Találatok

Nyilván mindenkinek meg van a maga rendszere arról, hogy hogyan választja ki a neki tetsző képregényeket, mire szánja a pénzét a brutális kínálatból, hogy dönti el, hogy mi érdekli a legjobbak közül. Biztos van aki kevésbé dönt, inkább megy a csoporttal, társakkal, a mainstream-mal, nálam ez inkább ellenkező irányú volt: a legnépszerűbbeket elkerültem. A Finder is ilyen volt. Az egész nagyon személyes dolog.

A döntés, az élvezet és maga ez a Finder képregény is. Szerzői cucc, bár nemrég olvastam, hogy asszem a Dark Horse is kiadja. Én még a szerzői kiadást vettem meg. Két kötet, azóta ezt is összerakta egybe. Úgy emlékszem a kritikák úgy dicsérték, hogy mélyebb, személyesebb, részletesebb szórakoztatást kínál, mint az átlag, közben valami egész szokatlan sci-fi világot mutat be.

És tényleg. Szokatlan, az nagyon jó szó rá. Érthetetlen, ez is lehetséges, hogy jó szinonima ide. Sok benne a szöveg ugyanis, szaggatottnak tűnik az átlaghoz képest a panelkezelés és a rajzok sem olyan full-profik, főleg az elején, mint egy Batman comics-ban (tényleg látni a rajzok fejlődését a második kötet végére).

Szóval elsőre és másodikra is konfúz voltam a világ szinte minden pontján erős furcsaság miatt, a kasztok, a megmaradt technológia, a fajok, a törvények, a környezet, még az emberi kapcsolatok sem voltak egyértelműsítve, szerintem élvezte nagyon az alkotást ez a nő.

A jó benne, ami a legjobb volt nekem benne az az, hogy a sok furcsaság összeáll és húz. Igaziból elemi szálak húznak benne, amiket érez az ember, tudja mi, mert benne van az én életemben is, és ez összefonódik a világ furcsaságaival, izgalmával, érthetetlen törvényivel. Sőt, ezek a furcsa dolgok van, amit úgy fel tudnak nagyítani, ahogy a mi "valós" világunk azt képtelen megtenni.

Ettől is fájó szívvel válok meg, főleg ilyen áron, de ez van. Határozott, erős kicsengése volt a második kötet végére, rejtélyekkel, magyarázatokkal, bogozással, valós érzelmekkel, néhol a másság okán érthetetlennek tűnő, de határozott karakterekkel.

Ma megint elkapott a sajnálat vagy a döntés lehetősége, hogy mégse hagyjam abba a képregényeket. Valszeg nem is fogom, de túladok rajtuk, gyűjteni nem fogom őket.

Jó halál

Japán filmekből ismerős ez a kifejezés, amikor jó harcban hal meg a szamuráj és úgy viszonyulnak ehhez, hogy a becsület és a kitartás többet ér az életnél. Ez nem teljesen van most így, mert egyrészt az élet ér nekem most többet a képregényeknél, pedig az életem részei voltak erősen eddig, dehát minden változik. Másrészt a jó halál most a képregények felszámolását jelenti, legalábbis nagyrészt.

Rájöttem ugyanis, hogy másra jobban szükségem van, mint képregényekre, amikbe viszont évek alatt sokezer forint belement, aminek a töredékét ki akarom venni, hogy tovább élhessek úgy, ahogy akarok.

Fog maradni jópár, amit a gyerekek rendszeresen elővesznek, sőt, remélem gyarapszik is, Lucky Luke, Asterix és Kázmér & Co., de amit én értékelek, valszeg mindet el fogom adni.

Nem olvasom őket ugyanis. A lendület elfogyott, az erő iránya megváltozott, ezt fel kell számolnom. Még a Nausicaa-t sem olvastam végig.

Ha belemegyek abba a spirálba, hogy a szívemnek kedveseket "azért megtartom", akkor túl sok maradni - és ugyan úgy nem venném elő, mint a többieket. Ezért álljon itt néhány emlékező, mert nagyon jó volt olvasni és élvezni ezeket.

Na jó, a Nausicaa-t valszeg megtartom. Azt az egyet magamnak. Az annyira sűrű és szép és fájdalmas.

