul a Sword az Image kiadásában szerencsére nem hordoz reklámot, nem úgy, mint a DC füzetek. És könnyebben is lehet szkennelni. Viszont a tárolása macerásabb. De mégis... :)