2blog, amit birok

Nemrég a kepregeny.net is indított egy közösségi blogot, ahová leginkább más (külföldi) blogok átvett bejegyzései szerepelnek - jogos, talán a hazai hírek nem blogba, hanem a portál fő hírei közé valók. Olyan kevés és így olyan lényeges mindegyik. A külhoni híreket megosztani viszont kicsit köldöknéző dolog, merthogy akik még nem képregény-rajongók, azoknak ezek a hírek nem érdekesek/fontosak, akik pedig igen, azok szinte biztos, hogy tudnak róla, vagy legalábbis ellátják magukat minimum angol nyelvű hírtáplákékkal. Most viszont írok arról, hogy én melyik két magyar blogot kedvelem nagyon.

Az egyik Lénárd Laci, a másik Oravecz Gergely blogja. mindkettő rohadtul közvetlen és lényegre törő, emiatt lehet mondani, őszinte - és mindkettőben nagyon ott van a képregénynek az a csücske, ami nekem fontos. Fogalmam sincs, ez mennyire esik egybe a szubjektív vélemények átlagával, de ez az, ahogy a kocka magában és együtt a többivel is élő legyen bennem. Másképp: működjön a formanyelv, jó legyen a történet, kerek legyen a strip, üssön a beállítás... Korszakalkotó, mi? :)


Laci az élményeiről ír, ami nem csak a képregényekkel, hanem mondjuk vizuálisan kapcsolódó területekről és a hazai szcéna egyéb nyúlványairól (pl. boltok) is ír, Gergő meg egy napi stripet rajzol, ami tán egy hónapja indult, de azonnal nagy kedvenc lett. Pont azok miatt.


Olvastam rövidebb-hosszabb ideig szerintem vagy 30-40 képregényes blogot is, egy időben hevesen gyűjtöttem a linkeket, rss feed címeket, de idővel kigyomláltam őket, mert nem állták ki az idő próbáját... A legmaradandóbb talán az "olvasásra érdemes képregények" volt. Ezeknek a magyar oldalaknak viszont csak a legjobb élmény és utóhatás maradt nyomukban (nem nyomokban). Úgyhogy ajánlom őket, mert. Nem mintha számítani itt, amit ketten talán olvasnak, de akkor is.

Ja, a parkocka.hu-n meg igazan humoros karikaturistáktól sorjáznak strip-ek, egy-egy témára felcsövezve (hogy miért csövezve, azt a honlap elmondja. :)

Szuperkard

Izgalmas, egyedi képregénybe vágtam bele lassan több, mint két éve, megtetszős volt ez is és nem bántam meg, bár nem vált a szívem csücskévé. A Luna fivérek Sword-ja most áll az utolsó szám megjelenése előtt, tehát még nem vágták el teljesen az egész élményt, bármi lehet belőle. Leírom nekem milyen volt eddig, az utolsó előtti füzet végéig.


Ez a két tesó engem a Wachowski fivérekre (vagy az egyik már nő???) emlékeztet, egyrészt mert annyira kreatívak, másrészt mert annyira formabontók vagy átvitt (és fizikailag is néha) kegyetlenek. Nem kímélnek, semmilyen szempontból. A Girls, amin megakadt a tekintetem, az sem finomkodott, rögtön az első szám ütős volt, már az első kockák miatt is: a turmixgépbe ökörködő kocaszakács módjára röhögve dobálták bele a személyes nyomor hétköznapiságát, az ebből elvágyódó hiányérzetet, a nők iránti vonzalmat, a rejtélyes, hátborzongató elemeket... Tipikus és mégis egyedi. Nagy nő-fetisiszták lehetnek, ahogy minden férfi, de rájátszanak, vagy inkább: túlteng bennük, ami egy művésznél pont jó, mert másképp hogy is alkothatna olyat, ami mást is magával ragad. No mindegy.


Szóval itt ez a Sword. Majdnem azt írtam, hogy már az első rész is ütős volt, dehát milyen legyen egy első rész, másrészt az összes rész végén nagyszerű függőjátszmák vannak, remek kritikus helyzetekkel. Arról van szó, hogy van egy kard, amit egy görög isten gyermekei készítettek, de egy halandó ellenük fordította, mivel más nem veszélyezteti őket - csakis a Kard.


Az első hat részben kiderül a háttértörténet, ami a mai időponthoz képest valami ezer évekkel ezelőtt kezdődött... A kard egy bénult lány kezébe kerül, aki szuperhőssé válik az zacél érintése által, gyógyul, ugrik, lövedéket állít meg, és a többi. Szóval mérnökinek tűnő, kiábrándítóan pontos számítás látszik a történetből: bosszúhadjárat négy felvonásban: bevezetés és a három életben maradt isten-leszármazott (jaj, szándékosan nem írok gyermeket) kinyiffantása.


Egyébként a rajz is olyan mérnökies egy kissé. Semmi túlzásos izomnövesztés, kitekeredő végtagok, eltúlzott lendületvétel. Megmaradnak a hétköznapi kereteken belül a félbevágások, a repülőről leesések és a ház fölött ugrálások alkalmával is... Az arcokról nem is beszélve. Simaarcúak, semmi szemölcs, ráncok, arcvonalak alig. Viszont, van mimika! Vagyis olyan, hogy nincs ez sem eltúlozva, felnagyítva, hanem valahogy egyszerűsített valósághűséget lehet rá mondani. És mivel direkt nem akarja megnyalni az ingerküszöböt, hát nehezebb "észrevenni".


És itt van még egy csavar, enélkül tán nem is működne: a panel beállítások is unalmasak! Ugye milyen izgi??? :) Mert enélkül nem néznéd végig az egy oldalon a hat TÖK UGYANOLYAN beállítást, de így bizony végignézed, keresed a jeleket, hogy "ugye basszus ezeket csak lemásolták", de nem: mind egyedi rajz (már amennyire számgéppel rajzolnak még), de EKKOR észreveszed, hogy milyen kifejező a száj, a tekintet.


Ehhez képest a klasszikus Pókember rajzokon a mimika és testbeszéd mondjuk 20-30%-ban kitöltötte a füzet oldalának felületét, itt pedig olyan, mint a valóságban: 2-3%. És így meggyőző, sőt, hatásos. Mondjuk biztos van, akinek nem tetszik. De azért ki van ez számítva, rátaláltak a holdfivérek már arra, hogy ez bizony eladható, más szóval hatásos. Szerintem tudatosan és ügyesen egyensúlyoznak a mérlegen, rakosgatva a tudattalan küszöb alá a dokumentarista, a brutális, a hétköznapi személyes élmények és természetesen a szuperhős, vagy más címkével a görög istenek adagjait...


A mérnöki szerkezet azért nem teljesen igaz, vagyis nem úgy, hogy unalmas legyen, vagyis nem egy hídelemet pakolnak le többször, hogy átérjenek a folyó túloldalára, hanem annak ellenére, hogy lehet látni a 4x6 füzetnyi pontos terjedelmet, szépen variálják a szereplőket, a történetet. Szerintem nagyon jól érzik, hogy a történet elején, közepén, végén milyen jellegű sebességre, kibontásra, konfliktus-típusokra, szereplő-fejlődésekre van szükség, illetve mik jönnek jól.


Szóval ilyen szemmel élvezet volt olvasni. A történetről így a vége felé megvan a véleményem, igaziból egy jól kidolgozott csavaros, a szélsőségeket birizgáló akció-történet, sok ötlettel és remekül megkomponált füzet-szerkezettel (klassz cliffhangerek). De ennyi.


Emlékezetes, de nem a szívem csücske, ahogy mondtam. Sőt. Szélsőségességben annyira elmennek, amennyire tudnak. Többször felszisszentem egy-egy brutálisabb jelenetnél, nyilván az egész hangulata is segített ebben, vagyis hogy olyan "hétköznapi" fílingje van. Mindegy, egyéni szoc problémám.


Az utolsó rész még hátra van. Nem tudom milyen volt a Girls utolsó része, annyit olvastam róla, csavaros vagy ütős volt, de volt akinek kifejezetten nem tetszett, volt, aki azt mondta, hogy pont jó volt. Gondolom itt is olyasmire lehet számítnai, ami csavaros is, lezáró is, vagyis meglepetés lesz, ami lehet ugye a kihegyezett vége miatt kellemetlen is akár. Vagy kellemes.

Hétköznapi művészet

Három összetevő köré csoportosultak az élményeim Lénárd Laci képregényét olvasva: az anyai szeretet érzései, a legtisztább akció-kalandfilmek klasszikus élménye, illetve a nosztalgia. Mindegyik elég egyértelmű, tiszta szál, amin keresztül jól meg lehet fogni az embert, a három együtt pedig - pár szavas felütésre redukálva - egy avantgard, szerzői, szabad vizuális és képregény-nyelvi alkotásban működött együtt az olvasóval.

Ez jó kis mondat volt, remélem nem fogom szégyellni később sem, amihez csak a hitelesség kell, más nem. Vegyük az első összetevőt, az anyai szeretetet, mert ez fogott meg elsőként, elolvasván szinte csak ez maradt meg. Hát... mit szépítsem, nekem szívbe markoló volt. Rövid, pontos késszúrások a saját élményeim testén, fájdalmas helyekre, vagyis inkább "érzékeny" helyekre hatottak. Elszakadás, a hiány általi értékelés, a tehetetlenség kényszere. Ezek mind a gyermekkorban összegyűjtött hiányokra emlékeztetik a tudatalattit. Nyilván kell hozzá szubjektív hasonlóság, de gyanítom, hogy sok emberben talál visszhangra. Sőt, amikor a szavakkal határozottan megfogalmazott, de a történet többi elemébe beleszőtt és így kissé elmosott érzés-szál hatása csak erősödik. Szemérmes ember a magyar, hátmég ha férfi...


Második olvasatra tűnt fel, vagy hatott inkább a retro és az akció-múvik hangulata. Ekkor már látszott nekem is, hogy ez bizony tényleg háromrészes darab. Csodálom Lacit, hogy ilyenbe belevágott, de drukkolok neki, hogy végigvigye, úgy teljes. Elindult a dolog de az érzelmi szál és az akció-sablon-forgatókönyv is csak az egyharmadáig jutott. Úgyhogy várom a folytatásokat.

Azon is csodálkoztam, hogy a vége jelenet - ami mese a mesében, klasszikus rétegek közötti átbeszélésekkel - kiesett első olvasatra. Nem emlékeztem rá. Pedig milyen tuti az utolsó kép... Annyira tipikus és ismerős, de (ennek ellenére) hatásos, visszaköszön, emeli kalapját a gyermekkorban végigizgult filmekből. Nagyon kellemes filmvégi mosollyal tettem le.


Képileg? Nem hétköznapi, de hiteles. Olyan, amilyen és nagyon olyan. :) Változatos. Van benne két oldalnyi szöveg is, de egy egész oldalas templomkép is, vagy egy elég bonyolult olvasási utat bejáró, sűrű szöveggel megtűzdelt panelsorozat is (az egy kicsit megdolgoztatott). De attól függetlenül, hogy zavarba ejtő volt, olvastatta magát, működött, nem is akárhogyan. A rajz és a szöveg jól hatott

Őszintén drukkolok Lacinak, hogy végigrajzolja-írja ezt a történetet, élmény volt az első rész, de nagyon szép, kerek cucc lenne a három rész együtt. Tényleg olyan, mint amikor már ismerjük a szereplőket és beindul a történet, aztán hív az anyu, hogy kész a vacsora. De én basszus végig szeretném nézni!

Lépcső

Nem tudom megállni, szóval nem állom meg, hogy ezt a képet ide ne rakjam, meg ami eszembe jut róla. Mondják, hogy a szépérzékét az embernek igenis ápolni, használnia kell, mert fontos része a kapcsolatának a nem látható emberi minőségével... Hát ez egy ilyen ápolásra, - szubjektíve, tehát hitelesen - tökéletesen alkalmas alkotás. Bár elmélkedni lehetne róla, de inkább csak a személyes élményeket írom. :)

Szóval egy igen szimpatikus alkotópáros füzeteit olvasom mostanság, a Daytripper-t, van persze blogjuk is és oda posztolta Fábio Moon ezt a hat képkockás tipitopit. Nem tudom, hogy része-e valaminek, vagy csak úgy szórakozásból, esetleg egy formanyelvi teszt vagy játék kedvéért, direkt a blogra, mert akár dramaturgia-elméleti kérdés is lehet mögötte...


Ezért is tetszik, mert egy jó adag az olvasóra van bízva és ez a képek sorozatára is vonatkozik, nem csak a koncepcióra, vagyis mi történik ezután...? Arról nem is beszélve, hogy még általánosabban is értelmezhető a döntési helyzetekre, ami csak úgy sorjáznak egymás után az életben. Ja. Nemrég jöttem rá, hogy sokkal többször döntök, mint gondolom, annak ellenére, hogy megszokásból simán rákenem a környezetemre vagy a körülményekre a szabadságom korlátozását.

Ráadásul a legizgalmasabb kérdés szerepel a képeken: férfi és nő találkozása...

A könnyed, de felismerhető, életszagú, hangulatos stílusról, kifejező vonalakról, vagy alkalmas színekről, illeszkedő árnyékolásról... nem is beszélve. Szóval ezért.

