A következő címkéjű bejegyzések mutatása: amerikai comics. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: amerikai comics. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. június 13., szerda

És tényleg

Nem bírom ki, hogy ezt a képet ne rakjam ide, bár pár hónapos már és akit érdekel Bá és Moon, az biztos nézi a blogjukat is, de ez olyan széles mosolyra húzta a számat, ami régen történt már. Nem tudom, hogy könnyedebben és gyorsabban lehet-e emberközelivé varázsolni szuperhősöket... :)



2012. május 24., csütörtök

Salala-la-laaa

Ez a Shangri La cucc nem volt olyan kiemelkedő élmény, amiről pozitív vagy negatív értéke miatt gondoltam, hogy írok, hanem egyszerűen azért, mert megvan (hála a TFAW még tavaly őszi kiárusításának és Honfi segítségének) és elolvastam. Jó régen olvastam képregényt, de a tavasz a jelek szerint meghozta a kedvem és miért ne csináljam azt, ami jól esik?

Amúgy kellemes, nagyon rövid, talán három vagy négyfüzetnyi, de nem az a kategória, ami komolyabban megérint, nem meglepő, nem túlságosan emberközeli, nem gondolkodtat el (ha csak úgy nem nézzük, hogy egy záptolyás vagy egy hópehely is el tud gondolkodtatni bármiről - ami tényleg így is van...).

Krimi, road movie, zenészvilág, ezeket mind szerethette az író. Sok sablon van belegyúrva, a katonaságtól kiugrott profi bérgyilkos nőtől kezdve a beképzelt, lezüllött popsztáron át, aki persze értékes emberi kvalitásokkal is kell hogy rendelkezzen, a country-messiás éneklő szadistáig, meg persze a világuralmi magasságokig elérő lemezkiadókig.... Mégsem zavaró, talán azért mert egyensúlyosan van összeállítva, vagy mert konzisztens és így el tudja fogadni az ember.

A rajz leginkább a békebeli Fazekas Attila képregényeket idézi, azzal a különbséggel, hogy itt az arckifejezések szabadabbak, az árnyékok hangsúlyosabbak, amik egész elrugaszkodott arcokat eredményeznek egy- egy pillanatban, míg Attila (én úgy emlékszem) inkább a fej, az arc szépségének érintetlenségére vigyázott, mint. Mondjuk a helyes anatómiára. De ez csak emlék...


A panelek viszonylag szabadok, illik az akciózáshoz, a kedvencem a fenti oldal, ahol a kivégzés brutalitása Spielberg-szerű biciklis vágtába vált át. Kapunk egy ötletes keretet is az egészhez, ahol valami zenész-menyországban (vagy pokolban? - ezt nem tudtam eldönteni) tévén nézik az ismerős figurák magát a képregényt, mint filmet.

Volt egy pont, ahol megérintett a dolog és elvesztem benne, amikor a két rohadtul össze nem illő ember menekül és hétköznapi helyzetben, összezárva egy tankolás ürügyén beszélgetnek - na, akkor lehet közelebb kerülni hozzájuk, belehelyezkedni ikicsit a kicsit lelassult, de többféle feszültséget hordozó sztoriba.

Brubaker és Haugham is dicséri a kötetet, de van egy olyan halvány érzésem, hogy az Image kiadóval szerződött emberként... Mostanában olvasom egyébként Brubalker twitter-bejegyzéseit is és olyan jól nyomja a sódert, hogy tuti kedvet kaptam a hasonszőrű Criminal-hoz pl. Mondjuk Cloonan cuccaihoz is, amikről ír, úgyhogy lehet, hogy bármit el tudnának adni nekem twitteren keresztül (ha volna rá pénzem), mert van egy nagyon erős varázsa ennek az azonnal, személyes kapcsolattartásnak.


2011. október 9., vasárnap

Emlékezés

A "New Adventures" füzeteket az elsőnél hagytam abba a múltkor, összesen nyolc jelent meg, most a következő hármat rakom ide. A szomorú benne az, hogy igaziból nem érdemes folytatni ezt a karaktert. Legalábbis úgy nem, ahogy régebben ez sikeres lett. Nem működnek az átlagos, poénos, rejtélyes dolgok, kell valami még hozzá. És ha megvan az a valami, szinte mindegy mi is történik Spirit-tel.

A második füzetben Van valami, ami Gaiman-nek és Campbell-nek köszönhető. Fura, szerintem nagyon is kettejüknek írta Gaiman ezt a cuccot, nem ismerem Campbell-t, de amennyit olvastam róla, ahhoz a befelé vizsgálódó, önmagán keresztül kiforduló rezignált tükröződéssel játszó hangulat teljesen illik. Azért is emlékezetes ez a történet, mert van benne egy olyasféle izgalom, ami bármilyen körülmények között a "bármi megtörténhet" feszültségét tartja az emberben.

Közben itt nincs semmi. Egy író ponyvás megbízásával küszködik, bizonytalanul méregeti a csábos szomszédasszonyt, Spirit idétlenül sablonos lótása-futása banális ütközéseket okoz, elcsépelt akciófilmes jelenetekre mondatja Gaiman azt, hogy ez nem lehet más csak forgatás... Szóval nagyon is gazdag, élvezetes, emlékezetes sztori. Olyan egyéni íze van, amire emlékszik az ember és élvezettel keresi a titkát.