Elsőként a Bone-tól válok meg. Rendkívüli volt az a képregény. Egyetlen kötet, több, mint 1300 oldallal, majdnem átlátszó lapokkal. A gerincére vigyáztam, mint az állat, olvasás közben tartottam a kezemmel, nem is tudtam egyhuzamban sokáig olvasni. A történet lassan indult, kicsit beleaközepébe volt, de nagyon szépen bomlott ki. Gyűrűk ura fílingje volt az embernek, az az eredeti könyvolvasós, gyerekként a téli estéken a fotelbe elbújós és az egész tájat, sereget, hőst és csatát élénken felépítő történet, hogy bámulat, mire képesek az írók. Egyéniségek voltak, nagyon szerethetők, még az a két szerencsétlen vadállat is, akik az ellenség katonái voltak, generációk küzdöttek egymás mellett, rokoni szálak szőtték át az ellenséges világot, testvérek kavarodtak át a történelmen és világmegváltáson és egyetlen érintésben csúcsosodott ki valódi katarzisként egy nagyon hosszú, gazdag, humoros, szárnyaló, mesés és valósághű történet. Olyan történet volt, amit érdemes volt átélni. Rendkívül szerethető cucc.

Salala-la-laaa

Ez a Shangri La cucc nem volt olyan kiemelkedő élmény, amiről pozitív vagy negatív értéke miatt gondoltam, hogy írok, hanem egyszerűen azért, mert megvan (hála a TFAW még tavaly őszi kiárusításának és Honfi segítségének) és elolvastam. Jó régen olvastam képregényt, de a tavasz a jelek szerint meghozta a kedvem és miért ne csináljam azt, ami jól esik?

Amúgy kellemes, nagyon rövid, talán három vagy négyfüzetnyi, de nem az a kategória, ami komolyabban megérint, nem meglepő, nem túlságosan emberközeli, nem gondolkodtat el (ha csak úgy nem nézzük, hogy egy záptolyás vagy egy hópehely is el tud gondolkodtatni bármiről - ami tényleg így is van...).

Krimi, road movie, zenészvilág, ezeket mind szerethette az író. Sok sablon van belegyúrva, a katonaságtól kiugrott profi bérgyilkos nőtől kezdve a beképzelt, lezüllött popsztáron át, aki persze értékes emberi kvalitásokkal is kell hogy rendelkezzen, a country-messiás éneklő szadistáig, meg persze a világuralmi magasságokig elérő lemezkiadókig.... Mégsem zavaró, talán azért mert egyensúlyosan van összeállítva, vagy mert konzisztens és így el tudja fogadni az ember.

A rajz leginkább a békebeli Fazekas Attila képregényeket idézi, azzal a különbséggel, hogy itt az arckifejezések szabadabbak, az árnyékok hangsúlyosabbak, amik egész elrugaszkodott arcokat eredményeznek egy- egy pillanatban, míg Attila (én úgy emlékszem) inkább a fej, az arc szépségének érintetlenségére vigyázott, mint. Mondjuk a helyes anatómiára. De ez csak emlék...

A panelek viszonylag szabadok, illik az akciózáshoz, a kedvencem a fenti oldal, ahol a kivégzés brutalitása Spielberg-szerű biciklis vágtába vált át. Kapunk egy ötletes keretet is az egészhez, ahol valami zenész-menyországban (vagy pokolban? - ezt nem tudtam eldönteni) tévén nézik az ismerős figurák magát a képregényt, mint filmet.

Volt egy pont, ahol megérintett a dolog és elvesztem benne, amikor a két rohadtul össze nem illő ember menekül és hétköznapi helyzetben, összezárva egy tankolás ürügyén beszélgetnek - na, akkor lehet közelebb kerülni hozzájuk, belehelyezkedni ikicsit a kicsit lelassult, de többféle feszültséget hordozó sztoriba.