Biztos állítás

A CWR blogon olvastam egy új megjelenésről és feltűnt a szememnek a borítója, vettem a fáradtságot és visszatekertem az egérgörgőt, és megnéztem jobban. Ritkák már az ilyen megnézések, mert a beszerzendők listája bővül, néha belefáradok, hogy gyűjtsem a tetszetős címeket, mert újak jönnek, amik között elvárhatóan annyi a jó, mint a régiek között és azért ugye a jelenség (trend?) mindig az újítás, fejlődés. Legalább itt, a művészetben, ahol a szabadság uralkodik...

Szóval visszagörgettem és elolvastam, illetve előbb megnéztem a borítót.


És az tűnt fel, hogy hat. Mármint érzéseket ébreszt és ki is fejez dolgokat. Ismerős dolgokat, tehát egyrészt saját magából is táplálta a rajzoló a dolgot, másrészt el is tudja juttatni máshoz. Maga a szöveg ez:

"The second release, scheduled for December, will be Wandering Son, the first volume in an ongoing series (10 volumes so far) by Shimura Takako exploring transgender issues. As described by the publisher, “these 5th graders struggle with only not puberty, but also severe identity issues; Shichi is a boy who wants to be a girl, and Yoshino is a girl who wants to be a boy.” Sounds like fascinating material."

Utólag vettem észre, hogy hogyan is állnak a gyerkőcök. Aki szemben áll, annak van fiús állása, aki közelebb, annak lányos, szende összezárt lába. Jé, basszus, ilyen finoman utal? Igen. Első ránézésre a kép elrendezése is megfogott, volt benne valami visszafogott, de kifejező, amikor érzi az ember, hogy a felszín alatt érdekes, tapintható dolgok húzódnak meg. Nem akarom összehasonlítani vagy mellérakni a szuperhős címlapok hatásvadászat-halmozását. Semmi jogom nem lenne rá, mert más igény meg blabla, máshol állnak a potméterek a hangossági és az házemeleteket számoló csúszkákon, szóval fölösleges. Gyanítom, hogy ott is hasonló az arány a "jó" és a "kevésbé jó" alkotások között. Vagy nem, szimplán ízlés dolga...

Szóval tetszett, megfogott, felírtam a listámra. A színezés, az eldugott, kicsit zárt tér, minden. A végén látom, hogy Fantagraphics könyv, úgyhogy jogos a dolog, mármint hogy kommersz stílus alatt van más is. Persze mindezt a címlap alapján... "állítom biztosan". Az amazon azt mondja, hogy out of print, megjelenni meg csak 2010. dec. 22-én fog. Nem is tudom, honnan szedte a blog a képet.

Kis csillag

Újra megjelenik az Asterix magyarul! Juhééé!!! és ez a leghangosabb és leglelkesebb juhé évek óta. Komolyan átjár a gyermekkori bizsergés, a mindent elborító köd, a várakozás szele, a megszerzés vágya, a magamévá tevés előre elképzelt öröme... Vártam, vártam, de most, hogy valóság lesz, bizony, sokkal nagyobb és erősebb érzelmeket vált ki belőlem. Kicsit megint gyerek lettem.

Húha, nem is hittem volna. Téma ez régen képregényes körökben, hogy vajon mikor és ki? Hallottuk, hogy valami európai szintű jogi huzavona volt, meg hogy drága biznisz ez, de az Egmont most beindította a gépezetet és szerintem iszonyúan jól tette.

Van egy olyan érzésem, hogy ez nyomni fog egyet a képregény ügyén, nem csak a népszerűsége miatt, hanem mert ez egy speciális stílusú jelenség, ami igenis sok embernek férkőzött a szívébe oly módon, mint nekem. Ilyet állítani persze balgaság lenne, és el is szoktam kerülni az ilyeneket, hisz mindenki másképp őrzi a szívében a filmet, a könyvet, a képregényt, mást jelent, mást ad. Magamból kiindulva általánosítani balgaság. De mégis. Ha tetszik, megengedem magamnak a rajongói szemüveget. Ahogy teszik sokan és néha még igazik is van, vagyis bejön, amit jósolnak. Miért ne?

Szóval bízom, nem méricskélve, hanem megérzéssel. Ha tetszik, egy kvantummal hozzájárulok a pillangóhatáshoz és majd kerekedik belőle szélvihar...

Hej, micsoda élmény volt... De miért? Fogalamam sincs, nem megmagyarázható. Lehet az is, hogy ennél nagyobb is lehetne valami, ennél univerzálisabb, ennél szerethetőbb, ennél humorosabb... Egyszerre kaland, örörm, karakter, hősiesség persze, természetközeli, hamisítatlan fíling. Vadászat és harc, ötletesség, gyenge szerepbe bújva mégis győztesnek lenni, közösségben (gyanítom ez is fontos vonzereje), vagyis számítani egymásra, hülyeségeink, gyengeségeink ellenére. Ez a fíling például nemzet-független, elég egy elnyomott szerep felidézése a történelemben és máris átérezhető. Tényleg, vajon az olaszoknál mennyire népszerű (hogy ők a másik oldalon állnak)?

Hát igen. Sokféle húrt penget. És kortalan. Tökéletes.

Na majd most! (A blog.kepregeny.net-re kirakott időközbeni írásokat is áthozom majd... aztán beindulok megint itt is.) (Talán.) :)))

Nincs egyedül

Két képregényt kaptam kölcsön Lacitól, valódi képregényt, vagyis graphic novel-t. Felnőtteset, hosszút, sok szöveggel, egyéni történettel és rajzokkal. Rég olvastam ennyit, mostanában kevesebb kerül a kezeim közé, több könyvet végeztem ki, mint képregényt, de ezek nagyon finom falatok voltak most. Visszatérő téma fórumokon, hogy gyerekes dolog a képregény és ekkor szoktak utalni a hozzáértőbbek erre az alapvetően felnőtteknek szóló, számukra értékeket kínáló speciális műfajra (a GN-re), amiket komolyabb helyeken is "egy lapon" szoktak említeni a megszokott formátumú irodalmi művekkel, vagyis regényekkel, drámákkal.

Nem lesz sok szép, szkennelt kép, csak fotó, mivel a kölcsönképregényt nem szkennelem, nem mérem hány csillagos a töréstesztje. Elsőként a Bughouse című bogaras kötetet (ahogy megtudtam, ez az első kötet a (jelenlegi?) háromból) olvastam. Múlt század közepe, jazz-zenészek, éjszakai élet: ezzel a fíling, a kellékek már megvannak. És nem csak a tárgyakra, hanem erősen a szövegre vonatkozóan is: sokat és hangulatosan használja a szlenget, néha rövidít, közvetlen emiatt is a hangnem. És amiatt is, hogy mennyire pillanthatunk be a szereplők életébe, milyen története van az egésznek.


Igaziból nem nagy vaszisztdasz, egy fiatalkori barátság zenélésen, fél életen átívelő története, vágyakról, szenvedélyről, tehetségről, az életről. Nincs világmegváltás, még csak nagy igazságok sem hangoznak el, viszont felbontanak ezer sörösüveget a bár mellett ácsorogva, majd minden ötödik oldalon lelkesen kiáltják, hogy vazze, gyertek, csapjunk a húrok közé! Újra és újra átélhetjük a kábszer elkészítése alatti türelmetlen izgalmat, hogy aztán a csillagokat szóró és látó szem megnyugodjon a felszabadult tehetség szó szerint utánozhatatlan zenélésének átélésében...


Nem mélyülünk el az egyéniség mocsarában, vagy barlangjában, sem erdejében, nincsenek nagy törések a történetben, minden mint az életben, jön egymás után, van ami sikerül, van ami nem...

A rajzok is lazák, de van egyénisége a stílusnak és a karaktereknek is, talán lehet mondani, hogy tipikusak, sablonosak, és hétköznapiak - tényleg. Igen, ez is nagyon életszagú. A környezet ábrázolása elég szűk volt nekem, de teljesen illett a történethez. Gyakorlatilag nincs benne tágas hely, vagyis külső helyszín ábrázolása, vendéglők, városi utcai helyszínek, lakások, színpadok, 98%-ban ilyen "emberközeli" helyeken zajlik minden. Ez is nagyon odatesz a hangulathoz, fizikailag sem tudunk eltávolodni - mégsem nyomasztó (ezeknek a típusú helyeknek a hangulata persze egyéni ízlés kérdése is), mert a szleng megteremti azt a baráti, de nem fárasztóan mélyre ásó, "lelkizős" hangulatot.

Szóval jó volt. Hogy mi a végkicsengése, mi marad meg belőle nekem? Olyasmi, amivel naponta szembetalálja magát az ember, az élet folyásával, a hétköznapi döntésekkel, kétségekkel, örömökkel, amik végigvezetik, rossz esetben csak kísérik, legrosszabb esetben pedig csak észrevétlenül vannak ott az ember életében.

A másik könyv, amit kölcsön kaptam a Stuck Rubber Baby (wiki), ami személyesen sokkal jobban tetszett, mint a másik. Pedig nem úgy kezdődött. A bogaras jazz-sztorit sokkal-sokkal könnyebb volt olvasni, és bár a mélyebb értékekre nem repült rá direkt (vagyis sem általánosan, populárisan, sem személyesen nem merült a felszín alá egy bizonyos - elég közeli - határon túl), volt azért kis katarzisa az embernek, amikor a magából visszatükröződő szenvedéseket, útkeresést, élet-eseményeket olvashatta a lapokon.


Ez a SRB viszont nagyon rosszul indult. Egyrészt sokat kellett olvasni, amihez elég zárt, szinte nyomasztó rajzok tartoztak. Néhány oldal után viszont emlékekben, álomképekben, meghatározó életeseményekben máris elvitt valami igen személyes helyre, sokkal személyesebbre, mint a Bughouse (a fenti három oldal az első három a képregényből). Aztán viszont eljött egy olyan pont, amikor a részletes, történet-ív, vagy mélyebb ütés nélküli oldalakon át rágva magam, azt kérdeztem: el akarom én ezt olvasni? Kiadványszerkesztő barátom azt mondta, ahogy ránézett: nyomasztó, ő ezt nem bírná olvasni. Tényleg kétségeim voltak, hogy mennyit ér ez. De a 90. oldal környékén megtörtént az, ami átfordította a véleményemet: személyesen megérintett a történet, végre tudtam azonosulni a dologgal.

Most is azt gondolom, hogy lehetett volna jópár dolgot rövidebben tálalni úgy, hogy megmaradjon az, amit el akart mondani és az is megtörténjen, amit elő akart idézni az olvasóban - de az is eszembe jut, hogy végül is minden regénynek, amiket kiválónak tartanak, vannak lassabban lapozható, kevésbé szerethető részei is (á, mekkora okosság ez).


Ez a graphic novel pedig nagyon hasonlított egy igazi regényre. Semmi, de semmi nem volt benne a képregényekkel társítható "könnyed szórakozásból", nagyon komoly, életteli, húsba vágó, "fontos" kérdéseket feszegetett általában véve és személyes szinten is. Milyeneket? Például: vajon tudja-e az ember, hogy mit is akar - úgy általában az élettől, az életében? Hogyan néz szembe a hibás döntéseivel, félelmeivel, azzal, hogy mi mellé áll és mire mond nemet? Mi mellett tart ki, tud-e őszinte lenni, együtt érző, tetteiben is, nem csak szép gondolatokban? Mivé válik, mit tart fontosnak? Ezek tök általános kérdések, de Howard Cruse belehúzott a történetbe annyira személyesen, hogy átélhető volt, mert találkozott az emberben lévő, ezzel párhuzamos szálakkal - amik mindenkiben ott vannak.

Még filozófia tanárom mondta, hogy a Diszkoszvető szobrát anatómiailag vizsgálva lehetetlen a testhelyzet, mégis mindenki nagyon "jónak", kifejezőnek találja. Azt mondta: ilyen a remekmű - a valóságban nem létezik, de részleteiben nagyon valóságos, kapcsolódik az ember valóságához. Nos ez is. A könyv végén olvastam, hogy mennyi anyagot (korabeli fotók, múzeumlátogatások) gyűjtött az író, illetve hogy mennyi embertől hallott emlékek, történetek alapján gyúrta össze ezt az egészet ("alkotásilag" szerintem érdekes naplószerű feljegyzései is vannak a készítésről itt). Szerintem iszonyú jó lett a dramaturgia. Tényleg. Amikor bele tudtam végre merülni, szép nagy örvénybe kerültem, csapkodott ide-oda, mintha kiszámíthatatlan lett volna, de nagyon is megvoltak a törvényei, oda vitt a történet, ahova eredetileg akart - ahol nekem a legjobb volt.

Egy kis ijesztgetés: USA, 60-as évek, meleg férfi fiatalságának jelentős korszaka, útkeresés, szexuális identitás bizonytalansága... Teljes szókimondással - mondjuk a 18-as karikát elkerülő képekkel. De talán annál inkább ott van minden emiatt, mert több van az ember képzeletére bízva. Egyébként a "meleg" jeleneteknél mindennek ellenére elfogott bizonyos viszolygás, pedig egyik tesóm is ilyen irányultságú, de az egésznek az értékét egyáltalán nem csökkentette. Talán ez még egyik mérőszáma is annak, hogy mennyire hiteles.