Ebben a füzetben a második történet iszonyatosan elszúrt. Éppen hogy oda van biggyesztve egy kis poénosság (Spiritnél legmegszokottabbak közül: leszúrja a főnöke, hogy szedje össze magát, miközben ő az életét kockáztatja), de emellett halál sablonos történet, semmi, de semmi egyéniség nélkül. Ha az előzőhöz képest nézem: nincs benne a szerzőnek viszonya Spirit-hez. Ha lenne, akármilyen, az már izgalmas lenne. De nincs.

A harmadik, na, abban van valami édesség. Ebben a főszereplő megint a kisember, a meghatározott pályán mozgó, szerencsétlenül sorsától menekülni nem tudó kis gazember, akinek a történetét (Spirit csak mellékszereplő) teljesen jogosan egy óriási társasjáték-táblára rajzolja fel a picike történet mégpicikébb kerettörténete. Drámai, személyes és általános. Ezt a fajta mellékízt tökéletesen megérezte az író (John Wagner).

A harmadik füzetben két történet van, az első egy Moore tisztelgés, a második megint a kisemberre hajt, de nem nagyon találja el. Moore zseniális módját választotta annak, hogy Spirit történetet írjon, egyrészt a távoli jövőbe helyezte, másrészt egy Spirit-emléktúra idegenvezetőjének szájába adta Spirit-történetek (legalábbis Moore számára?) legfontosabb részeire való figyelem-felhívást. A betűket formázó tereptárgyak, a női szereplők jelentősége... Ennek a rajza is odatett nagyon, le voltam nyűgözve.

Nyilván személyes dolog, hogy tetszenek az ilyen letisztult rajzok is, de ezek nagyon illettek a történethez. Visszaemlékezés ez, tisztelgés, mindenféle művészieskedés nélkül, lassú, nyugodt vonulás, a gondolatok belül peregnek és a megidézett múltban. Mindegyik oldal egy teljes szélességű négyzetes és egy maradék helyet kitöltő négyszögből áll, remek komponálásokkal. felül mindig nagylátószög, burjánzó Spirit-emlékek, futurisztikus betűtípus, szédítő távolságok, alul személyes kézírás, részletekre közelítés, a fejben belül hangzó gondolatok visszhangja. A tökély az, hogy átjön: Moore szerint Spirit olyan karakter, ami sosem hal meg.

A második történet egy túlságosan hosszúra nyújtott átlagos krimitörténet, egy csavarnak látszani akaró ügyeskedéssel, de sajnos sem a rajz, sem a tartalom nem nyújtott többet egy kiszámítható és mást nem is célzó C-kategóriás szerda esti kriminél. Igaziból ez is lehetne szórakoztató, de könyörgöm, miért átlagos dolgokkal tömje az ember a fejét, amikor igenis vannak bőven felemelőbb, tartalmasabb alkotások?

Ja, ennek a harmadiknak a hátlapján van egy Moebius "rajz", az öreg Spirit-ről, talán nem véletlenül Moore visszaemlékező tisztelgésével egy füzeteben. Nagyon megkapó, gondoltam rá, hogy kirakom valahova a falra, olyan emblematikus, olyan zseniális maga a rajz is, de olyan sok eredeti, emberi, felemelő, hősies és sokféle férfiasságot magába foglaló emlék kapcsolódik már bennem ehhez a Spirit-hez, hogy ez nagyon jó kis "gyújtópont" lehetne, ami egy képen keresztül mindezt fel tudja idézni.

Iderakom az "Utolsó villamos" című eredeti Eisner oldalt is, ami szerencsére megvan a Best of kötetben (azok aztán ütősek, majd sorra kerülnek egyszer), mert ez valami csodálatos oldal. Ezekben a "New Adventures" füzetekben van egy-egy egész-oldalas panel, általában még Eisner kezéből, ami remek amiatt, hogy valami nagyon jót is talál az ember a füzetben, ha épp a "rendes" történetek nem sikerültek jól. Ez a '46-os oldal viszont iszonyat jó.

A negyedik füzet három krimisztori, féééélelemetes náci robotokkal, brutális, csontvázzá gyilkoló bogarakról és persze egy gyönyörűnek szűnt tolvajról, akiket mind-mind jól elkap hős Spirit-ünk. Nem is tudok róla egy bekezdésnél többet írni, olyan sablonosak. A poén, hogy az első "splash"-oldala egész jól sikerült a többi ilyen rajzhoz képest (ebben a sorozatban), fájdalmas arra gondolni, hogy Cooke mennyire jókat csinált.


2011. szeptember 22., csütörtök

CDS

Én nem tudom mi ez, de rohadtul élvezem: a Zsákutca szórakoztat. nem olyan leszűkült, mint Garfield, nem olyan egyszemélyes mint Kázmér és Huba, nem felnőttes és nem gyerekes, hanem mindkettő, de ami a legjobb, néha helycsere is van: a felnőttek halálosan gyerekesek. Cul de Sac!

Elraktam magamnak három csíkot, hogy basszus, ezt közzé kell tenni (vagyis inkább: elraknom a magamnak hátrahagyott bejegyzések közé). Rögtön az első halálos az első kockájával, már azzal, hogy a képregényrajzolást teszi meg témának.