Brubaker és Haugham is dicséri a kötetet, de van egy olyan halvány érzésem, hogy az Image kiadóval szerződött emberként... Mostanában olvasom egyébként Brubalker twitter-bejegyzéseit is és olyan jól nyomja a sódert, hogy tuti kedvet kaptam a hasonszőrű Criminal-hoz pl. Mondjuk Cloonan cuccaihoz is, amikről ír, úgyhogy lehet, hogy bármit el tudnának adni nekem twitteren keresztül (ha volna rá pénzem), mert van egy nagyon erős varázsa ennek az azonnal, személyes kapcsolattartásnak.

CDS

Én nem tudom mi ez, de rohadtul élvezem: a Zsákutca szórakoztat. nem olyan leszűkült, mint Garfield, nem olyan egyszemélyes mint Kázmér és Huba, nem felnőttes és nem gyerekes, hanem mindkettő, de ami a legjobb, néha helycsere is van: a felnőttek halálosan gyerekesek. Cul de Sac!

Elraktam magamnak három csíkot, hogy basszus, ezt közzé kell tenni (vagyis inkább: elraknom a magamnak hátrahagyott bejegyzések közé). Rögtön az első halálos az első kockájával, már azzal, hogy a képregényrajzolást teszi meg témának.

A tanár tuti jófej, bámulatos, hogy ezen az egyszerűnek tűnő rajzon hogy tud ügyeskedni Thomson, mert nekem egészen átjön a fazon belső izgalma a képregényrajzolással kapcsolatban, ahogy odaáll a gyerekek elé, akik még befogadók és kisüt belőle az öröm, hogy akkor most ezt nekik is átadja...

A gyerekek poénjai meg szokás szerint olyan váratlanok és akkorát ugranak, mint második lányom foci-rúgásai, amikor a röhögéstől nem bírtam kivédeni őket, mert képtelenség volt kiszámítanom a lába mozgásából a labda útját. Bámulatosan gyerekes, egyszerű, de szabad, mint egy meditáló felnőtt, visszafogottság nélkül.

A második csík első képén is ott van az ovis abszurditás, ahogy a felnőttek átalakulnak valamilyen infantilis lénnyé, amit röhögve kiaknáznak vagy visszájára fordítanak a lurkók.

Ez a segítő muki is, akinek a vállát olyan jellegzetesen tolja előre az óvónő, inkább látszik egy fejlődésben visszamaradt kamasznak, aki örül, hogy feladatot kap a művészképzőben végre, minthogy mintakép legyen a lurkók számára. A második poén-kocka pedig megint máshonnan nézi az egészet, sőt harmad-honnan is, ahogy anya és lánya értelmezik a helyzetet és kötik az emlékeikhez.

A harmadik strip sem kutya, sőt bravúros, hogy a három kockán három különböző felütés, poén, jellemrajz van egymés után és még kapcsolódnak is egymáshoz...

Mint egy rövidfilm, amiben a szereplők láncolva kapcsolódnak és külön történeteik vannak. De ezt családon belül megoldani, fejingatós találattal a kommunikációs és életkori eltérésekre, így kihozni belőle ezeket a finom, személyes, jellegzetes mosolyokat... szerintem nagyon nagy!

Miért hal meg?

Igen, miért? És miért jelen időben? Miért ez van a középpontban? Miért ilyen tragikus? Rögtön az első füzetben. Elkezdődik, tudjuk, hogy meghal és vége is. El sem kezdődött. Vagy pont erről szól? A halálról? Vagy ezen keresztül éppen az életről? Hát igen. Nehéz erről írni, mert sokkal inkább érzelmekre épít, azokból nő fel az emberben valami emlékezetes, ahogy ezt olvassa, nem részekre bontható cselekménnyel, akcióval, kapcsolatrendszerrel. Legalábbis nekem kemény fa. De mivel szeretem, írok róla. A Daytripper elnyerte idén a Harvey és az Eisner díjat is, gratula!

Az első szám önmagában is megállja a helyét, bár ezt akkor még nem láttam. Hiányérzet volt, szomorúság, mert a megkedvelt hétköznapi hőst máris lelövik. Véletlenül. Márminthogy nem kellett volna ott lennie. Persze nincsenek véletlenek. Szóval a halál lett a téma. Pontosabban a veszteség - és máris az életnél vagyunk.