A kötet utolsó szavai szerint: nem tudsz elszakadni attól, amit magad mögött hagysz - vagyis akármilyen kacskaringókkal, de a saját életed az, amit éltél, akikkel találkoztál, amit belevittél a világba (legyen az varázslatos jazz-koncert vagy nyilvános kiállás egy barátunk és önmagunk mellett - amit addig nem vállaltunk). Nincs mit letagadnod és nincs min szomorkodnod, ez nem feladatod az életben.

Ahogy egy ismerős mondta: nem vagy egyedül - talán ez a teremtés titka.

Olórin

A kepregeny.net-en idén év eleje óta sok-sok ciket írt az Olórin nevű fazon, aki történetesen valóban kritikus, szerintem a knet szerzőinek túlnyomó többségétől eltérően. Ami érdekes számomra, az az, hogy valami miatt ellenszenves a stílusa a srácnak, pedig a knet közösségéből eddig senki nem volt az, még Keoma is inkább vicces, de a nagy O leginkább bicskanyitogató. És a jelek szerint nem csak nekem. Tony folyamatosan vitázik vele, ami mondjuk lehetne pozitívum is a pezsgés és az értelmes izgalom okán, de túl sokszor utalgatnak vissza egymás kijelentéseire, mintsemhogy a téma lenne a valódi lényeg. Nyíltan kimondott ellenérzés kevés akad, de még így is több, mint bárkivel kapcsolatban, és még a nem kimondottakat is hozzászámolhatjuk - merthogy volt olyan, aki privát levélben írt nekem véleményt. Megígértem O-nak, hogy valahogyan elemezni fogom az írásait, inkább magam miatt, hogy rájöjjek az ellenszenvre, ami zavar. Egyszóval valószínűleg nagyon kevés a haszna ennek az írásnak, előre is elnézést mindenkitől... :)

Az egyik szempontom az informatív tartalom. Többször találkoztam a cikkeiben keveset vagy semmitmondó hatásvadászattal, szóval ezt mindenképp statisztikázni akarom. A másik lényeges dolog a stílusában a "tuti megmondása". Ez nem olyan egyszerű, mint az előző, körítem: kis vita tárgya volt a knet fórumon az is, hogy vajon a választásnál az ember támaszkodik-e kritikusok véleményére, vagy sem? Én úgy szoktam választani, hogy ha ránézésre a tartalom és a forma vonzó, akkor utánakeresek és valójában a kritikák (többes számban!) döntik el, hogy felírom-e a listámra beszerzendőnek, vagy sem. Persze van olyan eset is, amikor emlékek, vagy a stílus/téma szeretete felülírja az általában használt szempontokat. Ízlése mindenkinek van és már egy kevés minta (egy borítókép, egy elolvasott félmondat) alapján is képes véleményt alkotni, persze nem teljeset, hanem első benyomást. Innentől kezdve a kritika ennek a formálásához járul hozzá, ami ha emberek kommunikációjaként vesszük, megfogalmazható, hogy mikor jó.

Ez a véleményformálás akárhogyan is nézzük, közös tevékenység, ahol egy ilyen cikk/kritika írásánál az író előre kell, hogy figyeljen a jövőbeni hatásokra. A műtárgy (most képregény) "elfogyasztása" után kialakítja saját véleményét és különböző tények mellett tálalja cikkében úgy, hogy az olvasó fel tudja használni. Ez a felhasználás persze sokféle lehet, van, akinek elég, ha megmondják, hogy jó és nem is kell neki több, van, akit a tényekkel, összehasonlításokkal alátámasztott vélemény győz meg, van, akit pedig semmi sem, mert mondjuk jókora előítéletei vannak. Én szeretném magam a középső csoportba sorolni, tehát ne csak vélemény legyen önmagában, hanem valamennyire objektív szempontok alapján el is tudjam hinni azt, amit ő vélekedik a dologról, illetve úgy mondja a el nekem, hogy a saját véleményembe való beépítésnél építeni tudjak, ne csak átvenni a kulcsrakész házat. Kicsit olyan ez, mint egy páros labdajáték, mondjuk ping-pong, vagy tenisz, ahol az egyik totális erőfölényben van, és rajta múlik, hogy jó játék lesz-e, vagy csak a gyengébbik legyőzése. Valójában jobban kell játszani ahhoz, hogy a kezdő is jól érezze magát, mintha csak a nyerésre koncentrál az erősebbik és mindig leüti a labdát. Egyszerű példa erre a "szerintem"- jellegű árnyalt fogalmazás, amikor az egész "beszélgetésnek" olyan a légköre, hogy könnyebb összegyúrni a kritika és a saját véleményemet - ugye egy beszélgetésben nem csak a tények számítanak.

Na, nem ragozom túl, bár ez már bőven sok volt eddig is. Tehát az egyik jelzőszám mondatonként a tartalmi érték lesz ez vagy 0, vagy 1, a másik pedig a "párbeszédesség", ez viszont -1, 0, és 1 lehet. Ha nem figyel rám oda, hanem zavar az, ahogy beszél, akkor kap -1-et. Elővettem az első, az ötödik és a tizedik cikkét, illetve a Nocturne és a Hush kritikáit, valamint az ötödik Heti Marvel írását. A mondatok után zárójelben, a fenti sorrendben lesz a két érték. Gyakorlatilag az első szám azt jelenti, mennyivel gyarapította a véleményformálás alapját a mondat, a második pedig, hogy mennyire kellemes stílusban - amennyire én el tudom dönteni, hogy egy olvasónak mi lehet a kellemes a fenti kommunikáció-párbeszéd eszmefuttatás fényében. Vagy árnyékában.

1. cikk (kepregeny.net)

Superman: Whatever Happened to the Man of Tomorrow? - Az Acélember végnapjai

“…people still sometimes glance up hopefully from the sidewalks, glimpsing a distant speck in the sky… but no: it’s only a bird, only a plane – Superman died 10 years ago.”

Amikor 1985-ben a DC Crisis on Infinite Earths című crossoverje megrengette a mainstream képregény-piacot, és újradefiniálta a kiadó bő fél évszázados karaktereit, hogy a kor igényeinek megfelelően modernizálja őket (és elsimítsa az akkorra igencsak felhalmozódott kontinuitási problémákat), Alan Moore lehetőséget kapott, hogy olyasmit adjon a világ leghíresebb szuperhősének, Supermannek, ami a végtelenített cselekményű képregények karakterinek szökőévenként egyszer sem adatik meg: lezárást. (0/0) Mivel a Crisis on Infinite Earth új korszakot kezdett a DC-univerzumban (többek közt a karakterek új, aktualizált eredettörténetével), a régi sztorik érvényüket vesztették. (1/0) A ’80-as évek nyersebb, sötétebb, karcosabb stílusa porossá tette az arany- és középkor naiv, könnyedebb hangvételű műveit – de Moore úgy érezte, ez a korszak megérdemel egy tisztességes befejezést. (1/0)

A Whatever Happened… így a DC legnagyobb hősének, Supermannek utolsó napjait meséli el, lezárva a karakter ezüstkorbeli énjének történetét. (0/0) Az 1986-ban írt képregény az akkori jövőben, 1997-ben kezdődik. (0/0) Az immár férjes, gyerekét nevelő Lois Lane-t egy riporter keresi fel házában, aki cikket készül írni Superman halálának tizedik évfordulójára. (1/0) Ezután az olvasó Lois narrációjával kísért flashbackekben ismerheti meg az Acélember utolsó kalandját. (1/0) A végzetes események sorában Bizarro ámokfutása az első, majd két másodélvonalbéli gonosz intéz támadást a Daily Planet ellen, amelynek során lelepleződik Clark Kent identitása. (0/1) Superman érzi, hogy valami nagy és baljós van készülőben, ahogy régi ellenségei egymás után tűnnek fel, hogy leszámoljanak vele, így elviszi barátait és szeretteit otthonába, a Magány Erődjébe, hogy megvédje őket. (1/0) Rövidesen felbukkan Kryptonite Man és a Lex Luthort gazdatestnek használó Brainiac, hogy leszámoljanak az Acélemberrel. (1/0) Az ostrom megkezdődik. (0/0)

Alan Moore kiválóan teremti meg az elkerülhetetlen vég hangulatát, azt, hogy Superman története visszavonhatatlanul a végéhez közeleg. (0/0) Érezzük, hogy bár hősünk már ezerszer nézett szembe ilyen veszedelmekkel, ez most más, ez elől most nincs menekvés, egy legenda utolsó napjait látjuk – az első rész végén, magányosan síró Superman képe pedig világossá teszi, hogy ezt ő is tudja. (1/0) A külvilágtól elzárt ostromban (amibe így a DC-univerzum többi szuperhőse nem tud beavatkozni) Superman több barátja is elesik, mielőtt elérkeznénk ahhoz a ponthoz, amikor kiderül, ki áll a félelmetes pontossággal összehangolt támadásözön mögött (egyébként a képregény egyetlen komoly hibája, hogy az ősellenség, Luthor karakterét fájdalmasan semmibe veszi). (1/1) Moore itt egy, még a naivabb korszakokban is nehezen komolyan vehető, afféle bohókásan gonoszkodó karaktert értelmez át egy igazán sötét és gonosz figurává (hiszen, ha ő egy szuperhős-témához nyúl, valaminek mindenképpen változnia kell a megszokotthoz képest, és ez már a Miracleman történetei óta így van). (1/0) Majd pedig jön a vég, amit Moore kedves eleganciával megspékel egy kacsintós fordulattal, méltó és maradandó emlékművet állítva egy legenda addigi, több mint ötven éves pályafutásának. (0/0)
A Whatever Happened… azonban attól lesz igazán egy korszak hattyúdala, hogy annak klasszikus rajzstílusát idézi fel. (1/0) Curt Swannak, Superman egyik leghíresebb rajzolójának (aki több mint 20 évig illusztrálta a kriptoni hős kalandjait) ez volt az utolsó jelentős alkotása, és könnyed, nosztalgikus stílusa szívszorító kontrasztot képez a sztori sötét, pesszimista és sorsszerű hangulatával. (1/1) Így lesz Moore képregénye a ’70-es évek első felében véget ért ezüstkor utólagos, megindító lezárása. (1/1)

Számolunk: (0/0):6, (0/1):1, (1/0):9, (1/1):3. Vagyis inkább informatív, mint nem (a 0/1 aránya az első számnál 7:12) és inkább elviselhető, mint nem (ugyanez a második számnál a három értékre (-1/0/1) 0:15:4). Valójában nem olyanok Olórin írásai, mint egy (interneten is) szokásos "review", mert nincs akkora körbejárás, nincs akkora alapozás és nincs akkora részletekre való kitérés sem - biztosra veszem, hogy a téma jellege miatt: ismert, felidézhető rajzoló-stílusok, szuperhősöket sem kell újra és újra elmagyarázni...

Az egész pontozás persze elég durva, mivel kicsi az értékkészlet, nem igazán egzaktak a kategóriák, illetve én sem vagyok jó értelemben gépies sem az értelmezésben, sem a döntésben - de egy cikkben is elég sok mondat van ahhoz, hogy nagyjából belőhető legyen.