A tanár tuti jófej, bámulatos, hogy ezen az egyszerűnek tűnő rajzon hogy tud ügyeskedni Thomson, mert nekem egészen átjön a fazon belső izgalma a képregényrajzolással kapcsolatban, ahogy odaáll a gyerekek elé, akik még befogadók és kisüt belőle az öröm, hogy akkor most ezt nekik is átadja...

A gyerekek poénjai meg szokás szerint olyan váratlanok és akkorát ugranak, mint második lányom foci-rúgásai, amikor a röhögéstől nem bírtam kivédeni őket, mert képtelenség volt kiszámítanom a lába mozgásából a labda útját. Bámulatosan gyerekes, egyszerű, de szabad, mint egy meditáló felnőtt, visszafogottság nélkül.

A második csík első képén is ott van az ovis abszurditás, ahogy a felnőttek átalakulnak valamilyen infantilis lénnyé, amit röhögve kiaknáznak vagy visszájára fordítanak a lurkók.


Ez a segítő muki is, akinek a vállát olyan jellegzetesen tolja előre az óvónő, inkább látszik egy fejlődésben visszamaradt kamasznak, aki örül, hogy feladatot kap a művészképzőben végre, minthogy mintakép legyen a lurkók számára. A második poén-kocka pedig megint máshonnan nézi az egészet, sőt harmad-honnan is, ahogy anya és lánya értelmezik a helyzetet és kötik az emlékeikhez.

A harmadik strip sem kutya, sőt bravúros, hogy a három kockán három különböző felütés, poén, jellemrajz van egymés után és még kapcsolódnak is egymáshoz...


Mint egy rövidfilm, amiben a szereplők láncolva kapcsolódnak és külön történeteik vannak. De ezt családon belül megoldani, fejingatós találattal a kommunikációs és életkori eltérésekre, így kihozni belőle ezeket a finom, személyes, jellegzetes mosolyokat... szerintem nagyon nagy!

2011. augusztus 22., hétfő

Múltidéző

Megkaptam nemrég Spirit félig új, félig régi sorozatának 8 füzetét, amit még a Kitchen Sink adott ki (akik a teljes Spirit sorozatot is kiadták), de már nem Eisner sztorik, sőt, neves manusok írták/rajzolták. Mivel erről a 8 füzetes sorozatról jókat olvastam, fellelkesültem annyira, hogy a Cooke-féle 2007-es, a best-of és a néhány régi fekete-fehér füzet mellé (szerintem záróakkordként) ennyi még landoljon nálam ebből a megmosolyogtató figurából, nem mellesleg remek képregényből. Bár hogy remek-e a sorozat, még nem derült ki, most az első számról írok spoileresebben, hogy érdekes legyen. "Will Esiner's The Spirit - The New Adventures" #1

Három történet, olyan rövidebb 7-9 oldalas hosszúsággal, ahogy eredetileg Will bácsi kitalálta (és ahogy olvastam a tőle származókat, remek méret ez, legalábbis az ő tollából. Nos, az első nagyon nem jött be, olyan egyszerű, ahogy mondani szokás, mint a faék, sztereotipiákon kívül nem találtam benne mást, még a rajz sem volt ütős. Lehet, egy eredettörténetnek nem szabad másnak lennie, de sajnálom, hogy nem volt más.

A másodikat valamivel jobb volt, szerencsére egy valamivel érdekesebb keretezéssel, de annyira oldszkúl történettel, hogy az elmesélés kis csavarintása nélkül bamba zs- minősítésű, csak ezért érdekes történet lenne. Gyanítom, hogy az egész a záró panelra épült.

A harmadik végre ott volt a szeren. Bár klasszikusnak ez sem mondható, mert Spirit összes kelléke csak díszlet volt egy fájdalmas emberi kapcsolat felvillantása ügyén, amikor is a löttyel dolgozó munkás nem tetszhalott lesz és feltámadt, mint Denny Colt, hanem elkezd fiatalodni. Se nyomozás, se leleplezés, még a legvégén sem kapcsolódik össze igazán Spirit és a történet, éppen csak egymás mellett vannak. De végre beköszön az ablakon az a jellegzetes és szerethető emberi vonal, amikor nem gonosz-jó sablonok pofozzák egymást, hanem emberek keverednek bajba, mókába, kényszerű bűnbe, Spirit pedig bénázik, de kitart, mókázik, de mellérúg, viszont fütyörészve továbbmegy. Halál egyszerű panelek, totálisan hétköznapi szereplő, csupasz, átélhető, egyszerű érzelemmel, nincs más, nincs akarás, kontraszt viszont van, a furcsa körülmények közepette is létező (más nem kell hozzá) hitvesi szeretet - mellett a teljesen sablonos képeken bénázó "nyomozó"... És a végén egy kedves, kellemes történet: jobban ott van mindenkinek a ki nem mondott, le nem rajzolt élete is így egymás mellé rakva, pont az olvasó fantáziája miatt.

