A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fekete-fehér. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fekete-fehér. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. december 3., hétfő

Találatok

Nyilván mindenkinek meg van a maga rendszere arról, hogy hogyan választja ki a neki tetsző képregényeket, mire szánja a pénzét a brutális kínálatból, hogy dönti el, hogy mi érdekli a legjobbak közül. Biztos van aki kevésbé dönt, inkább megy a csoporttal, társakkal, a mainstream-mal, nálam ez inkább ellenkező irányú volt: a legnépszerűbbeket elkerültem. A Finder is ilyen volt. Az egész nagyon személyes dolog.

A döntés, az élvezet és maga ez a Finder képregény is. Szerzői cucc, bár nemrég olvastam, hogy asszem a Dark Horse is kiadja. Én még a szerzői kiadást vettem meg. Két kötet, azóta ezt is összerakta egybe. Úgy emlékszem a kritikák úgy dicsérték, hogy mélyebb, személyesebb, részletesebb szórakoztatást kínál, mint az átlag, közben valami egész szokatlan sci-fi világot mutat be.

És tényleg. Szokatlan, az nagyon jó szó rá. Érthetetlen, ez is lehetséges, hogy jó szinonima ide. Sok benne a szöveg ugyanis, szaggatottnak tűnik az átlaghoz képest a panelkezelés és a rajzok sem olyan full-profik, főleg az elején, mint egy Batman comics-ban (tényleg látni a rajzok fejlődését a második kötet végére).

Szóval elsőre és másodikra is konfúz voltam a világ szinte minden pontján erős furcsaság miatt, a kasztok, a megmaradt technológia, a fajok, a törvények, a környezet, még az emberi kapcsolatok sem voltak egyértelműsítve, szerintem élvezte nagyon az alkotást ez a nő.

A jó benne, ami a legjobb volt nekem benne az az, hogy a sok furcsaság összeáll és húz. Igaziból elemi szálak húznak benne, amiket érez az ember, tudja mi, mert benne van az én életemben is, és ez összefonódik a világ furcsaságaival, izgalmával, érthetetlen törvényivel. Sőt, ezek a furcsa dolgok van, amit úgy fel tudnak nagyítani, ahogy a mi "valós" világunk azt képtelen megtenni.

Ettől is fájó szívvel válok meg, főleg ilyen áron, de ez van. Határozott, erős kicsengése volt a második kötet végére, rejtélyekkel, magyarázatokkal, bogozással, valós érzelmekkel, néhol a másság okán érthetetlennek tűnő, de határozott karakterekkel.

Ma megint elkapott a sajnálat vagy a döntés lehetősége, hogy mégse hagyjam abba a képregényeket. Valszeg nem is fogom, de túladok rajtuk, gyűjteni nem fogom őket.

2012. szeptember 20., csütörtök

Végtelen történet

Az XKCD megint átrajzolta a kereteket, amik a rajzlapon vannak, szó szerint is és kreativitás tekintetében is. Úgy látszik valami miatt érdekesek nekem az extra méretű képregények (is), talán mert van bennük valami gyermekkorból visszamaradt felfedezés-élmény meg magához az elkészítéshez is extra lelkesedés kell. Jó, mondjuk egy 3000 oldalas mangához is kell kitartás, de ez egy kicsit más hozzáállás.

Az 1110. XKCD comic tehát olyan, ahol a harmadik képet az egérrel lehet csúsztatni mindenfelé és ember legyen a talpán, aki eltájékozódik rajta abban a keretben. Őrültek. :)

Én is csináltam gyerekkoromban ilyen hat A3-as lapot összeragasztva, még megvan, ott a vakondok népesítettek be mindent, még a Holdon is voltak telepeik.

Van itt egy link, Márk barátom összehozta egy html lapra az összes kis (2024x2024) képet, széltében 81, magasságában pedig 32 darabnyi, úgyhogy kell hozzá gép, hogy simán görgesd, ha betöltötte az egészet.

2012. május 24., csütörtök

Salala-la-laaa

Ez a Shangri La cucc nem volt olyan kiemelkedő élmény, amiről pozitív vagy negatív értéke miatt gondoltam, hogy írok, hanem egyszerűen azért, mert megvan (hála a TFAW még tavaly őszi kiárusításának és Honfi segítségének) és elolvastam. Jó régen olvastam képregényt, de a tavasz a jelek szerint meghozta a kedvem és miért ne csináljam azt, ami jól esik?

Amúgy kellemes, nagyon rövid, talán három vagy négyfüzetnyi, de nem az a kategória, ami komolyabban megérint, nem meglepő, nem túlságosan emberközeli, nem gondolkodtat el (ha csak úgy nem nézzük, hogy egy záptolyás vagy egy hópehely is el tud gondolkodtatni bármiről - ami tényleg így is van...).

Krimi, road movie, zenészvilág, ezeket mind szerethette az író. Sok sablon van belegyúrva, a katonaságtól kiugrott profi bérgyilkos nőtől kezdve a beképzelt, lezüllött popsztáron át, aki persze értékes emberi kvalitásokkal is kell hogy rendelkezzen, a country-messiás éneklő szadistáig, meg persze a világuralmi magasságokig elérő lemezkiadókig.... Mégsem zavaró, talán azért mert egyensúlyosan van összeállítva, vagy mert konzisztens és így el tudja fogadni az ember.

A rajz leginkább a békebeli Fazekas Attila képregényeket idézi, azzal a különbséggel, hogy itt az arckifejezések szabadabbak, az árnyékok hangsúlyosabbak, amik egész elrugaszkodott arcokat eredményeznek egy- egy pillanatban, míg Attila (én úgy emlékszem) inkább a fej, az arc szépségének érintetlenségére vigyázott, mint. Mondjuk a helyes anatómiára. De ez csak emlék...


A panelek viszonylag szabadok, illik az akciózáshoz, a kedvencem a fenti oldal, ahol a kivégzés brutalitása Spielberg-szerű biciklis vágtába vált át. Kapunk egy ötletes keretet is az egészhez, ahol valami zenész-menyországban (vagy pokolban? - ezt nem tudtam eldönteni) tévén nézik az ismerős figurák magát a képregényt, mint filmet.

Volt egy pont, ahol megérintett a dolog és elvesztem benne, amikor a két rohadtul össze nem illő ember menekül és hétköznapi helyzetben, összezárva egy tankolás ürügyén beszélgetnek - na, akkor lehet közelebb kerülni hozzájuk, belehelyezkedni ikicsit a kicsit lelassult, de többféle feszültséget hordozó sztoriba.

Brubaker és Haugham is dicséri a kötetet, de van egy olyan halvány érzésem, hogy az Image kiadóval szerződött emberként... Mostanában olvasom egyébként Brubalker twitter-bejegyzéseit is és olyan jól nyomja a sódert, hogy tuti kedvet kaptam a hasonszőrű Criminal-hoz pl. Mondjuk Cloonan cuccaihoz is, amikről ír, úgyhogy lehet, hogy bármit el tudnának adni nekem twitteren keresztül (ha volna rá pénzem), mert van egy nagyon erős varázsa ennek az azonnal, személyes kapcsolattartásnak.