5. cikk (kepregeny.net)

Batman: Első év - A sötét lovag születése

Az Első év (Year One) alighanem mocskosabbnak, korruptabbnak, sötétebbnek, reménytelenebbnek és elveszettebbnek mutatja be Gotham Cityt, mint az addigi Batman-képregények együttvéve. (0/-1) Nem csoda, hisz írója Frank Miller, aki soha nem vidám, kedélyes történetiről volt híres. (0/-1) A későbbi Sin City szerzője volt a felelős Fenegyerek ’80-as évek eleji újraértelmezéséért is (nem beszélve első Batman-sztorijáról, a klasszikus The Dark Knight Returnsről), és annak a sorozatnak a hangulatából nem keveset mentett át a sötét lovag keletkezéstörténetébe, ami olyan mélyen pillant a maszk mögé, a motivációk és lelki gyötrődések tengerébe, mint korábban még egyetlen más sztori sem. (1/-1)

De hogy a bűn városának mindent elborító, hősünket formáló szennyét jobban megismerhessük, a sztori James Gordon felügyelőre is éppoly komoly hangsúlyt fektet, mint Bruce Wayne-re, ez tehát nem Batman, hanem kettejük története – és a történet kettejük Gothambe érkezésével kezdődik. (1/1) A fiatal, milliomos férfi 12 év után tér vissza szülőhelyére, nem tudjuk, távozása óta merre járt, és mi történt vele, az azonban rögtön nyilvánvaló, hogy űzi valami, hogy démonokkal viaskodik, és így rokonlelke a felesége terhessége feletti öröm és keserűség közt őrlődő, a város menthetetlen veszettségén hitetlenkedő nyomozónak. (1/1) Végül az utca problémájának gyökerét mindketten a korrupcióban látják meg, és azzal szállnak szembe. (1/1)

Az Első év tehát nem vonultatja csatarendbe a denevérember egyetlen klasszikus ellenségét sem, nincs sem Joker, sem Madárijesztő, de Batman maga sem misztifikált, szinte legyőzhetetlen szuperhős még: első bevetésén egy szedett-vedett, 3 tagot számláló piti banda is kis híján elveri rajta a port, és a későbbiek során sem kerül ki sérülések nélkül a korrupt rendőrökkel vívott csatáiból. (1/1) Ezt a realizmust erősíti a két fő karakter kidolgozottsága, és vívódásaik nyers belső monológokkal való érzékeltetése is. (1/0) Mindketten jóval mélyebbek a szokásos, csuklóból felskiccelt jófiú-sablonoknál. (0/0) Gordon gyarló, feleségcsaló, szükségből törvényt szegő ember, aki a középkor nyomasztóan ábrázolt problémáival küszködik, fojtogatja a korrupció, fiatal kolléganője iránti vonzalma, és döntésképtelensége Batmannel kapcsolatban: vajon a maszkos igazságosztó barát vagy ellenség? (1/1) Valójában egy mély lelki sebektől szenvedő ember, aki még ennyi év után sem tette túl magát szülei halálán, ez a tény pedig képtelenné teszi az átlagemberek mindennapi életére. (0/0) Megszállottságának talán legpéldásabb érzékeltetetése az, amikor (még “denevérré válása” előtt) egy komoly sebből vérezve nem hívja be a sebészetben jártas Alfredot, mert inkább meghal, mintsem még egyetlen percet várjon, hogy kitalálja, hogyan keltsen félelmet az alvilágban. (1/1)

Maga a történet fordulatos és izgalmas, nem elégszik meg a szokott sablonok rutinszerű egymásra pakolásával, és a főhős detektív oldalát ugyanolyan gondosan hangsúlyozza ki, mint harcban való jártasságát, így a noir-elemekkel dúsított krimi és a dinamikus akció szépen megfér egymás mellett. (1/1) A csúcspont viszont kétségkívül a felrobbantott ház romjaiba beszorult denevérember, és az ő lemészárlására odarendelt rendőrségi kommandó döbbenetes intenzitású küzdelme, ami majdnem a teljes harmadik részt igénybe veszi – egészen nagyszerű képekkel elmesélve. (1/1)

És ha már képek: David Mazzuchelli rajzstílusa rendkívül erőteljes és magával ragadó. (0/0) Nyers, sokszor csak a leglényegesebb elemeket kiemelő kontúrjai vonzzák a tekintetet, a leginkább drámai pillanatokat pedig Richmond Lewis (egyébként jellegzetesen milleres) erős kontraszthatásai emelik ki: legtöbbször a fekete-sárga kompozíciót alkalmazza, de néha a klasszikusabb, mindenféle hátteret nélkülöző fekete-fehér képekhez nyúl. (1/1) Nagyszerű például, ahogy a társa korrupt módszereire rádöbbenő Gordon járőrözését egyetlen, az oldal közepére beillesztett kép szakítja meg, melyen Bruce magányosan, szomorúan térdel a szülei nyugvóhelyét jelző két sírkő előtt. (1/0) Ez az egyetlen kép többet mond a férfi majd’ 20 év alatt sem múló fájdalmáról, mint sokoldalnyi gazdagon illusztrált dialógus. (1/1)

Apró hibái vannak csak Miller és Mazzucchelli Első évének, például Selina, vagyis a Macskanő karakterének teljesen felesleges, sőt kissé erőltetett felvezetése, amit nyugodtan megspórolhattak volna (és a vicc az, hogy a figura ilyen különösebb cél nélkül való történetbe erőszakolása nem utoljára fordul elő a sötét lovag első éveit elmesélő képregényekben). (1/-1) De az efféle apróságokat leszámítva a világ egyik leghíresebb Batman képregénye tökéletesen méltó a műfaj minden rajongójának figyelmére. (0/-1) Annak idején egyébként ez képezte volna az alapját Darren Aronofsky Batman-filmjének, és a forgatókönyvbe maga Miller is besegített volna. (1/0) Végül ez dugába dőlt, Aronofsky helyét pedig Christopher Nolan vette át, aki a Batman Beginsben feltárta azt az időszakot, ami még az Első évből is kimaradt, még mélyebbre ásva a karakter lelkében, és még erőteljesebben éreztetve vívódását, ami Batman megszületéséhez vezetett. (1/-1) A képregény többet burkol a múlt misztikus ködébe, a film pedig az átlényegülés minden pillanatát végigköveti. (0/-1) Más-más, de mindkettő ugyanolyan nagyszerű. (0/-1)

Számolunk: (0/0): 3, (0/-1): 5, (1/0): 3, (1/1): 10, (1/-1): 3. Ez is informatív volt (8:16), de "szélsőségesebb" stílusú, mint az előző (8:6:10), pozitív mérleggel. Most, hogy jobban elolvastam, észrevettem, hogy néha indokolatlanul hosszú mondatokat használ - azt gondolom a fogalmazási hév vezeti, és a remekül futó szófüzért nem akarja megszakítani, aztán pedig jól hangzik neki, klassz teljesítménynek tűnik és ezért úgy marad. Pedig néha nem ártana darabolni, mert jobban követhető lenne, így kap a stílustól függően egy kis "lerohanás" fílinget. Néha viszont simán össze lehetne vonni a mondatokat, nem csak a hosszuk alapján, hanem mert jól köthető és így inkább a ritmussal szétválasztott adatok vannak bennük. Pl. a harmadik bekezdés második és harmadik mondata, de az ötödik bekezdés utolsó két mondata is jobban tetszene egyben - és ott a hossz azért nem zavaró, mert egyszerű a szerkezet.

10. cikk (kepregeny.net)

Marvels - Szuperhősök hétköznapi szemmel

A szuperhős-történetek természetesen a szuperhősökről szólnak – mindig is róluk szóltak, hisz ez az egész koncepció lényege. (0/0) Azonosulásra kényszerít olyan emberekkel, akik nemritkán szinte isteni hatalommal bírnak – és micsoda érzés beleképzelni magunkat olyasvalaki helyébe, aki repülni tud, sebezhetetlen, gondolatolvasó, vagy épp egyetlen pillantással épületeket tud romba dönteni. (0/0) A szuperhős-képregények menekülést kínálnak egy szürke világból, amiben a fizika és a kémia törvényeit nem lehet áthágni, egy olyanba, ahol bármi megtörténhet – és meg is történik. (0/0) Mi értelme hát egy olyan sztorinak, ami ezeket az csodálatos hősöket a hétköznapi emberek szemszögéből mutatja? (0/0) Erre a kérdésre adott kirobbanó erejű (és hihetetlenül sikeres) választ Kurt Busiek 1994-ben, amikor megírta a Marvels című minisorozatot. (1/0) Ebben a Marvel Univerzum történetének négy fontos, és jól ismert eseményét mutatta be az utca emberének, konkrétan egy fotóriporternek a szemszögéből. (1/1)

Phil Sheldon fotós ott van New Yorkban, amikor Phineas Thomas Horton tudós, mint egy modernkori Frankenstein, bemutatja a sajtónak teremtményét, az eredeti Fáklyát (original Human Torch), aki bár elszökik, és pánikot okoz, később a világ első szuperhőse lesz. (1/0) Ezután felbukkan az atlantiszi Namor, és a város, Sheldonnal együtt, szemtanúja az első csatának két szuperlény között, akik félretéve nézeteltéréseiket, hamarosan bajtársként aprítják a nácikat a világháborúban, Amerika Kapitány oldalán. (1/0) Aztán megjelennek az első mutánsok, akiknek érdekeit az X-Men képviseli, majd az emberek hitüket vesztik a szuperhősökben, sor kerül a Fantasztikus Négyes és Galactus harcára is, amiben majdnem odalesz az egész világ, és végül azt is megtudjuk, milyen hatással volt a fotóriporterre Pókember barátnőjének, Gwen Stacynek a halála. (1/0)

Bár a szuperhősök hétköznapi emberek szemén keresztül való ábrázolására már korábban is akadt példa (gondoljunk csak a Bosszú Angyalai megjelenésére a ‘80-as évek talán legjobb Marvel képregényében, a Daredevil: Born Again-ben), ilyen részletesen még egyetlen képregény sem merült el ebben a témában. (1/-1) Busiek pedig tudja, mit csinál, és a lehető legtöbbet hozza ki a koncepcióból. (0/-1) Bár Phil Sheldon, a főszereplő személyes, a hősök csatái által közvetetten befolyásolt története, abból adódó morális konfliktusai és magánéleti problémái meglehetősen elnagyoltak és nem mindig hitelesek (és olykor túlságosan közvetlenül vonja be őt Busiek a történetbe, ld. a pincéjében elbújó mutáns gyermek és Gwen Stacy esetét), de az utca emberének általonos reakciója elemei erővel jelenik meg az oldalakon. (1/0) Rendkívül erőteljes a kétség, a félelem, a tudatlanság és a tehetetlenség ábrázolása, ahogy New York lakói ámulva és rettegve figyelik a hatalmasságok csatáit, anélkül, hogy értenék, mi is történik valójában – sorsuk ezen a ponton nem a saját kezükben van, hanem szuperhősökéiben, akiknek világa nekik elérhetetlen, akiknek motivációi számukra ködösek (főleg az aranykori sztorik idejében). (1/1) Így képtelenek feldolgozni például annak tényét, hogy Namor, aki legnagyobb nemzeti hősük oldalán harcolt a háborúban, hirtelen minden látható ok nélkül a város elpusztítására tör. (1/0)

Szintén ügyesen használja Busiek a rasszizmus kérdését is: a mutánsok megjelenésekor az egész közvélemény (még a főszereplő is) ellenük fordul, a szuperlények iránt addigra kialakult bizalom és szeretet a félelem és a gyűlölet felé sodródik, ami heves utcai lázongásokban éri el csúcspontját – majd pedig jön a totális kiszolgáltatottság, avagy hogyan éli meg több millió ember, hogy egy földönkívüli, istenszerű teremtmény az egész bolygót fel akarja emészteni. (1/1) Ezeket a tömegérzelmeket kapja el az író nagyon hatásosan, ez az egész sorozat lelke: egyszerű emberekről szól, akik megpróbálnak normális életet élni egy abnormális világban, ahol mutánsok, idegnek, és egyéb szuperlények oly megszokott jelenségek, mint a filmsztárok, és ahol az irányítást, de még annak illúzióját is, náluk hatalmasabb lények kivették a kezükből. (1/1)

A képregénynek emellett azonban van egy másik nagy erénye is, azt pedig Alex Ross, az illusztrátor szolgáltatja. (1/0) Ross nem rajzolta, hanem kézzel festette a több mint 200 oldalnyi történetet, ami különösen erős realitásérzéket kölcsönöz neki. (1/1) A kifinomult színhasználat, az olykor már-már fényképszerűen elkapott pillanatok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a Marvels igazán hiteles és átérezhető legyen, és nem mellesleg, a tradicionálisan rajzolt képregényekkel szemben művészileg is kiemeli a sorozat egyéni perspektíváját. (0/-1) Így, bár Busiek a főszereplő egyéni szemléletmódját nem tudja igazán kihasználni, és inkább csak a tömegreakciók terén jár sikerrel, ráadásul az említett Born Again pár panelja zsebrevágja az egész sorozatot, Ross munkája részben ezért is kárpótolja az olvasót. (0/-1) Azóta pedig egyre-másra születnek a hasonló alkotások. (0/0) Egy évvel a Marvels után jelent meg Warren Ellis saját verziója a sztorira (Ruins), majd jött többek közt az Astro City, a Kingdom Come és a Powers. (1/0) És ugyan ezek közül nem egy jobb, mint Busiek minisorozata, azért mindenképpen érdemes elolvasni azt is. (0/-1)

Számolunk: (0/0): 5, (0/-1): 4, (1/0): 8, (1/1): 5, (1/-1): 1. Szintén többségében informatív (9:14) és nem szélsőséges (5:14:5), de éppen kiegyensúlyozott "érzelmi" szempontból. A legkritikusabb mondat, ami a többihez képest szinte sznobnak, érthetetlennek hat, az az utolsó bekezdés harmadik mondata. Ami zavart több helyen, az a jelzőhasználat módja, méghozzá a "tuti", szélsőséges állítások bátor használata: "még egyetlen képregény sem", "zsebrevágja az egész sorozatot", hozzá viszont nincs olyan összehasonlítás említve, ami ezeket a tényleg a skálák szélén lévő minősítéseket hihetővé tenné - a kritikus azt akarja, hogy bízzuk rá a minősítést. Na, ennek már örülök, hogy rájöttem, mert errefelé lehet az alapja az ellenszenvemnek.