A címlap rendkívül ütős, a füzet végén szerencsére az "újrainduló" olvasók és tán a sorozat alacsony sorszáma miatt korrekt, de nem túl hosszú ismeretterjesztő írás is olvasható, de ami a legtutibb az egészben (tényleg ezeket nézegettem leginkább), azok az eredeti Eisner oldalak. Van valami keserű sarkítás abban, hogy a környezetet ábrázolja, mellette nagy-nagy fantáziával, szerintem nagyon jó érzékkel alakítja ki a környezetet a kisebb-nagyobb, hétköznapi-eltúlzottabb kellékekkel. Tökre látszik, hogy szerette csinálni. Ki merne manapság ilyen harsány lámpafényeket rajzolni anélkül, hogy ne legyen túlhangsúlyozva valamilyen eltérült és eltitkolt múvészeti ideológia alapján, amit önmagának sem vall be (vagy éppen nagydobra ver)? :) Olcsó volt, fizikailag remek minőség és a belbecs is eredeti, legalábbis meg tudott vigasztalni a kezdeti elkedvetlenítés után.

A további füzetek jönnek még.


2011. július 1., péntek

Trailer

Az alábbi videó rendes trailer, nincs már határ képregény és film között szinte, a zene, az animációk... Ja: a DC nagy dobását reklámozza, nem is értem hogy írhatták a CA-n, hogy kiszivárgott video, amikor ennyire hatásvadász.

Egyébként nekem is ez volt eddig az érzésem: na, neki lehet állni gyűjteni. Nem kell tudnom semmit, jöhetnek a havi kalandok, nincs magyarázatra szoruló félmondat, nincs kiesett idő... Persze nagyon igaza is van ennek a Chris Sims-nek, amikor azt mondja, hogy "They (mindenki más) come off like salesmen pitching a product, he (Morrison) seems like a guy excited about storytelling. And that's what makes me excited about comics."



2011. június 29., szerda

Terror

Feleségem néha riasztóan nagy ellenszenvvel viseltetik a képregényekkel szemben, az erőszakosságra, értelmetlenségre hivatkozva... E cím és tartalom láttán aztán véglegesülne is a véleménye... Már három éve megjelent, de csak most olvastam Batman és Madárijesztő játékát.


Három részletben olvastam és háromféle élményem volt. Szeretném azt hinni, hogy nem a hangulatomtól vagy a körülményektől függött, de nem tudom kizárni.


Az első részét szinte untam, azt hittem nem jutok végig. Lassú, tipikus lufira lövő monológok, naaagy sablonok felmutatása, még a fordítás is fura néhol, menő akar lenni pár kifejezéssel, de a műanyagból kézzel simára csiszolt rajzokhoz nem illik.


Aztán jött Macskanő és jó nagy személyességet belerakott, de lehet, hogy nekem egyszerűen fontosak a női karakterek a épregényekben (is). Spirit-nél is ők voltak az esszencia egyik összetevője, vagyis hogy nők IS legyenek, így sokkal több, árnyaltabb, feszültebb. Szóval tapinthatóvá, emberszagúvá vált az egész. Jó, így szeretem, ez az íz bejön.


A harmadik harmad adrenalinos lett, illett az eredeti emlékeimmel támogatott képhez, ami Batman-ra van ragasztva, feszült, kihegyezett volt. Nagyon is egyszerű, de okés, mert Batman-os volt: hidegvérű, reménytelen, feszített.

Pláne hogy az egész kötet egy füzet árába került egy komoly leértékeléskor. A végére azt vettem észre, hogy örülök, hogy megvan a kötet - felnőtt a szememben a régi Semic-es Batman füzetekhez. A rajza nem az igazi, egészében a szöveg és a történet sem hibátlan (legalábbis az én szememben), de sikerült a küszöböt átlépnie.

Repül!

Érdekes gondolatok keletkeznek csípőből, ha az ember hallgat egy képregény kiadót arról, hogy vajon milyen jövője van mondjuk az amcsi képregényeknek, főleg most, hogy a DC lenullázza a fő sorozatait és (majdnem?) egy szintre emeli a papír és a digitális kiadásokat.

Ez az "újrakezdés" visszatérő dolog és tán lehet, hogy az életciklusában a havi képregények eljutottak oda, hogy másra van szükség, lehetetlenség úgy folytatni, ahogy eddig teltek az évek? Érted, senki nem hal meg, mert ha meg is hal, feltámad, de tényleg, kiderülnek évekről, hogy meg sem történtek, házasságok válnak semmivé, csak hogy "változtassanak valamit, hogy "történjen" valami.

Hát basszus, lehet, hogy ennyi volt a hagyományos havi szuperhősöknek, akik 20-30-40 éve nyomják az ipart: nem tudnak újat adni? Simán.

A történet mentheti meg a dolgot, nem a színes, sablonos havi füzet. Ha van történet, az érdekli az embereket, régen kinőttek már a "hú, Superman tud repülni" izgalomból. Emiatt nem veszik meg. Olyan sokat elmondtak már róluk, hogy jó mélyen be kell nyúlni a felszín alá és annak a történetnek még jónak is kell lennie. Legalábbis nálam.

Egészen fura érzés lesz szeptembertől azt mondani, hogy: hm, megvan a Superman első száma. :) Most, hogy nézem a Smallville-t, ezt nem bírom kihagyni. Gyermekkoromban néztem fel (a kifejezés valódi értelmében) Clark Kent alakjára, emlékszem egy szép nagy albumot hozott is apám, amit balga módon elcseréltem egy négyszínű golyóstollra, abban azért voltak rajzok. Meg az egész fíling. Emberfeletti emberség. Ki nem vágyik ilyesmire gyerekként?