Újragondolni. A későbbi részek ezt az ajándékot adták. mindegyik részben meghal a főhős. Ugyan az a főhős. Fiatalabban, öregebben, mindig máskor, más miatt, más válik hangsúlyossá az életében: a szerelem, az önfeledt gyermekkor, a szülővé válás... Ezeket fűzi csokorba. Hihetetlenül szép csokorba. Bár talán jobban illik ehhez egy gyöngyfüzér. Egyszerű, kerek, nem virág, mert akkor már sírra való lenne, de ez nem a temetőről szól, hanem ami előtte van, az értékekről, a szépségről, az élet áramáról, hogy úgy mondjam, ami lehet keserű, nehéz, magányos is, de mégis élet, megvan a helye.

És értéke. Gazdag mindegyik szöveg, rövid, érzelmekre alapozó mondatokkal, kimondatlan történettel, varázslatos pillanatokkal, vagy éppen hosszabb, elmélázó, párhuzamokat festő gondolatokkal. Emlékszem, valahogy nagyon megfogott a hangulata egy rendes előzetes oldalnak, az alapján már eldöntöttem, hogy ez kell nekem - és nem csalódtam. (Hiába no, a kor, meg a tapasztalat.) Nem lehet véletlen, ha valaki ilyen mondatokat és ilyen rajzokat hoz össze.

Komolyan mondom, varázslatos. A szerelem olyan szép felvillanását mutatja be például, amit csak közvetlenül az emberi tekintetbe egy pillanat alatt elmélyedve lehet átélni, olyan finoman rakja mellé a gesztusokat, a panelek ritmusával olyan pontosan lelassítja arra a sebességre az időt, ahogy ilyenkor telni szokott, és olyan révületbe juttat, mint amikor azt mondja magában az ember, hogy "meg kellett volna szólítanom"... Képes átadni minden szépségét, fundamentumát a szerelem szerintem mindenki által ismert lényegének. (Itt a bekezdés elején, jobbra lévő és az következő két oldal tartozik össze.)



Lényegében olyan, mint egy sűrített családregény. Az igaz, hogy a közepén kezdődik, később jutunk a gyerekkorhoz, szerencsére a végén az öregséghez, de kibomlanak a kapcsolatok, a szülőkkel, szerelmekkel, barátokkal, gyerekekkel, a család sokféle erejével, értékével. Ami megnyomja a piros gombot, kiemeli valami tűhegyes, hidegen nem hagyó pontra, az éppen az, hogy elvágja az életét.

Néha olyan, mint egy illusztrált monológ, ahogy a szereplők az életről beszélnek, bármely apropóból. Néha egész torzak a rajzok, hiányosak a hátterek, de valahogy rohadtul passzolnak ahhoz a sűrű, önmagában ásogató, kivetkőző, gubancot oldani akaró emberhez, aki éppen olvass (és aki éppen írta), hogy nem vonják el szépen festett fotorealisztikus csodák, csak egy fej, ahogy szuvenírt fotózgat és egy idegen csaj közben arra tanít paneleken keresztül, hogy milyen is a pillanatnak élni.

A rajzok egyébként iszonyat hangulatosak. Nagyon-nagyon értenek ahhoz, hogy a történethez illő képeket fessenek. Szerintem ezeket festették, legalábbis nagyon úgy néz ki, a szabálytalan, vízfesték-hatású színezés. Nem harsány, de erős, ha a tartalom úgy kívánja vagy visszafogott, redukált alakokkal, vagy éppen megdöbbentő, nem mással, csak egy hétköznapi bérház színezésével: vérvörösek a helyiség kirakatai, ahol éppen kioltják az életét.

Szóval katartikus, nem is egy csúcspontban, hanem lassú emelkedés után folyamatosan, hogy a végén nagyon magasról taszajtson egyet és rájöjjön az ember, hol is vol. Hihetetlen. Műalkotás. Tudom, túlzok, de ez volt az élmény. Ahogy válogattam a cbr-ből a képeket, sokkal többet be akartam rakni, oldal sorozatokat, mert szép hosszan hatnak, egymásra épülnek lassan a képek. Alább két oldalpár, két kedves és hatásos képsorozat.

