Kittenberger

Ma délután volt a Dunakeszi könyvtárban a Kittenberger képregény kiállítás megnyitója, illetve fura módon az író-olvasó találkozónak nevezett bemutató, ahol a kiadatlan képregényről mesélt Somogyi György, aki írta és Brazil, aki rajzolta. Ott volt még a később bekapcsolódott színező srác is, de neki elfelejtettem sajna a nevét, Tajthy Renátó, az egyik képen éppen belenéz az objektívbe.

Utóbb tudtam meg, hogy Somogyi kartárs is dunakeszi ember, mondjuk nem ismertük egymást, annak ellenére, hogy "képregényesek" vagyunk, gyanítom, hogy ő sem Dunakeszin él, ahogy én sem, csak itt lakunk. Az, hogy az ismerős, kisvárosi könyvtárban ilyen szívemhez közel álló esemény történik, amit komolyan értékeltek a kosztümös nyugdíjas hölgyek és urak (leginkább ők voltak ott), az nagyon érdekes érzés volt, újra felvetette a gondolatot, hogy ez azért nem esik messze az ember lehetőségeitől - mármint, hogy ilyesmiket szervezzen.

Kicsit később érkeztem, az előadás már ment vagy 10 perce, Brazil kevesebbet beszélt, Gyuri többet, neki ez jobban is ment a közönség előtt, szerintem nagyon jó beszélőkéje van, anekdotázott, tök érdekes részleteket mesélt, illet nagyon a műveltség falai közé, a képregényt szerintem nagyon jó színben tüntette fel ezzel a klasszikus műveltséggel körülpárnázva. Az egyik idősebb hapek, amikor Gyuri ilyen kulturális adalékot említett, mindig megbólogatta az adott konkrétumot, értékelték a cuccot szerintem.

A fényképeken is látszik, hogy élvezettel, előítélet nélkül (szerintem mert meghozta nekik a beszéd a kedvüket) nézegették az A3-as ff lapokat, dicsérték Brazilt, érdeklődtek, a kiállításon később rendesen meglepődtek, hogy színezve is milyen szép...

A hely kicsi volt, Tóni rendesen kanyarodott egy gyorsat a képregény-történelem hazai sodrába, de keretek között tartotta, aztán Brazil ott maradt kicsit az érdeklődőkkel, az eszemiszomra már nem mentem oda. A fotókat persze elszúrtam kissé, mert hiányzott egy rendes vaku, a beépített elég szar hatású, látszik az a stabil kis árnyéka, nem szeretem, ezért szemcsés lett az 1000D 1600 ISO-ja, ez van.

Egyébként a végén esett le nekem, mennyire steampunk ez az egész cucc, Gyuri szerintem remekül adagolta az egybegyűltek számára értékelhető tényeket, anekdotákat, nem arra hegyezte ki, hogy lebegő város és gőzgép rinocérosz van, hanem, hogy pl. melyik írásból merített, amikor az orrszarvú történetét behozta.

Újra felötlött bennem, hogy az, hogy egy mű elkészítésekor az alkotók sok más művet befogadnak, bedolgoznak, feldolgoznak, átemelnek, az milyen érték is, egyrészt úgy is, hogy átszűrt, értékes elemekből készítenek újat, másrészt úgy is, hogy remek fantáziakibontó forrás lehet a sokfelé futó hivatkozásaival. Remélem összejön nekik a megjelenés, aztán a folytatásoké is, olyan erősen emlegették a további történeteket, hogy tényleg jó lenne...

Kellemes sétát a könyvtárunkban! :)


Gyuri mesél


Nézzenek oda!


Gyuri mutat






Tényleg tetszett nekik


No, ő a színező...




A könyvtáros néni elmondta, hogy milyen ritka vendég volt eddig itt a képregény...


Kicsi a hely, a kábeltévének és Tóninak elég






"A kezemet figyeljék"


Tud ez a srác!


Kittenberger meg csak figyel


Ők voltak

Aztán alább pedig a kiállított oldalak, bár a sorrendre nem emlékszem, lehet, hogy összekeveredtek...:

Friss klasszikus

A klasszikust persze az én szűrőmön keresztül értem, ami lehet, hogy nagyon messze van egy végzett műértő véleményétől, de ami az én világomban amolyan békebeli, a várakozás izgalmát keltő és az olvasás közben is a figyelmememt maga után húzó képregény, az nekem már ilyen klasszikus.