A Smallville erre nagyon jól rájátszik (mi másra alapozhatna?), klasszul belekeveri a gimis szerelmi csacskaságokat, fehér fogsorokal, de sötét sziruppal, gyilkosságokkal, rémségekkel leöntve. Ott lebeg az egészben a sötét lehetőség. Kent és Lex sem tökéletes, mindketten küzdenek a sorsukért.

Szóval felébredt bennem valami Superman nosztalgia. Hadd repüljön!

2010. június 29., kedd

A kard másik vége

Klasszikussá nőtt a szememben a Sword, legalábbis a történet szempontjából. Nem hiába volt a "sok" moralizálás a flashback-ek, mint töltőanyagok felhasználása ürügyén... Remek finálé lett, még a hetes buszon elolvastam és néztem ki a fejemből, hogy ezt biza értékelni fogom évek múlva is.

Az ütött meg, hogy olyan volt a hatása, mint egy valóban klasszikus történet vége után: újraszőttem a fejemben a történetszálat, nem csak a mozaik-kirakása miatt, vagyis igen, de nem az elsődleges történet-felszín képe miatt, hanem amiatt, ami alatta van. Elsőre érthetetlen, de ott van a magyarázat a hétköznapi alatt (hogy jó hasonlat legyen): az emberfeletti.


Akármennyire "emberek" vagyunk a szó degradáló értelmében, mégis emberek vagyunk a szó felemelő értelmében is... akármennyire közhely, és ezt most jó mélyre és jó magasra húzták Lunáék, nagyon klasszul magasra.

Szentimentális vagyok biztos, de ezzel megfogták az idegvégződéseimet, pontosabban megadták a lehetőségét, hogy belegondoljak abba, amibe ők is belegondoltak, hogy sokkal nagyobbak lehetünk a hétköznapi önmagunknál, emberi létünknél. Baromság, lehetne mondani, egy brutális akció-képregény kapcsán, de mégsem. Nagyon nem. Tökmindegy mi a médium, elviheti az embert az univerzum pereméig és ott ledobhatja, hogy beinduljon a kapálózás és szembesüljön a sötétséggel az ember. Vagy épp mással.

Node mindegy. A poén az, hogy haladós a sorozat, van olyan akciódús rész, amit 10 perc alatt el lehet olvasni, szóval elő lesz ez még véve. Kellemeset a hasznossal. És igen precíz lett a történet olyan szempontból is, hogy összerakja, átrakja a kamerát máshova, a történeten belüli feltárásoknál is, kereknek érzi az ember, ez is egy plusz pont.

Sokszor jut eszembe: "Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan" Zsoltárok könyve 82,6. Ráadásul ilyen szép beállítások tarkítják, mintha valami "Jézus tanít az utcákon" beállítás lenne.


Klasszul használják fel még a teljesen elcsépelt képsorozatokat is és minden joguk megvan hozzá.


Szóval nem erre számítottam, bár voltak rá jelek, "így utólag", hogy nem lehet más, ha igazán jó akar lenni. Brutális, hack-n-slash, szuperhős, magányos bosszúállós... aztán a végére egy igen-igen felemelő dráma. Nem lehetett más. Szép lett - ezt mondjuk félve mondja ki az ember, főleg mert itt képek is vannak, de remek lett. Egy finom mozi ütős lehetne belőle, kihegyezve erre az emberi természetre. Szóval ajánlom olvasásra.

2008. június 5., csütörtök

Füzetek? Fizetek!

A múlt héten volt először, hogy Vladitól csak füzeteket hoztam el és ez jó apropó, hogy a füzetekkel és magával a vásárlással kapcsolatban is élménybeszámoljak - mint újkori szenvedély megéléséről. Magát a fogalmat (szenvedély) amúgy "okostolyásként" lenézem, mert milyen dolog az, hogy nem bír uralkodni magán az ember, de szihésen valószínűleg egészségesebb engedni valamennyit (saját magamnak), miközben annyira baromira tudatos az ember. Semmi vész, próbálok csak a képregényekről beszélni.

No, az öt füzet eléggé különbözőek, van három gyűjtött sorozat, fontossági sorrendben: The Sword #7, Batman #675 és The Spirit #16. Vladi rábeszélt egy gyönyörűen rajzolt, de minimálisan képregényes Glamourpuss #1-re, illetve ajándékba adott egy őskövület Spaced füzetet. Őszintén szólva a Sword-on kíbvül a Spaced esett a legjobban, de előveszem őket szép sorban.