5. Heti Marvel 08/16 (kepregeny.net)

Leszámítva egy Wolrd War Hulk utózöngét, és egy bizonyos mutáns múltját szétretconáló sorozat újabb részét (nem, nem vagyok hajlandó a főoldalra kiírni a címét, aki van olyan szerencsés, hogy nem tudja, miről van szó, kénytelen a továbbra kattintani), ezen a héten csupa jó képregényeket kapunk a Marveltől – ami a múltheti dögunalom után ránk is fér. (0/-1) Miközben a skrullok kávéznak, és a Secret Invasion takaréklángon ég, olvashatunk többek között egy antológiát a feloszlott X-Men néhány ifjú tagjának sorsáról, egy kifejezetten jól sikerült Pókember részt (igen, igen, hölgyeim és uraim, nem csalás, nem ámítás, jó és Pókember szavak egy mondatban, egymással összefüggésben, jöjjenek, jöjjenek, fáradjanak be, egyetlen kattintásba kerül az utazás a csodák világába!!!), elkezdődik Amerika Kapitány halálának harmadik felvonása, és hogy kellően rákészüljünk a mozifilmre, Vasembert is láthatjuk két pompás sztoriban. (Ó, és befejeződik az Annihilation Conquest is, de arról majd később és bővebben…) (0/0)

Divided We Stand 1: Az ehhez hasonló, rövid sztorikat egybegyűjtő különkiadásokra általában nem lehet nem rókabőr lehúzásként tekinteni („találjunk ki pár történetet gyorsan, hogy még több képregényt adhassunk el az aktuális események farvizén evezve”), de aki elolvassa a Divide We Stand első részét, az rájön, hogy erre a képregényre egész egyszerűen szükség van. (0/-1) Az X-Men (látszólag) feloszlott, és ennek hatásaival az írók mindeddig pusztán a régi főszereplőkkel kapcsolatban foglalkoztak, pedig rajtuk kívül is van egy tucatnyi remek karakter, akiknek reakciói fontosak, vagy legalábbis érdekesek lehetnek. (1/0) Így ebben az öt sztoriban most öt szereplő Messiah Complex utáni életébe nyerhetünk betekintést – méghozzá Mike Careytől, Chris Yosttól, Craig Kyle-tól, Scottie Youngtól és Matt Fractiontől. (0/0) A két legjobb Anole és Hellion története: az írók erőteljesen, szívszorítóan ábrázolják rajtuk keresztül, hogy a fiatalabb X-nemzedék tagjai hogyan élik meg, hogy mentoraik, példaképeik hirtelen magukra hagyták őket, és hogy saját családjuknál sem képesek otthonra lelni. (1/1) Hellion egyébként még Magnetóval is találkozik, aki ugye az idei év egyik nagy aduásza lesz az X-képregényekben, és akit Yost figyelemreméltó óvatossággal és hozzáértéssel ír. (1/1) Nehzno beilleszkedési problémája Wakandába kicsit kevésbé, de szintén jól sikerült, Skalpvadász és Árnyék konfrontációja és beszélgetése intelligens és érdekes irányba mutat (bár Árnyékot a rajzoló egy helyütt borzasztóan karakteridegen vonásokkal ruházza fel), egyedül Ágyúgolyó sztorija problémás. (1/-1) Összecsapott és felesleges az egész (ráadásul előhozza a Guthrie-Cabot rivalizálást minden idők egyik legrosszabb X-Men sztorijából, amire nem bölcs dolog emlékeztetni az olvasót), és ha ez lesz minden magyarázat, amit kapunk a karakter szerepére a Young X-Menben, akkor régen rossz. (1/1) De ettől eltekintve ez egy remek képregény. (0/0)

X-Factor 30: Még a viszonylag régóta jó sorozatok közt sincs talán egy sem, amit hónapról hónapra olyan magabiztossággal kezdek olvasni, mint az X-Factort. (1/1) Ez a 30. rész, és nem találkozhattunk eddig egyetlen gyenge történettel, de még csak közepessel sem. (1/1) A színvonal legfeljebb a nagyon jó és a zseniális közt ingadozik, és David olyan területeken is sikereket ér el, amik pedig nem feltétlenül érdekesek – amíg ő foglalkozni nem kezd velük. (1/-1) Arisztid például sosem volt egy különösebben izgalmas gonosz: jellegzetesen az a karakter, akit bőven elég lett volna 2-3 történetben szerepeltetni, mint érdekességet, aztán annyiban hagyni, nem pedig újra és újra elővenni évtizedeken át. (0/0) De azon a maroknyi panelen, amin ebben a számban látható, David méltósággal és eleganciával ábrázolja, valamelyest szakítva a vihogó, gyerekes bolond hagyományával – ahogy az is kellemes újítás, hogy nem egy saját „vidámparkban” tör hőseink életére, hanem egész Mutant Townt változtatja játszóterévé. (1/1) Így Arisztid beteg húzásai komolyabbnak, veszélyesebbnek hatnak, a sötétebb hangulatot pedig stílusosan erősíti Madrox narrációja az X-Factor minden eddiginél válságosabb és bizonytalanabb helyzetéről. (1/1) Ráadásul David még arra is képes, hogy egyszer az életben arcot és lelket kölcsönözzön az általában csak ágyútöltelékeknek használt mutánsvadász vallási fanatikusoknak, a Purifiersnek – akik ettől persze ugyanúgy gyilkos, eszement vadállatok maradnak, de egy kis árnyalás sosem árt. (1/1) Kiváló, mint mindig. (1/1)

Wolverine: Origins 24: Nem kellene meglepődnöm, de mégis… (0/-1) Ennek a katasztrofális sorozatnak az írása közben Daniel Way egyetlen egy sztorival volt képes viszonylag korrektül szórakoztatni, az pedig a mostani – illetve a mostaninak az első három része. (0/0) Rozsomák és Deadpool bő hatvan oldalon keresztül vagdosták, kaszabolták, lődözték egymást, és persze az egészről ordított az értelmetlenség, hogy nem tart sehová, és hogy inkább egy Deadpool-képregényben volna a helye, mint itt, de legalább vicces volt. (1/0) Erre most képünkbe vágja ezt a negyedik részt, amiben Rozsomák fogságba esett, Deadpool pedig kivégezni készül őt, és közben beszélgetnek. (1/0) Normál esetben pozitívum lenne, hogy háromrésznyi őrült harc után Way valami mással próbálkozik, de hé! (0/0) Itt az Originsről van szó. (0/-1) A „normál eset” címke nem aggatható rá egy olyan sorozatra, aminek már jó másfél éve nem kellene léteznie. (0/-1) De hogy rátérjek a konkrét problémákra, ez a szám egy vérkomolyan vett „kinek elcseszettebb az élete”-jellegű, a karakterek pszichológiai mélységeit célzó dialógusra épül. (1/0) Ilyesmit el lehet sütni Rozsomákkal kapcsolatban, nade Deadpool? (0/0) Ő elsősorban komikus karakter, ő a szájmenős zsoldos, akinek marhára nem vagyok kíváncsi a gyerekkori problémáira és a keserű sirámaira, hogy milyen üres az élete. (1/0) Miért nem írnak mindjárt egy melodrámát Beavis és Butthead szeretethiányos gyermekkoráról? (0/1) Döbbenetes inkompetencia. (0/0)

Amazing Spider-Man 557: Hohó! (0/1) A Brand New Day eddigi legjobb részével van dolgunk, kérem szépen. (1/0) Mármost tudom, hogy a Brand New Day és a ’jó’ szó egy mondatban való használata önmagában egy paradoxon, de vicc nélkül: Zeb Wells kitett magáért. (0/0) A múlt heti szám ugyan kicsit sutára sikeredett (ez a sztori alighanem két részben lett volna igazán hatásos), de ezzel könnyedén kiköszörülte a csorbát. (1/0) Úgy tűnik ugyanis, hogy Wells az egyetlen, aki tud valamit kezdeni a One More Day utáni katasztrofális állapotokkal. (0/0) Míg a többiek szenvednek, görcsölnek, és pocsékabbnál pocsékabb gonoszakat húznak ki szakadt kalapjukból, hogy valahogy visszahozzák a sorozat 20-25 évvel korábbi stílusát, ugyanakkor belevigyék mellé a modernkori trendeket is, ő ezt simán megoldja. (0/0) Megvan a könnyed hangulat, a jóleső vidámság, és persze a jellegzetes (szövegi és képi) humor, ami több kacagtató csúcsponttal is szolgál (repül a pók… és az utolsó oldal hajléktalanos poénja). (1/1) Bachalo pedig abszolút elemében van: a maja isten fantasztikusan néz ki, a mindent elborító fehérség remek atmoszférát teremt, és még Pókember képei is jól sikerültek. (1/1) Na jó, erre a sztorira sem fog emlékezni senki két év múlva, és ha nem félévnyi agyhalált követne, talán nem is tűnne ilyen jónak, de akkor is öröm volt olvasni. (1/1) Az egyetlen nagy bánatom, hogy a moslék Brand New Day cím alatt kellett megjelennie. (0/1)

Captain America 37: Kezdődik az Amerika Kapitány halálát követő sztori harmadik felvonása (The Man Who Bought America) – és már szinte azt kívánom, bárcsak Brubaker hibázna, legalább egy kicsit, mert lassan hónapról hónapra ugyanazt a mondatot fogom csak tudni leírni, jelesül, hogy „megint egy nagyszerű rész”. (0/0) Bucky továbbra is kétségek közt őrlődve igyekszik méltóvá válni Steve Rogers ráhagyott, súlyos örökségéhez, jut idő a nagy előd régi barátainak (Sólyomszem, Sólyom) reakcióira is, Sharon Carter pedig próbál megszökni a Vörös Koponya és társai fogságából, miközben utóbbiak egy új Amerika Kapitányt készülnek rászabadítani az országra, hogy tovább mélyítsék az egyre nagyobb válságot. (1/0) Az már a következő részek borítóiból és tartalomismertetőiből is látszik, hogy a sztori nagy rejtélye az új Kapitány kiléte és szerepe lesz, amit Brubaker lassan, szépen és ügyesen vezet fel. (1/0) Az egyetlen apróság, amibe itt bele lehet kötni (de csakis akkor, ha valaki olyan álnok és rosszmájú, mint én), az a Vörös Koponya kicsit sablonos, heves gesztikulációkkal kísért monológja Faustusnak arról, hogyan fogja majd ő, a nagy, számító, manipulatív gonosz szétzúzni Amerikát. (1/0) Szóval igen… megint egy nagyszerű rész. (0/1)

Captain Marvel 5: Marvel Kapitány vissza is tér, meg nem is. (0/0) Sőt, Marvel Kapitány Marvel Kapitány is, meg nem is. (0/1) Brian Reed érdekes fordulattal zárja a réges-rég elhunyt karakterről szóló minisorozatot, egy egészen sajátos helyzetet állítva fel, és megkavarva kicsit a Secret Invasionben rejlő lehetőségeket is. (0/0) Merthogy ez egy Secret Invasion tie-in, ami a Kapitánynak a skrull invázióval kapcsolatos szerepét tisztázza le, teljesen háttérbe szorítva a Church of Halát (egy szekta, ami Istenként tekint a „halálból visszatért” Mar-Vellre), ami pedig az első részekben még a történet középpontjának tűnt. (0/0) Vagyis ez az egész szám a karakter valódi kiléte körül forog, minden a fordulatra épül, és Redd ügyesen, hatásosan és hihetően adja azt el az olvasónak – az majd a későbbiekben derül csak ki, hogy ezt a koncepciót Bendisnek hová sikerül fejlesztenie a Secret Invasionben. (1/0) Az első részben mindenesetre már láttuk Marvel Kapitányt, ergo nyilván komoly beleszólása lesz az év nagy crossoverének eseményeibe – és egy ilyen mini után ez nem is lehet másként, hisz most már világos, hogy az egészre pusztán azért volt szükség, hogy megágyazzon a karakter invázióbeli szerepének. (1/1) Összességében érdekes, korrekt mini volt, nincs más hátra, mint kivárni, hová vezet. (1/1)

The Incredible Hercules 116: Miután úgy döntöttek, elég pofont osztottak ki a S.H.I.E.L.D.-nek, a World War Hulk eseményei óta menekülő Hercules, és zseni segítője, a tinédzser Amadeus Cho a főhős nővérénél találtak menedéket – legalábbis azt hitték. (1/0) A sztori nagyrésze egy egyszerű (és mulatságos) félreértésből adódik: egy Eternal meg van róla győződve, hogy Hercules valójában közéjük tartozik, és ennek bizonyítására sajátosan „ütős” érveket sorakoztat fel a támadásokat (sör nélkül különösen) nehezményező félisten okulására. (1/1) Persze nincs ennek semmi különös jelentősége, csak afféle közjáték az egész: „na, üssük el valamivel az időt a következő rész Secret Invasion tie-injéig”. (0/0) De ez nem baj, a fő, hogy a képregény szórakoztató, ötletes, ráadásul roppant szimpatikus és bájos, hogy az egész csak egy aprócska gegre épül. (0/1) Az pedig külön dicséretes, hogy még egy ilyen tölteléksztoriról is süt Pak és Van Lente lelkesedése, és Rafa Sandoval rajzai is teljesen rendben vannak – a duplaoldal az istenek megjelenéséről különösen hatásos. (1/1) És ha már istenek: bizony, a hódítók közéjük is beszivárogtak, úgyhogy a következő részben az emberek és a skrullok isteneinek csatája kerül majd sorra. (1/0)