Egy gyermekkori élmény, maikor az izgalmat a bogarak, békák és a varázslatos mesék jelentették, amik valóságok tudtak lenni:



És a gyermeke szájából idézett szavai, a halála után, abban a füzetben, amiben nem is szerepel, mégis minden szegletében ott van:



Mindenkinek ajánlom. Én konkrétan más képregényen még nem bőgtem el magam. Remek lenne, ha magyarul, egy érzékeny fordításban megjelenne. Ha bármelyik kiadónak esetleg kellene kölcsönbe elolvasni, csak szóljon! A díjaknak még tán reklámértéke is van.

Runners bonus

Kedves nekem ez a sorozat, írtam róla korábban, remélhetőleg nemsoká megjelenik nyomtatásban a második kötete is. Az Archaia kiadóval Sean Wang nem járt jól a jelek szerint, mert a kiadó működik, de a beharangozott füzeteket nem jelentették meg - online folytatja a történetet, úgy látszik neki is fontos ez a sorozat.

Ami apropót adott a posztra, az a blogján közzétett bónusz oldal, azon is annak a jele, hogy milyen gondossággal, beleéléssel, törődéssel alakítgatja a háttereket, egy épület-külsőt, a díszleteket. Talán ez is átjön valahogy olvasás közben, kicsit kerekebb, befogadhatóbb, koherensebb, átélhetőbb az egész nagyon is vizuális történet. Irigylésre méltó.

(Kipróbálok egy új képkirakási módszert: bannerra kattintás után látható a teljes kép. Múltkor a Terror-os bejegyzés olyan szarul nézett ki a nagy képekkel és a kevés szöveggel, hogy ez jutott eszembe.)

katt!

Megnyúlt képpel

Nem rossz értelemben, hanem ellenkezőleg, viszont a szóvicc kedvéért mindenképp ilyen címet adok. Két jó hosszú képet illesztek ide, mindkettő különleges a méretén túl azért, mert egyszerű, emberközeli, finom, emlékezetes képregény. Remélem ez a nem mindig tuti blogmotor meg tudja mutatni, de kattinthatók szokás szerint.

Hát mégsem, twitpic-es hivatkozások lettek, mert a blogger nem képes eredeti méretben feltölteni és úgy linkelni...

Szép kis nap #2

Még ilyet! Még ketté kell vágnom a postot. Mi lehet a gondja, tán a sok képet nem bírja megjeleníteni? Érdekes. (Utóbb már bosszantó, mert ezt sem jeleníti meg jobban. Mindegy, már így marad, nem szép, de valószínűleg nem számít, hogy most egy oldalon kevesebb bejegyzés lesz.) Szóval imhol a Call it a Day antológiáról összedobott gyors véleményem második része.


Szürreális volt ez is kissé, de a koncepció volt olyan erős a mondanivaló szempontjából, hogy élvezhető legyen, hangulatban meg gondolatban is tudjon adni.


Klassz rajzok, egyszerű ötlettel, ez az a kategória nálam, amikor egyszerűen feldobják a labdtát és rajtam múlik mit hozok ki belőle - nem magyarázza túl a dolgokat, de könnyen elgondolkodtat.


Ez is klassz, hétköznapi, egyszerű rajzokkal, elvarratlan szálakkal a végén. Persze nem kell mindent lekerekíteni, csak úgy tűnik ehhez jobban hozzászoktam gyermekkorom amcsi filmjei miatt.


Ez klassz volt, érdekes megközelítéssel a végén. Végülis egyetlen gondolat lerajzolása három oldalban, semmi körítés.


Ez kicsit döcögött a végén, legalábbis elsőre nem értettem, de klassz ötlet, finom, hangulatos rajzokkal.


Na, ez totális csőd volt részemről, tanárként erre azt írnám, hogy értékelhetetlen, persze lehet, hogy inkább azt kéne, hogy érthetetlen.


Ez is finom volt, nyomasztó, de érthető, játékos és komoly.


Na, ez a fekete-fehér festményeivel nagyon megfogott, tud rajzolni, nagyon az ember.


Értelme, ha van, akkor nagyon kortárs lehet, nekem nem sikerült megtalálnom.