A Sword hetedik része az előző csúcspontja után kicsit kérdéses volt milyen érzéseket fog kelteni, de abszolúte nem csalódtam benne. Az előző féltucat füzetben izgalmas, ötletes - azt mondjuk nem tudom, hogy valójában mennyire eredeti, de nekem az volt -, gyakorlatilag sokkoló történet a tudatalatt mindenkiben ott lévő öröklét vágyáról és határtalan személyes hatalomról, mások fölé növésről. Számomra ez sok kimondatlan kérdést vet fel, valószínűleg majd mindenki másban is - és szerencsére a szereplők sem egydimenziósan viszonyulnak a dologhoz, sőt kifejezetten visszafogottan bomlanak kifelé a döntéseik, kérdéseik, irányaik a történetben. A hatodik füzetben lekerekedik a fejezet, magyarázatot (szó szerint őstörténetet) kapunk mindenre. Ez az utolsó előtti oldal a hetedik részből:

Ami nagyon tetszett, vagyis első olvasás után emlékezetes élmény volt, az a viszonylag sok beszéd hangulata. Az első füzetben szembesültem vele, hogy hétköznapi, hosszabb arc-kamerázás esetén milyen átérezhetően láthatók az apró, szöveghez nagyon passzoló mimikai mozdulatok, vagyis egyszerű beszélgetésekhet tökéletes panel-tartalom és -sorozat társult, ami odatette a hangulatot, ahova kell, ezekben az "unalmasabb" jelenetekben is.

Valahogy nagyon ki van számolva a feszültségkeltés, egyszerre visszafogott és pontos, számító, mintha hosszútávra, a mostra és a következőre és a legvégére is egyformán gondolnának az írok. Ebben a részben kapunk egy kellemesen határozott és igéretes bosszúállás motívumot, új távlatokat az üldözött szereplők mozgási lehetőségeit tekintve és apróságokat is, pl. egy bolti vásárlás kapcsán, ami elsőre kicsit érthetetlen, de másodikra telitalálat a félelmek ábrázolására, ugyanakkor tökéletes kontraszt, ami nálam jelentős árnyalást eredményezett. Hogy ne legyen túl hosszú ez a mondat, újba írom az előzőre a példát: vásárlásnál ott a főszereplőnél a kard, amivel fizikailag bármit megtehet, de végül felvesz egy símaszkot és úgy lép oda a pénztárhoz, hogy aztán rendesen fizessen - nehogy felismerjék...

Szóval ütős egy sorozat, van benne valami démoni, ahogy magával ragadja az embert ezzel a kimért történetépítéssel. Viszont ennél is mocorog a kisördög bennem, nem uralkodik el teljesen a lelkesedés és a jó érzés, mint a Bone-nál - ennek ellenére már most emlékezetessé vált és biztos, hogy az is marad, ezek a Luna tesók elég karizmatikusak az alkotásukon keresztül, valószínűleg az első Luna élményként lesz különleges helye. Néhány korábbi füzetet újraolvasva tökéletes élmény volt, ami szerintem nagyon jó teljesítmény egy első ránézésre(!) a meglepő dolgokra építő történettől.

Hát ezzel a Batman-nal (#675) nem tudok zöld ágra vergődni. Gyönyörűséges, bár egyszerű címlap, összetéveszthetetlen bármelyik más szuperhőssel, szép rajzok belül, még kifejezőek is, látható a különbség az ifjú titánok és Bruce Wayne között - az életkor, vagy a történet szempontjából fontos belső rendezettség vagy nyugalom szempontjából is. Ráadásul tegnap reggel elolvastam újra és remek kompozícióknak tűntek az oldalak - próbáljátok ki a reggeli indítás és a napi melókezdés közötti stresszmentes félórás képregényolvasást, nekem mindig jobb élmény, mint más napszakban. Szóval egyrészt olyan hatása volt, mint a Hush-nak, szó szerint magával ragadó látvány, amiért hálás vagyok, de a történet az egyfolytában a szappanopera kifejezést juttatja eszembe. De komolyan.

Ha jól emlékszem (két füzettel korábban vágtam bele a Batman-gyűjtésbe - hogy nagyképű legyek) egy füzet arról szólt, hogy hogyan cserkészi be B. a szülei gyilkosát és hogyan éli át flashback-ekkel a halálközeli élményt meditációban (tök jó párhuzam) - bár először nem tudni melyik a visszaemlékezés, aztán kiderül, hogy mindkettő. A végén arra ébred, hogy ellensége fogjul ejtette, mivel szívrohamot kapott... Jól néz ki, izgalmas, nem lehet panasz. (Mondjuk ezek a belső monológok a szülei haláláról erősen visszatérő hangulatúak, de ameddig hatni képes rám, addig jöhet, akárhányszor kezd bele...) A következő kép a mostani számból való:

Az eggyel ezelőtti részben következett az egyszobás küzdelem és szabadulás, miközben feltárul, hogy több Batman-like álruhás őrült is "harcol a trónért"(?) és az előzményekből is többet megtudunk. Okés, elcsíptem egy történet végét, de érthető a pár kockányi/oldalnyi vissza-következtetések miatt. Nohát ezután a mostani füzetben Robin(?) és Nigthwing épp legyaknak egy halom bűnözőt, Bruce vacsora közben morcizik egy hisztis szépséggel és egy nő Robin Hood hasonmásával arról beszélget, hogy Batman fia csodagyerek...

Aztán a végére összefutnak a szálak, amikor még véget sem ért a bunyó, a sarkkörön túl máris tudnak a dologról - ezen is csak néztem. De érted: előzőleg egy Batman-pótlék csoport és egyedeinek harca zárult le (persze nem véglegesen), aztán itt van ez a vacsora és egy bunyó, miközben egy távloli helyen Batman fia gyakorolja a célbalövést és a következő számban meg kezdődik a naaagy Batman R.I.P. történet. Szóval teljesen az a szituáció ugrik be, hogy nem olvastam a műsorújságban az előző részek tartalmát. Nem baj, egy évnyit csak megveszek Denevéremberből, meg utána is picit talán, ha nem sokallok be, aztán majd döntök, hogy kell-e ez nekem. Érzem, hogy közömbös nem leszek, vagy belehamarodok, vagy megútálom.