Kedvelem nagyon ezt az állapotot, amit A hegy 0. részének olvasása okozott. Ez már ilyen divatszó, de komoly erőtény, amikor beszippant és képes felépíteni bennem, velem egy olyan világot, ami leköt. Méghozzá nem csihipuhival, hanem egyrészt légkör-teremtéssel, másrészt olyan erővel, ami nem hagy közömbösen, harmadrészt ez az erő olyan összetevőkből áll, mint az általános ÉS a személyes világokba való nagyon illeszkedő belehelyezés. Emellett (csak már túl hosszú lett volna a mondat), nem magyaráz túl, nem néz hülyének (ez a történetszálakra is vonatkozik, nem csak a részletekre - már ha ennek van így értelme és nem az utóbbiak eredője adja az előbbiekét), hanem észrevétlenül belerak a világba, megpörget és izgalommal tölt el, hogy most akkor mi és hogy...? És nem a zavarodottság vagy az értetlenség izgalma ez, hanem a felderítésé, a felfedezésé - így, kis és nagy léptékben is. És nagyon jó, bár tényleg felismerhető klasszikus húzás az esti mesébe "ágyazott" múltba/jelenbe kapcsolása a mesének, ami valóság.

Ja igen és ott van a "bizonytalanság" is, ami a nem csak túlmagyarázás szimpatikusabb másik véglete, hanem az emberi és így az emberhez kapcsolódni tudó felszín alatti réteg "se nem fekete, se nem fehér" színének képviselete. Így izgalmasabb, szerethetőbb, valóságosabb - ahogy az utolsó oldalon direkt is megfogalmazódott (az kellett oda, "jó pontot" rak a végére).

Az persze feltűnt, ahogy a kommentben Balakin is mondja, hogy néha nem volt könnyen olvasható a bubik kötése, tényleg sok volt a szöveg, zsúfoltak voltak (tartalmasak is viszont) az oldalak, néha egy egészalakos rajzra is rácsodálkoztam, vagyis megakadt a szemem azon, hogy hát ez feltűnően nem sikerült olyan nagyon jóra... Ja, még az ágleesés felülről való rajza sem volt a legjobban eltalált, ilyen (szerintem) rossz irányból megfogott panelt láttam Papp Iminél is, talán a változatosság felesleges erőltetése...? Nem kell az most ide, a puffanás üssön, legyen azonnal befogadható ráéadásul, mert rövid mozzanat - az elég. Meg biztos lehetne még hasonló jellegű tanácsokat adni, de ezek nem számítanak nekem, bőven belül volt a tűréshatáron, ami nem veszi el az értékét az egésznek. A színezés tényleg etetős, néha klasszul Hellboy-os.

A végén a hazatéső apa érzelmei (annak ellenére, hogy a háttér nekem nem állt össze teljesen, de sejtetések voltak rendesen) nagyon nagy pozitívum - mármint az, hogy ilyen erősen meg lettek jelenítve, ez fontos. Méghozzá magányos, emberi, tehát szinte hős-típusként, ráadásul családos, féltenivalóval "felszerelt" hősként.

Én gratulálok, egy előjegyzést beírhatnak nekem, ez kell majd papíron is. Remélem ezzel a nulladikkal - hacsak az első szám nem váltja ki ezt a részt. Kitartást!

Szintlépés

Két képregényt is elolvastam tegnap és nem hagyom most veszni az élményt. Az egyik az Elsodort világok volt (majdnem azt írtam: Elveszett világok), a másik a Némajáték. Egyiktől többet vártam, aztán csalódtam, de végül kibékültem, a másiktól sokat reméltem, élveztem, de hiányérzetem maradt. Tán nem is érdemes tovább írnom, ennyi elég...

Nem tudom miért volt olyan vonzó már a Hingarocomix-on is (ahol elfogyott) az Elsodort világok, tán mert egykötetes, tán mert hajaz a francia albumokra, tán mert viszonylag egyedi, vagy nem megszokott ilyen nem szuperhős vagy nem látványorgiás cuccot kiadni. Vagy mert komolyabb tartalomra számítottam. Mindegy, dala írt úgy emlékszem a knet-en egy hozzászólást, amiben dicsérte, ennyi elég is volt a kezdeti kíváncsiság mellett.