Iron Man 28: Nem sokkal azután, hogy Warren Ellis sorozatindító Extremisét követően a Knauf fivérek átvették a stafétabotot, Brubaker Amerika Kapitányának nyomdokain kezdtek járni: hosszú lefolyású történetet meséltek, amelynek középpontjában a főszereplő ősellenségének alattomos manipulációi álltak, egy, az egész világ alapvető megváltoztatására szőtt tervvel, miközben maga Vasember saját, új szerepével küszködött a Civil War utáni, drasztikusan megváltozott körülmények közepette. (1/0) Ebben a részben csúcspontjához érkezik a Mandarinnal vívott, immár több mint egy éves harc (amire a főhős barátja, Sal Kennedy is ráment), és az írók nem okoznak csalódást. (1/0) A korábbi események tükrében még gonoszul ironikusnak is nevezhetjük azt a jelenetet, amelyben a regisztrációs törvény értelmében az ENSZ letartóztatja Starkot – aki persze Dum Dum Dugan segítségével megszökik, és végül nem nagy meglepetésre mégiscsak a nap hőse lesz. (1/1) (Igaz, Dum Dumról közben a Secret Invasionben kiderült, hogy skrull, de egy-két plusz időzavar és kontinuitási bukfenc már mit sem számít a Marvelnek.) (1/0) A végső csatát nem teszik feleslegesen túlzóvá és epikussá, inkább egy személyes és közeli, ember az ember elleni összecsapást kapunk, annak minden lehengerlő dinamizmusával együtt. (1/1) Emellett van egy ügyes szálelvarrás a Mandarin által korábban csúnyán manipulált Koonig miniszterrel, és egy zanzásított, de csinos kis politikai zűrzavar az ENSZ környékén, mindez stílusosan karcos, sötét képekkel. (1/-1) Knaufék remek sztorit írtak, lendületes lezárással, kár, hogy távoznak a sorozatból. (1/1)

Iron Man – Legacy of Doom 1: Bizony, a héten két Vasember címünk van – három hét múlva pedig kapunk még kettőt, vagyis két mini és két ongoing sorozat fog futni egyidejűleg. (0/0) Persze jön a mozifilm, és addig kell ütni a vasat, amíg meleg, de mégis, kíváncsi lennék, hallották-e valaha a Marvelnél a túlzás szót (költői kérdés), mert Vasember lassan több helyen bukkan fel egyszerre, mint Rozsomák. (0/1) De sebaj, mert a fősorozat most nagyszerű, és úgy látszik, az igen régi motorosnak számító David Michelinie-Ron Lim duó is jó munkát végez ezzel a minivel, ami egyébként Vasember és Doom két korábbi (1981-es és 1989-es) kalandjának folytatása, vagyis a Camelot trilógia záróakkordja. (1/1) Azért egy több évtizedes történet felmelegítése furcsa húzás, hiszen alighanem rengetegen vannak a mai olvasók közt, akik az előzményeket nem ismerik (köztük magam is) – de az alkotók természetesen összefoglalják a tudnivalókat, úgyhogy semmi gond. (0/1) Egyébként szinte az egész szám ilyen összefoglalókból áll, de a trükk az, hogy a második (és hosszabb) flashback, bár annak rendje és módja szerint egy régi eseményre utal, azt soha nem mesélték még el korábban, és a sztori elején Vasember maga sem emlékszik rá (Retconriadó! Retconriadó! És – irgalom! – Mephisto keze van benne!) – hogy miért, az nem világos, de majd nyilván kiderül. (1/1) Szóval vannak itt aggasztó dolgok, de az egész stílszerűen a ’80-as évek hangulatát idézi mind rajzban, mind írásban, és ez a kellemes nosztalgia simán elviszi a hátán a felütést, ami azért szerencsére lehetőségeket is bőven rejt magában. (1/1)

World War Hulk Aftersmash: Warbound 5: Kevés minisorozat indulásának örültem annyira, mint ennek. (0/0) A Hulkot a Föld elleni hadjáratában segítő Warboundban van fantázia, és a karakterek (az áruló Miek kivételével) az említett tavalyi crossover vége után sikeresen menekültek el a S.H.I.E.L.D. ügynökei és a szuperhősök elől. (1/1) Greg Pak aztán nem is habozott megírni első, csak róluk szóló történetét. (1/0) Kár, hogy a végeredmény végül csalódást okoz. (0/-1) A mini, úgy ahogy van, szinte egyetlen nagy harcjelenet, amiben egy régi Hulk-ellenség, a Leader, saját gonosz céljaira próbálja felhasználni a Warboundot a nevadai sivatagban. (1/0) Vannak itt szörnyek, katonák, dühös kisvárosi polgárok, és (bőven túlspilázott) fordulatok minden második oldalon. (1/-1) Végül annyira zavaros lesz az egész, hogy az ember szinte már észre sem veszi a sztori roppant buta felépítését – szinte. (0/0) Olyan az egész, mint egy számítógépes játék: legyűrtük az egyik fenyegetést, jöjjön (nem számít, milyen következetlen módon) a következő, még nagyobb vész. (1/1) Pedig ezekben a karakterekben, és a Marvel univerzumbéli helyzetükben tényleg van fantázia. (0/1) Nem lehet állandóan szökevényként kezelni őket, mert az előbb-utóbb unalmassá válik, és a szimpla szuperhősökké degradálásuk sem lenne jó húzás (márpedig Pak ezt itt majdnem (?) meglépi), de lehetne velük mit kezdeni – akár egy ongoing sorozatban is, csak persze ennél magasabb színvonalon. (1/1)

Számolunk: (0/0): 19, (0/1): 9, (0/-1): 6, (1/0): 18, (1/1): 25, (1/-1): 4. Többségében informatív (34/47) és többségében pozitív élmény (10/37/34)! Csodálkoztam, milyen jó volt olvasni. Lehet, hogy a tömörsége miatt nem volt benne hatásvadász szélsőség, sőt, szinte biztos, de komolyan élveztem. Nem hittem volna, Amerika Kapitányhoz pl. kifejezetten kedvet csinált - persze tudom, hogy nem jönne be...

Örültem neki, hogy (jobban) látható volt a személyes vélemény. Ilyen leírás tökre rendben van: olvasmány részeinek szelektált leírása, aztán általánosított élmények alapján saját minősítés megfogalmazása. De a magukban álló abszolút értékek kijelentése, hát az nem tetszik. A jelek szerint egy cikkben több van, mint a tényektől zsúfoltabb Heti Marvel-ekben. Hát még, ha a következőt nézzük!

Nocturne: Éjszakai látogató - Sötétségbe merülés (kepregeny.net)

Gróf Balázs tintával rajzolt költészetnek nevezte Csordás Dániel Nocturne című alkotását, és az ember erre csak azt tudja mondani, hogy valóban, ennél jobban lehetetlen megfogalmazni, mit adott nekünk a mindeddig stripekben és egyoldalas képregényekben utazott szerző. (1/-1) A már öt éve megszületett, de szerencsétlen módon csak most megjelent mű az utóbbi időkben elszaporodott szerzői kiadványok ellenére is egyedülálló a magyar piacon, mind színvonalát, mind jellegét tekintve. (0/-1) Ugyanis aki kézbe veszi a Nocturne-t, az hajlamos lehet rá, hogy valamilyen magas fokú, a képregényen felül álló, szépirodalmi-képzőművészeti hibridet lásson benne, akaratlanul is lenézve ezzel a kilencedik művészetet. (0/0) Ne essünk ebbe a hibába: a Nocturne bizony képregény, méghozzá a legjobbak közül is való – talán csak meglepő, hogy valaki képes idehaza ilyen szinten űzni ezt a még mindig kicsit megvetett mesterséget. (0/-1)

A főszereplő régi álmok nyomán haladva, egy elhagyatott metróállomásra bukkan háza pincéjében – és miután beszáll egy kocsiba, egy félelmetes, sötét és nyugtalanító utazás veszi kezdetét álmon, valóságon, életen és halálon keresztül. (1/0) Ez volna a Nocturne története, amit a képi világ, a szöveg, illetve azoknak az olvasót valóságos transzba taszító szintézise szinte teljesen elhomályosít (és hogy miért csak szinte, arra még visszatérünk). (0/-1) Csordás egy szimbólumokkal, metaforákkal és kulturális utalásokkal terhelt rémálmot szabadít ránk, aminek azonban megvannak a maga meglepően szép pillanatai is. (1/1) Felrúgva minden hagyományos írói, és majdnem minden rajzolói szabályt, üstökénél ragad meg, és húz minket bele szürreális látomásába, amiből nincs menekvés. (0/-1) Nem csak mi zabáljuk az oldalakat, hanem azok is minket, és kétségkívül sokáig tart majd a kölcsönös emésztés – mind a szövegnek, mind a képeknek köszönhetően. (0/-1)

Csordás fekete-fehér rajzai elementáris erejűek. (0/-1) Főhősének elnagyolt, sokszor háttérbe olvadó, vagy inkább azzal összemosódó arcvonásai félelmetes ürességet hordoznak magukban – nem egy embert, mint inkább egyfajta érzelmi, vagy létállapotot ábrázolnak, és hol eggyé válnak az oldalakat általában uraló árnyakkal, hol fényt visznek beléjük. (1/0) A kontrasztok egyébként is lenyűgözőek: a fény és a sötétség kéz a kézben járnak, egymásba fonódnak, egymásból kelnek életre, sűrű tollvonásokként kavarognak. (0/-1) Nehezen értelmezhető őrület ez, aminek mélyén azonban mégis sajátos rendszer lapul, és ugyanez mondható el a panelekről. (0/-1) A képkockák olykor egy egész oldalt kitöltenek, olykor meglepően szabályosan sorakoznak fel, olykor pedig egy-egy apró, virtuóz megoldással járulnak hozzá a hol végtelenül egyszerű, hol szinte szemet bántóan komplex grafikai megoldások élményéhez. (0/-1)

A Nocturne-ben egyszerre van jelen többek között (talán akarva, talán akaratlanul) Salvador Dali, Louis Bunuel, David Lynch és Neil Gaiman szellemisége, úgy, hogy közben a végeredmény teljességgel eredeti marad, és hatásmechanizmusát itt-ott az említett ikonok is megirigyelhetnék. (0/-1) Csordás két kézzel szórja zavarbaejtő víziójának intellektuális sokkelemeit: nyomaszt, depresszióba lök, megtisztít, rémeket és csodákat mutat – de mindenekelőtt szinte határtalan kreativitást és képzelőerőt. (0/-1) Ember legyen a talpán, aki képes akár sokadszori olvasásra is megérteni minden utalását, megfejteni minden szimbólumát, és kibogozni, hogy van-e valami kézzelfogható ezek hátterében, és ha igen, mi az. (0/-1) A kérdések persze nem hagynak majd nyugodni, ezért vesszük újra és újra kezünkbe a Nocturne-t – feltéve, hogy egyáltalán le tudjuk tenni. (0/-1)

És bár igaz, hogy a képregény valóban inkább tekinthető benyomások, álmok, rémképek, hallucinációk, rajzokba foglalt érzelmek és állapotok laza füzérének, mint egy tényleges történet elmondójának, mégis, hiba volna azt hinni, hogy Csordás műalkotása nem szolgál történettel, vagy annak legalább egy koncepciójával, illetve koncepcióival. (0/-1) Az egyes epizódok, oldalak, panelek szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, mint azt elsőre (másodszorra, harmadszorra…) hinnénk, és aki egy kicsit megdolgoztatja az agyát, az egészen biztosan elő tud állni egy azokat összekötő sztorival – ami persze minden olvasónak más lesz majd, mert egyetemes értelmezése a Nocturne-nek aligha van. (0/-1) Ha akarom, egy halál utáni élmény, ha akarom, egy merengés ébrenlét és álom között, ha akarom, egy haldokló múltat és képzeletet összemosó fantáziája, ha akarom, egy félrecsúszott élet véget nem érő rémálma. (1/0) Az információmorzsák ott vannak, hogy ki mit hoz ki belőlük, az mindenkinek a maga dolga. (0/0) Csordás alkotása nehéz olvasmány, és mint ilyen, nyilván nem fog mindenkinek tetszeni. (0/0) Viszont ez már pár oldal után eldől, és aki azt követően még mindig olvassa, az – túlzás nélkül merem állítani – egy életre szóló képregényes élménnyel lesz gazdagabb. (0/-1)

Számolunk: (0/0): 3, (0/-1): 16, (1/0): 3, (1/1): 1, (1/-1): 1. A többihez képest sokkal kevesebb infó (19/5) és sokkal rosszabb kommunikációs élmény (17/6/2). Ahogy most újraolvastam és minden mondatnál megállva próbáltam őszinte lenni magamhoz, kezdtem sejteni, hogy tényleg lelkesedett ezért a képregényért és őszintén írta le, amit jónak gondolt. A baj ott bújik meg, hogy ilyen elvontat másképp kell tálalni, mint Amerika Kapitány kalandjaiban a hősiességet, karakterábrázolást, vagy a buta történetszövés leírását. És ez nem volt ott, amitől nekem egy üres, ugyanakkor hatásvadász dicshimnusznak tűnik. Ez volt az első cikke Olórinnak, amit végigolvastam, a többit nem is, mert ahogy fent is írtam, az abszolút értékekkel való magabiztos dobálózása nem jött be, e viszont még jobban elvette a kedvem. Aztán a knet fórumán és a Hush cikknél beindult a gépezet és aprították egymást az okosok. De mindegy, még hátravan ez a szegény Hush, lássuk.