Tökéletes illusztrációja ennek a követhetetlen szuperhős kavalkádnak pont a füzet végén lévő szerkesztői szöveg (az előbbi kép), ami arról szól, hogy mennyire akarják és milyen nehéz a sok történetet egyetlen (vagy több?) univerzumban passzolósan összehozni, ezért kitalálták azt, hogy a fontos "mérföldköveket", fordulópontokat külön megjelölik és annak is érdemes elolvasni, aki nem veszi azt a sorozatot. Klafa: egyrészt vegyél mást is, ne csak a kedvencet, másrészt kevesebbet kérhetsz rajtunk számon, mert elég a "Sightings" cuccokat szorosan egyeztetni - így fogják jelölni a DC Univerzum főbb eseményeit. Nem semmi.

A #16 is ugyan azzal a hibával, vagy inkább hiányossággal küszködik, mint a többi, a #12 (vagy inkább a #13, mert abban vegyes szerzőktől voltak rövidebb történetek) után: a detektív történeten kívűl sablonos, egyszerű poénok, a karakterek elcseszése (főleg Dolan lányáé), az ismert jellemek mellől Cooke-kal (aki a #12-ig írta és rajzolta) eltüntek a bármiben is újat adó vonások, vagyis egyhangú, érdektelen, csak a sablonokat megtartó füzetekké vált. És nem olyan újdonságot várok, ami pl. a zombik behozása volt tavaly, hanem mondjuk a modern környezet kihasználása, a társadalomkritika aktualizálása (persze nem ez a fő csapásirány, de tökéletes kisérőzene), és mellette a karakter lényegének megtartása - de nem.

Nem mosolyodtam el rajta egyszer sem, nem izgultam, nem kapott meg egy oldalfelépítés, hangulata sem volt - jó, mondjuk Cooke biztos különleges tehetség, egyedi és szerintem nagyon ért írni is és rajzlni is képregényt, de ez az Aragones valahogy mellélőtt. Ez itt egy bármilyen korba áthelyezhető, egyszerű detektívtörténet, minimális humorral. Nem ragozom, a Spirit füzetekről amúgyis akarok írni egy ideje.

Erre a fura nevű narancssárga füzetre Vladi beszélt rá (először megkérdeztem: nincs a címe végén ipszilon?), és csakis azért vettem meg, mert éppen belefért a pénzembe, illetve még a szép rajzok számítottak. Több nem is jött ki belőle, mert nem képregény, hanem egy rajzolónak (aki híres neves ugyan, de akkor és ott be kellett valljam, hogy nem ismerem) a kedvtelése: szuperfotorealisztikus nőcik (divatlapból másolt) rajzai, agymenős szöveggel - ami kis sztorit kerít köréjük. Szóval van bennük rajztechnika csillogtatása, sok hasonló stílusban jártas kolléga megidézése, illetve a rajz tárgyainak (glamour) kigúnyolása, vagy legalábbis olyan szemmel való nézése (a szövegen keresztül), ahogyan nem szokás ezeket. Ahogy nézegettem, a rajzok egyre brutálisabbakká váltak számomra, vagyis ilyen minőséget rajzban ritkán látok - és ezt egyre jobban értékeltem, ahogy bele-bele lapoztam. Az más kérdés, hogy ez a stílus valahogy nem a kedvencem, de valószínűleg azért, mert egyrészt tapasztalat, másrészt előítélet részemről, hogy a hiperrealisztikus rajzok mellé a történet csak kísérő, ami nálam rossz pont.

Érdekes a kontraszt a csúcsminőségű rajzok és a félig egoista, félig marháskodó, harmadik felében meg rajzleckét adó szöveggel, vagyis a történet hiányával. Tényleg fura hatása volt ennek az egyensúlytalaánságnak, de nem hiányzik, többet nem veszek ebből, ennyi elég belőle - még az is lehet, hogy néha elő fogom venni.

Ez meglepett, ajándékba kaptam a többi mellé és a legfrissebbnek éreztem első ránézésre - főleg a Spirit és a Glamourpuss mellett. Aztán már nem annyira, de óhatatlanul is más szemmel néztem rá, lévén a 80-as évekből származik és a rajzok, a beírás gyakorlatilag egy mostanában megjelent magyar szerzői képregénynél is gyengébb minőségű, a történet pedig hatalmas koppintás, vagyis valójában paródia, de erős kaland-elemekkel... Ezt jól megmondtam. Szóval sci-fi történet egy USS Pragmatic nevű, hajszárító alakú űrhajó kalandjairól (nem palacsintasütő alakú, mint az USS Enterprise a Star Trek-ből - az ötlet biztos, hogy a fürdőszobában született), hihetetlenül másolós elemek a 2001 űrodüsszeiából, furcsa főszereplő tojásfejjel, mintha karikatúra lenne és közben egész jó, akciódús kalandok.