Aztán amikor a felénél jártam, jó nagyot csalódtam benne, már azon gondolkodtam, ezt el fogom adni vagy valami, de a vége megmentette. Nem késztetett kis erőfeszítésre sem, hogy minden magyarázatot vagy kutatást, amit szövegben tálaltak, meg akarjak érteni, valami összeállt a végére, annyi elég volt. Emellé odajött a drámai végkifejlet, ez el is vitte a hátán a dolgot, nem fogom eladni. Szóval összhatásában végülis eredményes vagy emlékezetes és tényleg: öko-képregény.


Az értékelésnél melléugranak élmények az Első év-ből vagy a Bone-ból, a Nausicaa-ból, a Buddha-ból, vagyis azokból, amik a szó szerint “hihetetlen” élmény kategóriába tartoznak - és a kérdés is jön: ezeknél lejjebb mi keresnivalóm? Valahogy eddig is ki tudtam választani magamnak azokat, amik nagyon bejöttek. És már kézbevétel előtt el tudom dönteni, majdnem teljesen biztosan, hogy melyiknek “adok esélyt”, mert az valami miatt jó lesz. De ezek igaziból nem kellenek. Mondjuk voltam már úgy, hogy kidobtam (eladtam) jópárat hirtelen felindulásból, amiket megbántam, mert egy máskori hangulathoz nagyon is hiányzott...


A Némajáték Felvidéki Miklósa kedvenc alkotóm, a Fazzine nevű cucctól függetlenül, sőt inkább azzal együtt, a szókimondásával, őszinteségével, pláne a tehetségével, meg nem alkuvásával. Ez utóbbi mondjuk nagy szó, de ezt a nyers “csinálom amit nagyon akarok” kijövetelt nála erősen érzem.

Nagyon sajátos és bejövős hangulata van a Némajátéknak, többnyire levegős olvasatú panelokból áll, többször kiugrik a klasszikus hangulat, főleg talán a színek miatt, nagyon jól olvasható, eteti magát. A sztori kissé hullámzik, de ez becsapós, mert kép a képben dolog él, a fókusz pedig néha erre irányul, néha arra, két képet rak össze, erősen szétválik a két szál. Szóval kicsit pislogásra késztet, de egy álmos reggeli vonaton olvasás után így csapódott le. Ezt a kötetet, gyanítom előveszem még.

Nem véletlen

Virtuálisan megjelent a Random képregény-magazin első száma, ami nem túl heves, de különleges képregényes élményeket okozott és emiatt, meg persze azért is, mert első és új utakon járó cucc, írok róla - van mit.

Az egyik legfontosabb elem ebben az egészben nekem Chavez hozzáállása. Megcsinálta. Ha innen nézzük, akkor lehet mondani: hitt benne, és a fenébe is, igaza lett abban, hogy már most, pár nappal a megjelenése után sokkal, de sokkal több emberhez eljutott, mint egy fesztiválon árusított szerzői kiadás, sőt, gyanítom többen tölthették le az index-es címlapnak köszönhetően, mint ahányan egy-egy rendes, boltban kapható képregényt megvettek. Kész. A jövőről nem okoskodok, mert minden más most ahhoz képest, amikor gyerekkoromban a Kockást olvastam, majd meglátjuk.
Egyébként igen, Kockás-os élményem volt olvasni. A sokfélesége miatt, amiatt, hogy egyben kapom őket - érdekes, hogy ha külön-külön jelentek volna meg nyomtatva, füzetben, akkor nem szólnának így, de most a legérdektelenebbre is kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik...