Batman: Hush – Gonosznéző túra Gotham Cityben (kepregeny.net)

Két olyan remekmű után, mint a The Long Halloween és a Dark Victory, nem csoda, hogy a Batman-rajongók lélegzetvisszafojtva várták, hogy a polcokra kerüljön Jeph Loeb Hush című, 12 részes története, aminek első számából így több mint százezer fogyott már előrendelésben is. (0/-1) Loeb ezúttal is említett, híres műveinek tematikája szerint haladt: egy évig tartó, folyamatosan fokozódó, újabb és újabb fordulatokkal és akciókkal tűzdel rejtélyről regélt, aminek összekuszálásához és megoldásához felsorakozott a Sötét Lovag mítoszának színe-java, a szövetségesektől kezdve az ellenségeken át mindenkiig, aki a kettő között van. (1/0) Ehhez pedig Jim Lee-t kapta segítségül, aki éppolyan gyönyörű munkát végzett, mint korábban Tim Sale, csak persze egy teljesen más stílusban. (1/1) Azonban minden ígérete ellenére a Hush meglehetősen hamar unalomba fullad. (0/-1)

Batman kiszabadít egy fiút a rejtélyes okokból emberrablóvá avanzsált, és mutálódott Gyilkos Krok karmai közül, de a semmiből felbukkanó Macskanő meglóg a váltságdíjjal. (1/0) Mint kiderül, mindkettejüket Méregcsók manipulálta, aki egy ezt követő metropolisi kalandban még Supermant is a bábjává teszi. (1/0) A Sötét Lovag hamarosan rájön, hogy egy sötét, titokzatos játszma kellős közepén találta magát, amiben egy láthatatlan, hatalmas ellenség a háttérből mozgatja a szálakat, és füttyszóval táncoltatja a fél gothami alvilágot, annak minden elmebeteg őrültjével együtt. (1/0) Igazi szándékai ismeretlenek, ám Batman összefog Macskanővel, hogy fényt derítsen a rejtélyre – és közben kettejük kapcsolata is egyre szenvedélyesebbé válik. (1/0)

A Hush tizenkét résznyi rohangálás, akciózás, üldözés és bunyózás, amit egy soványka, viszont cserébe rétestésztaként nyújtott sztori hivatott alátámasztani. (0/-1) Loeb becsületére legyen mondva, már az első oldalakon úgy csap a lovak közé, hogy az olvasó levegőt is elfelejt venni, de az irdatlan tempó ellenére is, legkésőbb a harmadik-negyedik szám környékén világossá válik, hogy mennyire üres az egész. (0/-1) A gyönyörű rajzokkal, és egymást menetrendszerűen váltogató főgonoszokkal hizlalt lufi kipukkan, hogy csak egy csodálkozó arc maradjon utána: ennyi? (0/-1) És ezen a ponton még a „sztori” kétharmada hátravan. (0/0) A Hush-ból teljes részeket lehetne kihajigálni anélkül, hogy a lényegi cselekmény egy mikronnyit csorbuljon. (0/-1) És ez a cselekmény még csak nem is kifejezetten érdekes. (0/-1)

Loeb egy rakás fontosnak látszó változtatást eszközöl a sorozatban, kezdve Harvey Dent operációjától Batman és Macskanő kapcsolatának (majdnem) beteljesüléséig, de ezek személyes aspektusai elsikkadnak két hatásvadász nagyjelenet közt. (1/-1) Ilyen például Joker feltűnése: a fehérre meszelt őrültnek semmi szerepe nincs a sztoriban, minthogy abszolút semmit nem csinál azonkívül, hogy röhög egyet, és félholtra vereti magát Batmannel. (1/0) Maga Hush, a háttérből irányító figura is teljesen fantáziátlan: feleslegesen és kínosan túlmisztifikált, ahogy gyolcsba tekert képpel, háztetőkről, versszavalás közben (!) figyeli a fejleményeket, kiléte pedig olyan nyilvánvaló, hogy az olvasó azért kezd fohászkodni, nehogy az legyen, akire gondol, mert az túl ostoba megoldás volna. (1/-1) De persze az, annyi különbséggel, hogy Loeb még egy plusz csavart is bedob a végén, egy ismert Batman ellenséggel kapcsolatban, aki azonban sosem volt olyan nagypályás, hogy egy ilyen hosszú és bonyolult manipulációt le tudjon vezényelni. (0/-1)

Szóval az író drótón rángatható hülyék gyülekezetének nézi a Sötét Lovag ellenségeit, és ezzel őt magát is lealacsonyítja. (0/-1) De nem csak ezzel, és ezen a ponton nyugodtan sutba dobhatjuk az elnyújtott, üres sztori feletti kesergésünket, merthogy nem is az a Hush igazi problémája. (0/0) Hanem az, hogy Batman végigfutkossa és bunyózza mind a 12 részt, és folyton csak reagálni képes a válsághelyzetekre, miközben a leghalványabb fogalma sincs róla, mi történik körülötte. (0/0) Nem gyűjt bizonyítékokat, nem végez érdemi nyomozómunkát, nem kezdeményez, csak sodródik az árral. (0/0) Ez volna a világ legnagyobb detektívje? (0/-1) És ha már itt tartunk, Macskanővel való kapcsolatában is sikerül egy nyeretlen, őgyelgő tinédzserként ábrázolni. (0/-1) Éjszárny javaslatára fedi fel előtte kilétét, végül pedig bambán, szó nélkül néz ki a fejéből, amikor a nő közli vele, hogy vége. (1/-1) Ez nem Batman. (0/-1) Batman ragadja magához, és csókolja meg Macskanőt, vagy határozottan küldje el a fenébe, mert ő ilyen: pontosan tudja, hogy mit akar, ha vívódik is, azt magában, a külvilág számára láthatatlanul teszi. (0/-1) A Hush-ban viszont néha úgy tűnik, mintha egyetlen árva döntést sem lenne képes hozni. (0/0)

De szerencsére van itt nekünk egy Jim Lee, aki valamennyire javítja az összképet. (0/0) Talán senki nem tudja olyan „hitelesen” kicsavarni és eltúlozni az anatómiát, mint ő. (1/1) Nagy női mellek és hegynyi férfiizmok dagadnak mindenhol, és ez persze a szuperhős-képregények ismert rákfenéje, de ő képes szinte realisztikusan eladni, olyannyira, hogy mikor olvasás után kimegyek az utcára, majdnem csodálkozom, hogy az emberek nem úgy néznek ki, mint amilyennek ő mutatja őket. (0/1) Vonásai roppant erőteljesek, határozottak, városképei gyönyörűek, hátterei részletesek, egyik állandó színezője, Alex Sinclair pedig fantasztikus érzékkel lehel életet beléjük. (1/1) Gotham zöldes-feketés, barátságtalan és esős városként jelenik meg, ám közben mégis van valami megfoghatatlan, sötét szépsége (bár kicsivel több totálkép elkelt volna róla). (1/1)

Az a legbosszantóbb az egészben, hogy a Hush legalább egy üres, de látványos és gyors sodrású akció-képregény lehetett volna, viszont a főszereplővel való mostoha bánásmód még ettől a jogtól is megfosztja. (0/-1) Így nem csak üres, hanem bosszantó és átgondolatlan is. (0/-1) Jim Lee rajzai és a Képes Kiadó szép, igényes kötetei és fordítása mentik a helyzetet, amennyire tudják, de az olvasók két szélsőséges rétegén, a fanatikus rajongókon (akik úgyis megveszik), és a karaktert még nem ismerőkön kívül (akiknek nem tűnnek fel az ellentmondások) nem merném másoknak ajánlani. (1/-1)

Számolunk: (0/0): 6, (0/1): 1, (0/-1): 15, (1/0): 6, (1/1): 4, (1/-1): 4. Több terméketlen mondat (22/14) és többségében nem tetszős vélemény-nyilvánítás (19/12/5). A második bekezdésben leír sok mindent a történetből, de pl. meg sem említi a gyermekkori barát párhuzamos szálát, ami a végére összefonódik az akció-történettel és így azért található benne szerintem nek is kevés, ami elég egy akció-történethez: barátság, bosszú, árulás. Tényleg ez a baj ezzel a cikkel, hogy nagyon leszólja, megint csak abszolút jelzőkkel és egy szót sem szól arról, ami pedig igencsak ott van a füzetekben, nem is kevés oldalon.

Azt hiszem összességében okosabb lettem. Rájöttem, hogy nem jó (nekem) az, ha az író akarja megmondani, hogy egy műalkotás jó-e vagy sem. Azt én akarom kideríteni. Ne használjon abszolút jelzőket. Legyen viszont személyes, mert akkor hitelesebb és jobban meg is álla a lábán a véleménye. Ítélni, jelzőket használni ekkor is lehet, sőt, árnyalódik a kép, a megelőző élményleírások gazdagítják. Persze ez rám vonatkozik, mint olvasóra, aki csak az egyik vége a páros kommunikációnak egy cikk olvasásánál. Egyéni igények, egyéni tűrőképesség, stb. Más helyében nem is tudnék beszélni. :)

Füzetek? Fizetek!

A múlt héten volt először, hogy Vladitól csak füzeteket hoztam el és ez jó apropó, hogy a füzetekkel és magával a vásárlással kapcsolatban is élménybeszámoljak - mint újkori szenvedély megéléséről. Magát a fogalmat (szenvedély) amúgy "okostolyásként" lenézem, mert milyen dolog az, hogy nem bír uralkodni magán az ember, de szihésen valószínűleg egészségesebb engedni valamennyit (saját magamnak), miközben annyira baromira tudatos az ember. Semmi vész, próbálok csak a képregényekről beszélni.

No, az öt füzet eléggé különbözőek, van három gyűjtött sorozat, fontossági sorrendben: The Sword #7, Batman #675 és The Spirit #16. Vladi rábeszélt egy gyönyörűen rajzolt, de minimálisan képregényes Glamourpuss #1-re, illetve ajándékba adott egy őskövület Spaced füzetet. Őszintén szólva a Sword-on kíbvül a Spaced esett a legjobban, de előveszem őket szép sorban.

A Sword hetedik része az előző csúcspontja után kicsit kérdéses volt milyen érzéseket fog kelteni, de abszolúte nem csalódtam benne. Az előző féltucat füzetben izgalmas, ötletes - azt mondjuk nem tudom, hogy valójában mennyire eredeti, de nekem az volt -, gyakorlatilag sokkoló történet a tudatalatt mindenkiben ott lévő öröklét vágyáról és határtalan személyes hatalomról, mások fölé növésről. Számomra ez sok kimondatlan kérdést vet fel, valószínűleg majd mindenki másban is - és szerencsére a szereplők sem egydimenziósan viszonyulnak a dologhoz, sőt kifejezetten visszafogottan bomlanak kifelé a döntéseik, kérdéseik, irányaik a történetben. A hatodik füzetben lekerekedik a fejezet, magyarázatot (szó szerint őstörténetet) kapunk mindenre. Ez az utolsó előtti oldal a hetedik részből:

Ami nagyon tetszett, vagyis első olvasás után emlékezetes élmény volt, az a viszonylag sok beszéd hangulata. Az első füzetben szembesültem vele, hogy hétköznapi, hosszabb arc-kamerázás esetén milyen átérezhetően láthatók az apró, szöveghez nagyon passzoló mimikai mozdulatok, vagyis egyszerű beszélgetésekhet tökéletes panel-tartalom és -sorozat társult, ami odatette a hangulatot, ahova kell, ezekben az "unalmasabb" jelenetekben is.

Valahogy nagyon ki van számolva a feszültségkeltés, egyszerre visszafogott és pontos, számító, mintha hosszútávra, a mostra és a következőre és a legvégére is egyformán gondolnának az írok. Ebben a részben kapunk egy kellemesen határozott és igéretes bosszúállás motívumot, új távlatokat az üldözött szereplők mozgási lehetőségeit tekintve és apróságokat is, pl. egy bolti vásárlás kapcsán, ami elsőre kicsit érthetetlen, de másodikra telitalálat a félelmek ábrázolására, ugyanakkor tökéletes kontraszt, ami nálam jelentős árnyalást eredményezett. Hogy ne legyen túl hosszú ez a mondat, újba írom az előzőre a példát: vásárlásnál ott a főszereplőnél a kard, amivel fizikailag bármit megtehet, de végül felvesz egy símaszkot és úgy lép oda a pénztárhoz, hogy aztán rendesen fizessen - nehogy felismerjék...

Szóval ütős egy sorozat, van benne valami démoni, ahogy magával ragadja az embert ezzel a kimért történetépítéssel. Viszont ennél is mocorog a kisördög bennem, nem uralkodik el teljesen a lelkesedés és a jó érzés, mint a Bone-nál - ennek ellenére már most emlékezetessé vált és biztos, hogy az is marad, ezek a Luna tesók elég karizmatikusak az alkotásukon keresztül, valószínűleg az első Luna élményként lesz különleges helye. Néhány korábbi füzetet újraolvasva tökéletes élmény volt, ami szerintem nagyon jó teljesítmény egy első ránézésre(!) a meglepő dolgokra építő történettől.