Baromi ötlet, de semmi több, jó kivitelezéssel. Sokat nem hagy az olvasóra.


Ez is illik egy füves utazáshoz, de kifutása, vagyis hogy hova visz, mit adhat, hát, azért kérdéses. Kerek, de introvertált.


Jaj, ez nagyon kellemes volt, valahogy a ritmusa meg az olvashatósága felüdített a sok elvont után. A végén persze odacsap ez is, de sokkal jobban tudtam kapcsolódni.


Ez nagyon klassz lett, méltó a címlapképhez. Mozgalmas, tartalmas, többrétegű, látószög-szélesítő, könnyed, kifejező rajzokkal.


Ez is nagyon kifejező, ötletes, igazi szorongós-sérült személyiségtükör.


Itt a képek hangulata vitt el mindent, az elején eléggé keresnem kellett a képek közötti kapcsolatot is. De a hangulat azonnal megüt.


Á, ez nagyon durva ötlet, könnyed tálalásban, simán átgyalogol mindenen. Tök jó.


Finom, egyenes, kedves, a rajz és a képregényesítés is.


Ezt mintha már láttam volna és annyira nem vett meg, mert ölég hosszan jut el a csattanóig. Meg ez a rajzstílus sem az enyém. Képregénynek tök jó, csak nekem nem bejövős.


Ez klassz, nagyon egyedi nézőponton keresztül meséli el a csattanót, jól belehelyez a másik bőrébe.


Ezen a sakkozóson nem tudtam mit lehet érteni, hacsak magán a táblán nem történnek dolgok (a vége állást nem értettem).


Ez is inkább kortárs képzőművészet képregényesítése, sokat nem tudtam vele mit kezdeni, szokatlan volt, értelmezni meg kb. 19 féle képpen lehetne, ahogy egy piros pacát rózsaszín háttér előtt egy kiállításon beszélgetve.


Ennek a csattanója annyira szubjektív volt, hogy nem esett le. Lehet, hogy a Nap és a nap szavának keverése? De az külföldiül nem hasonlít...

Szép kis nap

(Nem fért be egy hosszú posztba a fesztivállal, külön kellett vágnom.) Átlapoztam és megpróbáltam elolvasni is a Call it a Day antológiát, amin kívül semmi mást nem is vettem a fesztiválon, ide is véleményezem nagyhirtelen. Sorrendben, most nem másolom ide a címeket.


Ez fura volt, de kellemes. Azért volt furi, mert szokatlan volt a magyarokhoz képest, hogy halál hétköznapi történésekről ír, és ez több finn cuccban is ott volt. Van amelyiket sikerült emelni a rajzzal vagy a képregényesítéssel (vagyis a kép és a szöveg KOMBINÁLT játékával), van amit nem nagyon, van amihez nem tett hozzá szinte semmit szerintem. Ez mondjuk nem is akart, szóval rendben volt, akár még olvasnék is ilyet.


Ez hatásos volt a nézőpontok miatt, de nem értettem a második felét. És a fáradtságot sem vettem, hogy erölködjek.


Na, ezzel nem tudtam mit kezdeni. Illusztrált recept. Kerestem a szövegben valami furfangot, de nem találtam. Majd kisütök valamit. :)


Ez veszélyes volt, nyomasztó rajz, nyomasztó történethez, bár ez is hétköznapi cselekmény-sor, már akinek élete része a rákkal való küzdelem...


Az kedves, személyes volt, ennél jó lett volna úgy olvasni, hogy ott a képnél van az érthető szöveg.


Ez valami akciós szösszenetnek indult, de vagy túl sok idő telt el 4-4 kocka megrajzolása között és más érdekelte a szerzőt, vagy totál be volt szívva, mert a történet "íve" leginkább egy félig kiradírozott ceruza-pöcköléshez hasonlít...


Ennek a rajzai nagyon bejöttek, az ötlet is jó volt és ebben is volt valami nagyon hétköznapi hangulat.


Műanyag-játék-foto-képregény. Mutattam is a lányomnak, hogy nem csinálsz egy ilyet? Ő persze bosszankodott, hogy miért nem Asterix-et vettem.


Jópofa, frappáns strip.