Gratula nekik, a koncepció és a kitartás miatt külön is, mert újat léptek, és sok munkájuk van benne. Köszönet! :)

Na, lássuk a képregényeket. Az első a "Város legendái", amit korábban már olvastam, lévén a szerzője, közzétette a blogján, sőt néhány folytatást is. Ezek már akkor elkaptak, de nagyon. Van bennük valami zsigeri dolog, ami nagyon jó élménnyé teszi az egészet. Egyszerre finom a tálalás, valószínűleg a rajzstílus is kell hozzá, mert szerintem ez a nem túl realisztikus rajz nagyon jól passzol a durván felskiccelt és a karakterek mögött nem mindent feltáró sztorihoz. Az egyik kritikában a pár mondatból, amit írtak, kiemelték a jelenkori korrupt vezetés elleni küzdelmet, de nekem sokkal inkább az jött át, hogy az a kicsit fura csapat milyen sérült, milyen egyenetlen, milyen vad, nem illik a törvény keretei közé sem, mégis ami mozgatja őket, egészségesebb, emberibb, mint bármelyik csendben tévéző lakóteleplakó, a kapzsi hatalom ittas politikusokról nem is beszélve. Gondolom lényeg, hogy kikerültek az átlagemberek köréből először traumájuk okán, ami viszont majd minden emberre vonatkozhatna akár, de ők ezt az emberebbé válás akart folyamatát törvényen kívüli göncökbe bújva élik át. Ennyi. A többi már a sztori része, a keserűség, a mániák, a függőségek - és emellett, hogy mégis jobbak, mint a rendőrök és emberségesebbek a "munkaadóknál" - micsoda bitangul elcsépelt szó lett ez, ha belegondol az ember.

Szóval személyes kedvencem. Az olvasásnál nekem is volt gondom, a kínai jelenetnél, nem is kicsit, de ez már a végére is sokkal jobb lett. Nagyon jó. Hogy használja a kockákat, hangulatot rak bele, amit persze lehet, hogy nem értékel mindenki, az számomra csodálatos volt. Nyilván kell ehhez az, hogy be is tudjam fogadni, nem csak rajta múlik. De szerintem akinek van fogalma erről a kicsit régi vágású, tán klasszikus emberségről, igazságszeretetről, amiben van még hősiesség, barátság, kitartás, példamutatás, annak átjön ez a felszín alatti hangulat.

Egyébként, ha mint képregényt nézem, szerintem nagyon jól el van találva az, hogy mennyit bíz a nézőre. Nem arra gondolok, hogy felismerhetetlenné teszi a karaktereket (ezt csak a képregényt nem olvasók kedvéért mondom), hanem arra, hogy az elmondott vagy lerajzolt hatásokat úgy adagolja és állítja össze, hogy aki képregényként olvassa jelentős részét magában rakja össze és sokszor azokat, amiket nem is lehet könnyen leírni, tán kínos vagy szájbarágó is lenne, érzékeltetni, vagy elvezetni oda az embert, viszont annál eredményesebben. Ez most nem volt valami konkrét, de pl. ezekre a képekre gondoltam (az elsőnél beindulhat a fantázia, hogy mit éltek már át, akár az egyik, akár a másik oldalon, vagy csak tudnak róla, hogy mással történt, a záróóldalon pedig remek végefőcím előtti hangulatkeltés, finom - és kissé szomorkás, ahogy az egésznek van egy sötétebb hangulata - utalással a jelmezes emberekre):


Az Árnyékfalu halálos stílus-ponyva számomra, ami nem rossz, simán belefér egy ilyen "kockás" füzetbe, bár másképp tán nem is olvasnám el. Igen, ez szerintem lényeges, hogy így egyben jöjjön ki ez az öt képregény, más hatása van, másképp dönt az egész megvételéről (ha meg kéne venni) az ember. Ha egy történet lenne a füzetben, akkor az döntené el - érdekel-e a stílus, az előzetes alapján a minőség, a történet, akármi. Így egyben viszont az dönt: képregény van benne, több is, többféle is, nem gyerekjáték, folytatások.


Ja igen: árnyékfalu. Az a pillanat vagy momentum kapott el, hogy láthattuk a szörnyet. beszélt is, emberi módon, tehát van hozzá valami kapocs, nem valami olyasmi, amit az író sem tudott megfogni. Persze, Poe-t senki nem kéri itt számon, de ez legalább közelebb hozta a sztorit. Remélhetőleg ilyen módon, meg hogy nem egyforma (nem egyféle) a szereplők és a szörny kapcsolata sem, hát lehet a stílus rajongásán kívül (ami nálam azért nem jellemző) izgalmat lelni még benne.