Hát ezzel a Batman-nal (#675) nem tudok zöld ágra vergődni. Gyönyörűséges, bár egyszerű címlap, összetéveszthetetlen bármelyik más szuperhőssel, szép rajzok belül, még kifejezőek is, látható a különbség az ifjú titánok és Bruce Wayne között - az életkor, vagy a történet szempontjából fontos belső rendezettség vagy nyugalom szempontjából is. Ráadásul tegnap reggel elolvastam újra és remek kompozícióknak tűntek az oldalak - próbáljátok ki a reggeli indítás és a napi melókezdés közötti stresszmentes félórás képregényolvasást, nekem mindig jobb élmény, mint más napszakban. Szóval egyrészt olyan hatása volt, mint a Hush-nak, szó szerint magával ragadó látvány, amiért hálás vagyok, de a történet az egyfolytában a szappanopera kifejezést juttatja eszembe. De komolyan.

Ha jól emlékszem (két füzettel korábban vágtam bele a Batman-gyűjtésbe - hogy nagyképű legyek) egy füzet arról szólt, hogy hogyan cserkészi be B. a szülei gyilkosát és hogyan éli át flashback-ekkel a halálközeli élményt meditációban (tök jó párhuzam) - bár először nem tudni melyik a visszaemlékezés, aztán kiderül, hogy mindkettő. A végén arra ébred, hogy ellensége fogjul ejtette, mivel szívrohamot kapott... Jól néz ki, izgalmas, nem lehet panasz. (Mondjuk ezek a belső monológok a szülei haláláról erősen visszatérő hangulatúak, de ameddig hatni képes rám, addig jöhet, akárhányszor kezd bele...) A következő kép a mostani számból való:

Az eggyel ezelőtti részben következett az egyszobás küzdelem és szabadulás, miközben feltárul, hogy több Batman-like álruhás őrült is "harcol a trónért"(?) és az előzményekből is többet megtudunk. Okés, elcsíptem egy történet végét, de érthető a pár kockányi/oldalnyi vissza-következtetések miatt. Nohát ezután a mostani füzetben Robin(?) és Nigthwing épp legyaknak egy halom bűnözőt, Bruce vacsora közben morcizik egy hisztis szépséggel és egy nő Robin Hood hasonmásával arról beszélget, hogy Batman fia csodagyerek...

Aztán a végére összefutnak a szálak, amikor még véget sem ért a bunyó, a sarkkörön túl máris tudnak a dologról - ezen is csak néztem. De érted: előzőleg egy Batman-pótlék csoport és egyedeinek harca zárult le (persze nem véglegesen), aztán itt van ez a vacsora és egy bunyó, miközben egy távloli helyen Batman fia gyakorolja a célbalövést és a következő számban meg kezdődik a naaagy Batman R.I.P. történet. Szóval teljesen az a szituáció ugrik be, hogy nem olvastam a műsorújságban az előző részek tartalmát. Nem baj, egy évnyit csak megveszek Denevéremberből, meg utána is picit talán, ha nem sokallok be, aztán majd döntök, hogy kell-e ez nekem. Érzem, hogy közömbös nem leszek, vagy belehamarodok, vagy megútálom.

Tökéletes illusztrációja ennek a követhetetlen szuperhős kavalkádnak pont a füzet végén lévő szerkesztői szöveg (az előbbi kép), ami arról szól, hogy mennyire akarják és milyen nehéz a sok történetet egyetlen (vagy több?) univerzumban passzolósan összehozni, ezért kitalálták azt, hogy a fontos "mérföldköveket", fordulópontokat külön megjelölik és annak is érdemes elolvasni, aki nem veszi azt a sorozatot. Klafa: egyrészt vegyél mást is, ne csak a kedvencet, másrészt kevesebbet kérhetsz rajtunk számon, mert elég a "Sightings" cuccokat szorosan egyeztetni - így fogják jelölni a DC Univerzum főbb eseményeit. Nem semmi.

A #16 is ugyan azzal a hibával, vagy inkább hiányossággal küszködik, mint a többi, a #12 (vagy inkább a #13, mert abban vegyes szerzőktől voltak rövidebb történetek) után: a detektív történeten kívűl sablonos, egyszerű poénok, a karakterek elcseszése (főleg Dolan lányáé), az ismert jellemek mellől Cooke-kal (aki a #12-ig írta és rajzolta) eltüntek a bármiben is újat adó vonások, vagyis egyhangú, érdektelen, csak a sablonokat megtartó füzetekké vált. És nem olyan újdonságot várok, ami pl. a zombik behozása volt tavaly, hanem mondjuk a modern környezet kihasználása, a társadalomkritika aktualizálása (persze nem ez a fő csapásirány, de tökéletes kisérőzene), és mellette a karakter lényegének megtartása - de nem.

Nem mosolyodtam el rajta egyszer sem, nem izgultam, nem kapott meg egy oldalfelépítés, hangulata sem volt - jó, mondjuk Cooke biztos különleges tehetség, egyedi és szerintem nagyon ért írni is és rajzlni is képregényt, de ez az Aragones valahogy mellélőtt. Ez itt egy bármilyen korba áthelyezhető, egyszerű detektívtörténet, minimális humorral. Nem ragozom, a Spirit füzetekről amúgyis akarok írni egy ideje.

Erre a fura nevű narancssárga füzetre Vladi beszélt rá (először megkérdeztem: nincs a címe végén ipszilon?), és csakis azért vettem meg, mert éppen belefért a pénzembe, illetve még a szép rajzok számítottak. Több nem is jött ki belőle, mert nem képregény, hanem egy rajzolónak (aki híres neves ugyan, de akkor és ott be kellett valljam, hogy nem ismerem) a kedvtelése: szuperfotorealisztikus nőcik (divatlapból másolt) rajzai, agymenős szöveggel - ami kis sztorit kerít köréjük. Szóval van bennük rajztechnika csillogtatása, sok hasonló stílusban jártas kolléga megidézése, illetve a rajz tárgyainak (glamour) kigúnyolása, vagy legalábbis olyan szemmel való nézése (a szövegen keresztül), ahogyan nem szokás ezeket. Ahogy nézegettem, a rajzok egyre brutálisabbakká váltak számomra, vagyis ilyen minőséget rajzban ritkán látok - és ezt egyre jobban értékeltem, ahogy bele-bele lapoztam. Az más kérdés, hogy ez a stílus valahogy nem a kedvencem, de valószínűleg azért, mert egyrészt tapasztalat, másrészt előítélet részemről, hogy a hiperrealisztikus rajzok mellé a történet csak kísérő, ami nálam rossz pont.

Érdekes a kontraszt a csúcsminőségű rajzok és a félig egoista, félig marháskodó, harmadik felében meg rajzleckét adó szöveggel, vagyis a történet hiányával. Tényleg fura hatása volt ennek az egyensúlytalaánságnak, de nem hiányzik, többet nem veszek ebből, ennyi elég belőle - még az is lehet, hogy néha elő fogom venni.

Ez meglepett, ajándékba kaptam a többi mellé és a legfrissebbnek éreztem első ránézésre - főleg a Spirit és a Glamourpuss mellett. Aztán már nem annyira, de óhatatlanul is más szemmel néztem rá, lévén a 80-as évekből származik és a rajzok, a beírás gyakorlatilag egy mostanában megjelent magyar szerzői képregénynél is gyengébb minőségű, a történet pedig hatalmas koppintás, vagyis valójában paródia, de erős kaland-elemekkel... Ezt jól megmondtam. Szóval sci-fi történet egy USS Pragmatic nevű, hajszárító alakú űrhajó kalandjairól (nem palacsintasütő alakú, mint az USS Enterprise a Star Trek-ből - az ötlet biztos, hogy a fürdőszobában született), hihetetlenül másolós elemek a 2001 űrodüsszeiából, furcsa főszereplő tojásfejjel, mintha karikatúra lenne és közben egész jó, akciódús kalandok.



Néha feltünt, hogy mennyire egyszerűsítettek a képkockák: a hátterek, tárgyak hiánya, a figurák elnagyoltan rajzoltak, néha szétfolynak - de van, hogy hangulatos, vagy ütősen ilyesztő, neadjisten hallom a földbe csapódó úrhajó robaját. Rögtön eszembe jutott, hogy vajon miért nem csinálnak ilyen rajzilag sokkal igénytelenebb, de történetében elrugaszkodottabb képregényeket itthon. Ha szerzői kiadásról van szó, ez a legjobb alternatíva talán, így nem lehetne és nem is kellene profikhoz hasonlítani, nem lenne konkurrenciája - mondjuk lehet, hogy itthon piaca sem akkora, mint ha sztereotip stílusra akarna hasonlítani.

Magán azon, hogy egyáltalán gyűjtsek-e füzetet, elgondolkodtam, amikor rájöttem, hogy lassabban és valamivel drágábban jutok hozzá egy sztorihoz, bár hamarabb. Amikor a Spirit-et elkezdtem (az volt az első), akkor az is indok volt, hogy na, ezt biztosan nem adják ki gyűjteményesben, mivel különálló történetek majdnem mind, de kiadták mégis, ráadásul keményfedelesben. Ami vígasztalt az ára miatt egy kicsit. Batman-nál ugye tuti, hogy nem adnak ki mindent, mondjuk a R.I.P. lehet, hogy kijön, viszont a Sword biztosan megjelenik tp-ben, úgyhogy ez a kérdés ott lebeg a fejem felett. Sok képregény van, amit szeretnék, de nincs meg, és hamarabb fejeződne be egy sorozat, ha havonta megvenném egy könyvében 5-6 részét, mint hogy 3-4 különböző füzetért fizessek. Valószínűleg mégis lesz olyan sorozat, amit így szedek össze, kicsit azért is, mert mintha ez a füzetezés hozzátartozna a képregényes követelményekhez, kicsit meg a különlegessége miatt. Ráadásul a Sword az Image kiadásában szerencsére nem hordoz reklámot, nem úgy, mint a DC füzetek. És könnyebben is lehet szkennelni. Viszont a tárolása macerásabb. De mégis... :)

Ééés akkor következik képregény vásárlásaim leírása. Nos, pénz a hónap utolsó harmadában érkezik, akkor tudok valamennyit "félretenni" erre a célra, de már korábban látható, hogy mennyit. Biztosra kell mennem pénzügyileg, tehát már hónap elején próbálom kalkulálni, hogy mit kell és mit lehet fizetnem, ha pedig szerencsém van, akkor a hóeleji rendelést a hónap végén haza is vihetem. Nagyjából a maximum 10e pénz, amit ritkán túllépek, de inkább alulmúlok, most pl. 4-et hagytam ott, mert ennyi volt, a többi kellett másra. És azt már megtanultam, hogy jobb a visszafogottság, gondolni kell a holnapra is. Ebből ugyan nem telik túl sokra, főleg, ha az amerikai tp-k, vagy vaskosabb gn-ek árait nézem, de nem baj - pont múltkor gondolkodtam azon, hogy lehet, ki is fulladna az érdeklődésem, ha korlátlanul fogyaszthatnám a képregényeket. Így nagyjából egyensúlyban van a vágy és a beteljesülés ahhoz, hogy mindkettő érezhetően megmaradjon. Hinnye, miket nem írok!

Vladiékhoz utazni már szinte szertartás. Valószínűleg ezért is, mert amikor még az első időkben jöttem tőlük hazafelé, hatalmas élménynek éltem meg egy-egy kötet szorongatását a buszon és a metróban, félve vettem elő és kincsként forgattam - vagyis a beavatáshoz erősen kötődik ez a hely. Hangulata is van a vásárlásnak, ami néha egy órán át is eltart, mert Ákos olyan szóval tart, mintha tényleg gyakorolná marketinges szakmáját - ez tök jó érzés (olyan helyen lenni, ahol ezerféle képregénnyel van plafonig pakolva a szoba), de közben frusztrál a dolog, mivel pénzem nincs annyi, hogy ne csorogjon a nyálam és túlságosan alkalmas beszélgetőpartner sem vagyok tájékozatlanságom okán. De valószínűleg megszokták már ezt ők is. A munkahelyen, amikor "kiugrom" hozzájuk, már mosolyogva néznek, hogy mikor keveredek vissza, mivel a "háromnegyedóra múlva itt vagyok" eltart néha két óráig is. Mindegy, havonta egyszer kibírható ez a "kellemetlen" érzés. :)

Aztán viszont jön a kellemes érzés, amikor tudom, hogy vár rám vizuális olvasnivaló (a rendes mellett) és néha berakok egyet-egyet a táskámba, hogy a vonaton szemérmetlenül a magamévá tegyem. Leginkább mennyisége okán van ennek ilyen értéke, meghát amiatt is, hogy Ildi nem igazán tűri meg ezeket, vagyis jobban mondva, nem lehet megosztani vele a képregény fílinget - magányos élvezet ez. De türelem rózsát terem, a gyerekeket nem kötik még az előítéletek - ők már megszerették Kázmért és Hubát, Bucót és Szettit, sőt Pif-et és Hercules-t is.