Én nem tudom mi ez, de rohadtul élvezem: a Zsákutca szórakoztat. nem olyan leszűkült, mint Garfield, nem olyan egyszemélyes mint Kázmér és Huba, nem felnőttes és nem gyerekes, hanem mindkettő, de ami a legjobb, néha helycsere is van: a felnőttek halálosan gyerekesek. Cul de Sac!
Elraktam magamnak három csíkot, hogy basszus, ezt közzé kell tenni (vagyis inkább: elraknom a magamnak hátrahagyott bejegyzések közé). Rögtön az első halálos az első kockájával, már azzal, hogy a képregényrajzolást teszi meg témának.
A tanár tuti jófej, bámulatos, hogy ezen az egyszerűnek tűnő rajzon hogy tud ügyeskedni Thomson, mert nekem egészen átjön a fazon belső izgalma a képregényrajzolással kapcsolatban, ahogy odaáll a gyerekek elé, akik még befogadók és kisüt belőle az öröm, hogy akkor most ezt nekik is átadja...
A gyerekek poénjai meg szokás szerint olyan váratlanok és akkorát ugranak, mint második lányom foci-rúgásai, amikor a röhögéstől nem bírtam kivédeni őket, mert képtelenség volt kiszámítanom a lába mozgásából a labda útját. Bámulatosan gyerekes, egyszerű, de szabad, mint egy meditáló felnőtt, visszafogottság nélkül.
A második csík első képén is ott van az ovis abszurditás, ahogy a felnőttek átalakulnak valamilyen infantilis lénnyé, amit röhögve kiaknáznak vagy visszájára fordítanak a lurkók.
Ez a segítő muki is, akinek a vállát olyan jellegzetesen tolja előre az óvónő, inkább látszik egy fejlődésben visszamaradt kamasznak, aki örül, hogy feladatot kap a művészképzőben végre, minthogy mintakép legyen a lurkók számára. A második poén-kocka pedig megint máshonnan nézi az egészet, sőt harmad-honnan is, ahogy anya és lánya értelmezik a helyzetet és kötik az emlékeikhez.
A harmadik strip sem kutya, sőt bravúros, hogy a három kockán három különböző felütés, poén, jellemrajz van egymés után és még kapcsolódnak is egymáshoz...
Mint egy rövidfilm, amiben a szereplők láncolva kapcsolódnak és külön történeteik vannak. De ezt családon belül megoldani, fejingatós találattal a kommunikációs és életkori eltérésekre, így kihozni belőle ezeket a finom, személyes, jellegzetes mosolyokat... szerintem nagyon nagy!
A minap olvastam a hírt, hogy a Cul De Sac szeptemberben véget ér... Egyből Watterson lezáró döntése jutott eszembe, de Thompson helyzete kényszer inkább (bár ki tudja ki mit érez kényszernek), merthogy (és itt jön a szomor), a parkinson-kórral küzd szegény. A végén mondjuk úgyis csak az olvasói hiányérzet marad, a csúcson abbahagyott képregény státusza.