A Café Postnuclear rajzai brutálisak. Tutkóra odakentek, faltam a grafikát, nagyon bejött. Hangulatos részletek, haláli beállítások, bár ha már itt tartunk, és amit az előző kettőn nem lehetett számon kérni, itt a tárgyak mellett az anatómia néha feltűnt, hogy nem éppen... De ez nem számít. Nagyon hangulatos, nem véletlen volt az ország bulvárcímlapján magyar Mad Max-ként reklámozva, halálosan megfogta a hangulatot. Ebben ez volt a legjobb. A történet eddig csak annyira nem lineáris, mint egy pisztolygolyó röppályája, de ebből is lehet bármi, ha meg ez alá nem megy, ezért is megéri még két-három részt olvasni belőle. De a bosszúállós vonalon kikerekedhet akármivé.


A Rossz bőrben-t a Város legendáit jegyző ?? rajzolta és ez is nagyon bejött. Kissé egyszerű (gimis/főiskolás színvonalú szórakoztatási faktor), de itt is az dominál számomra, hogy személyes bénaság-jegyet váltott a főszereplő és van mögött valamennyi karakter, hozzátartozó, vágy, nehézség, akármi. Egy kissé idióta vámpíros történettel nyakon öntve, de valaminek ugye kell lennie... Ezt élveztem legjobban a legendák után. Mondják: egyéni cociális probléma.


Az utolsó robotos-háborús dolgot a szörnyes-fantasy-s dologhoz mérem, ahhoz hasonlít leginkább. De nem, nem mérem semmihez, attól félek ennek a történetének van leginkább megkötve keze-lába, bár a hangulata elkapott, de leginkább ez volt számomra olyan, hogy csakis azért olvastam el, mert ott volt a többi között. Fel sem vettem, hogy a párbeszédek talán kissé életszerűtlenek, vagy hogy a bevezető szöveg előre láthatóan lelőtte a történet alapját, de végülis átadtam magam a hangulatnak. Azt hiszem rossz lenne, ha csak az én ízlésemet kiszolgáló cuccok lennének benne, tényleg veszítene a kockásos hangulatából, ami ebben az egészben nekem nagyon lényeges.


Olvastam fanyalgást arról, hogy mennyire gyengék a rajzok (a Café kivételével) a devantart-os alkotókhoz képest, és hogy a szerkesztői szöveg bizony nem állja meg a helyét a minőségi jelző említésekor. De a képben szerintem nagyon ott van még, hogy a képregény rajzolás kissé más azért, mint különálló rajzokat készíteni. Nem csak mennyiségileg, tehát a vállalt munkát belerakni, hanem a képregényes nyelv miatt is. És ezt még a képregényes magból sem értik/értékelik mindannyian, nem csoda, hogy egy inkább képeket látó, mint képregényt olvasó embernek a magyar Mad Max fog leginkább bejönni. Dehát jöjjön. A Random pedig folytatódjon! :)

Gergő komikul beszél

Hanyattvágtam magam megint Gergő egyoldalas képregényétől. Olyan hihetetlen módon hangulatos számomra, hogy már kezdem azt hinni, hogy túlságosan a saját szememen át látom és objektíve nem is annyira.


Egyrészt pontosan elhelyez engem, mint olvasót a szituban. Mondjuk ehhez lehet, hogy kellett a blogbejegyzése is, de olyan egyszerűen nyomja meg az idegvégződéseket, hogy egyből a legcélszerűbb módon bekattannak azok az érzések, amiket én ott átélnék.

Há! Megyünk a kávézóba, látszik a környezet, amit elhagynak, benne van már a női táska kotrása miatt a kávézós hangulat és a kettő közti átmenet is erősen. Halálos jó beállítás ehhez a szélesebb panelhoz. Ja, az elsőt pedig klasszul elintézte egy címképnek. :)

A comic speech-nél ilyen furmányos témát és szöveget még nem láttam: hogy önmagára utaljon vissza és a buborékban az legyen, ami arról szól, hogy ott van a buborék... Tényleg félelmetesen egyszerű és ütős élmény. A második sorban az első kép személyes közelség, tanács női szemmel, aztán lecuccolás az asztalhoz, és egy szótlan nekikészülés. Nem tudom Gergő hogyan találta ki ezeket, de egyszerre változatosak, viszik előre a helyzetet, mutatják a közegben az elhelyezkedést, fókuszálnak nem verbális vagy nem külső, hanem belül játszódó eseményekre. A hegyezés gyakorlatilag magát az ötletelést is megszemélyesíti. Komolyan: állat.