Néha feltünt, hogy mennyire egyszerűsítettek a képkockák: a hátterek, tárgyak hiánya, a figurák elnagyoltan rajzoltak, néha szétfolynak - de van, hogy hangulatos, vagy ütősen ilyesztő, neadjisten hallom a földbe csapódó úrhajó robaját. Rögtön eszembe jutott, hogy vajon miért nem csinálnak ilyen rajzilag sokkal igénytelenebb, de történetében elrugaszkodottabb képregényeket itthon. Ha szerzői kiadásról van szó, ez a legjobb alternatíva talán, így nem lehetne és nem is kellene profikhoz hasonlítani, nem lenne konkurrenciája - mondjuk lehet, hogy itthon piaca sem akkora, mint ha sztereotip stílusra akarna hasonlítani.

Magán azon, hogy egyáltalán gyűjtsek-e füzetet, elgondolkodtam, amikor rájöttem, hogy lassabban és valamivel drágábban jutok hozzá egy sztorihoz, bár hamarabb. Amikor a Spirit-et elkezdtem (az volt az első), akkor az is indok volt, hogy na, ezt biztosan nem adják ki gyűjteményesben, mivel különálló történetek majdnem mind, de kiadták mégis, ráadásul keményfedelesben. Ami vígasztalt az ára miatt egy kicsit. Batman-nál ugye tuti, hogy nem adnak ki mindent, mondjuk a R.I.P. lehet, hogy kijön, viszont a Sword biztosan megjelenik tp-ben, úgyhogy ez a kérdés ott lebeg a fejem felett. Sok képregény van, amit szeretnék, de nincs meg, és hamarabb fejeződne be egy sorozat, ha havonta megvenném egy könyvében 5-6 részét, mint hogy 3-4 különböző füzetért fizessek. Valószínűleg mégis lesz olyan sorozat, amit így szedek össze, kicsit azért is, mert mintha ez a füzetezés hozzátartozna a képregényes követelményekhez, kicsit meg a különlegessége miatt. Ráadásul a Sword az Image kiadásában szerencsére nem hordoz reklámot, nem úgy, mint a DC füzetek. És könnyebben is lehet szkennelni. Viszont a tárolása macerásabb. De mégis... :)

Ééés akkor következik képregény vásárlásaim leírása. Nos, pénz a hónap utolsó harmadában érkezik, akkor tudok valamennyit "félretenni" erre a célra, de már korábban látható, hogy mennyit. Biztosra kell mennem pénzügyileg, tehát már hónap elején próbálom kalkulálni, hogy mit kell és mit lehet fizetnem, ha pedig szerencsém van, akkor a hóeleji rendelést a hónap végén haza is vihetem. Nagyjából a maximum 10e pénz, amit ritkán túllépek, de inkább alulmúlok, most pl. 4-et hagytam ott, mert ennyi volt, a többi kellett másra. És azt már megtanultam, hogy jobb a visszafogottság, gondolni kell a holnapra is. Ebből ugyan nem telik túl sokra, főleg, ha az amerikai tp-k, vagy vaskosabb gn-ek árait nézem, de nem baj - pont múltkor gondolkodtam azon, hogy lehet, ki is fulladna az érdeklődésem, ha korlátlanul fogyaszthatnám a képregényeket. Így nagyjából egyensúlyban van a vágy és a beteljesülés ahhoz, hogy mindkettő érezhetően megmaradjon. Hinnye, miket nem írok!

Vladiékhoz utazni már szinte szertartás. Valószínűleg ezért is, mert amikor még az első időkben jöttem tőlük hazafelé, hatalmas élménynek éltem meg egy-egy kötet szorongatását a buszon és a metróban, félve vettem elő és kincsként forgattam - vagyis a beavatáshoz erősen kötődik ez a hely. Hangulata is van a vásárlásnak, ami néha egy órán át is eltart, mert Ákos olyan szóval tart, mintha tényleg gyakorolná marketinges szakmáját - ez tök jó érzés (olyan helyen lenni, ahol ezerféle képregénnyel van plafonig pakolva a szoba), de közben frusztrál a dolog, mivel pénzem nincs annyi, hogy ne csorogjon a nyálam és túlságosan alkalmas beszélgetőpartner sem vagyok tájékozatlanságom okán. De valószínűleg megszokták már ezt ők is. A munkahelyen, amikor "kiugrom" hozzájuk, már mosolyogva néznek, hogy mikor keveredek vissza, mivel a "háromnegyedóra múlva itt vagyok" eltart néha két óráig is. Mindegy, havonta egyszer kibírható ez a "kellemetlen" érzés. :)

Aztán viszont jön a kellemes érzés, amikor tudom, hogy vár rám vizuális olvasnivaló (a rendes mellett) és néha berakok egyet-egyet a táskámba, hogy a vonaton szemérmetlenül a magamévá tegyem. Leginkább mennyisége okán van ennek ilyen értéke, meghát amiatt is, hogy Ildi nem igazán tűri meg ezeket, vagyis jobban mondva, nem lehet megosztani vele a képregény fílinget - magányos élvezet ez. De türelem rózsát terem, a gyerekeket nem kötik még az előítéletek - ők már megszerették Kázmért és Hubát, Bucót és Szettit, sőt Pif-et és Hercules-t is.