A harmadik sorban bezuhanós hangulat a háttér függőleges vonalai és a látható tanácstalanság, ráadásul a magányos asztal-társtalanság teljesen együtt van. A teljesen kívülről érkező beszólás a kávéról ezt erősíti, de a magány ezzel elzavaródott.

Arra jöttem rá, hogy ezzel az egymáshoz egyáltalán nem kötött panelekkel a kettő közötti rést kényszeríti megtölteni az olvasóval. Megvan a szitu, minden, ami kell, hogy belül megszülessen a történet, mi a francnak törődni akkor azzal, hogy összekapcsold, amit az olvasó is ösztönösen megtesz? Basszus, ez már művészet, amikor nem csak rajzolni, hanem azt is meg tudja határozni az ember, hogy mit lehet az olvasóra bízni. És tényleg úgy is van.

A végén pedig lehet, hogy nem is fontos, de megint visszautaló és persze le is záró, pont a légiességével, ami nem old fel semmi problémát, a feszültséget viszont igen. A műértő azt mondja mekkora baromság ez a kötelem a buborékkal, a külsős pedig azt, hogy ne vacakolj, annál érdekesebb...

Annyira, de annyira ütős az egész együtt mindennel, a váltásokkal, a hangulattal, a hétköznapi, beszippantó személyességével, a témával, a változatosságával, hogy kész, itt egy bejegyzés róla. Biztos elfogult vagyok.

2blog, amit birok

Nemrég a kepregeny.net is indított egy közösségi blogot, ahová leginkább más (külföldi) blogok átvett bejegyzései szerepelnek - jogos, talán a hazai hírek nem blogba, hanem a portál fő hírei közé valók. Olyan kevés és így olyan lényeges mindegyik. A külhoni híreket megosztani viszont kicsit köldöknéző dolog, merthogy akik még nem képregény-rajongók, azoknak ezek a hírek nem érdekesek/fontosak, akik pedig igen, azok szinte biztos, hogy tudnak róla, vagy legalábbis ellátják magukat minimum angol nyelvű hírtáplákékkal. Most viszont írok arról, hogy én melyik két magyar blogot kedvelem nagyon.

Az egyik Lénárd Laci, a másik Oravecz Gergely blogja. mindkettő rohadtul közvetlen és lényegre törő, emiatt lehet mondani, őszinte - és mindkettőben nagyon ott van a képregénynek az a csücske, ami nekem fontos. Fogalmam sincs, ez mennyire esik egybe a szubjektív vélemények átlagával, de ez az, ahogy a kocka magában és együtt a többivel is élő legyen bennem. Másképp: működjön a formanyelv, jó legyen a történet, kerek legyen a strip, üssön a beállítás... Korszakalkotó, mi? :)


Laci az élményeiről ír, ami nem csak a képregényekkel, hanem mondjuk vizuálisan kapcsolódó területekről és a hazai szcéna egyéb nyúlványairól (pl. boltok) is ír, Gergő meg egy napi stripet rajzol, ami tán egy hónapja indult, de azonnal nagy kedvenc lett. Pont azok miatt.


Olvastam rövidebb-hosszabb ideig szerintem vagy 30-40 képregényes blogot is, egy időben hevesen gyűjtöttem a linkeket, rss feed címeket, de idővel kigyomláltam őket, mert nem állták ki az idő próbáját... A legmaradandóbb talán az "olvasásra érdemes képregények" volt. Ezeknek a magyar oldalaknak viszont csak a legjobb élmény és utóhatás maradt nyomukban (nem nyomokban). Úgyhogy ajánlom őket, mert. Nem mintha számítani itt, amit ketten talán olvasnak, de akkor is.

Ja, a parkocka.hu-n meg igazan humoros karikaturistáktól sorjáznak strip-ek, egy-egy témára felcsövezve (hogy miért csövezve, azt a honlap elmondja. :)